Romsics Ignác a Kontroll ünnepi műsorában: 1956 emléke nem sajátítható ki

Nemzeti függetlenség és demokrácia. A Széchenyi-díjas történész szerint a különböző politikai meggyőződésű felkelőket ez a két alapvető követelés kötötte össze 1956-ban. Hozzátette, hogy hetven év elteltével erre a két értékre lehetne építeni a közös emlékezetet. 

Hat évvel ezelőtt külön kötetet szentelt a magyar történelem lázadóinak Romsics Ignác. A könyv utolsó előtti fejezetében az 1956-os felkelőket és társadalmi hátterüket mutatta be, köztük a VII. kerületi Chicago világát, ahonnan sok utcai harcos érkezett. A Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja a Kontroll október 23-i ünnepi műsorában Viktorin Tamással beszélgetett a forradalom előzményeiről, résztvevőiről, leveréséről és történelmi emlékezetéről.

A forradalom nem október 23-án kezdődött

Romsics szerint 1956 okai legalább az 1940-es évek végéig nyúlnak vissza. A Rákosi Mátyás vezette rendszer gazdaságpolitikája észszerűtlen volt, elhanyagolta az életszínvonalat, a parasztságot beszolgáltatással és erőszakos kollektivizálással sújtotta, politikai ellenfeleit pedig internálással, börtönnel, akár kivégzéssel büntette. A társadalomban felgyülemlett elégedetlenség kitöréséhez a nemzetközi helyzet változása teremtett lehetőséget.

Sztálin 1953-as halála után a Szovjetunióban enyhülés kezdődött, Magyarországon pedig Nagy Imre került a miniszterelnöki székbe. Reformjai azonban 1955-ben félbemaradtak, akkor ugyanis - szintén a moszkvai változások következtében - a Rákosi-féle keményvonalas, sztálinista vezetésnek állt újra a zászló Magyarországon. Az 1956 februári szovjet pártkongresszuson - a "híres" XX. kongresszuson - a Szovjetunió első embere, Hruscsov ismét szembefordult a sztálini örökséggel, ami itthon különösen az egyetemistákat bátorította fel. A Petőfi Kör vitái ezreket vonzottak, október 6-án Rajk László újratemetése politikai demonstrációvá vált, tíz nappal később Szegeden megalakult a állampárt ifjúsági szervezetétől, a Dolgozó Ifjúság Szövetségétől független MEFESZ, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, majd október 22-én a műegyetemisták - 1848 mintájára - 16 pontban fogalmazták meg követeléseiket.

A Széchenyi-díjas történész szerint a Rákosi-rendszer vezetői, köztük Gerő Ernő ekkorra már meggyengültek. Az országban erősödő ellenállás mellett Moszkva feltétlen támogatását sem élvezték. Bár 1956 tavaszán és nyarán több mint száz bírálójuk letartóztatását fontolgatták, végül nem merték végrehajtani.

Az egyetemisták indították el, a fiatal munkások vívták a harcokat

Október 23-án az egyetemistákhoz gyorsan csatlakoztak más társadalmi csoportok, köztük Angyalföld felől érkező fiatal munkások. A Március 15. téren még nagyjából 15 ezren, a Bem téren már mintegy 50 ezren lehettek, estére pedig a Parlament előtt a korabeli becslések szerint 150–200 ezren gyűltek össze. Mobiltelefonok nélkül, egymásnak továbbadott hírek és a vonulókhoz csatlakozó emberek révén nőtt ekkorára a tömeg.

„Ott éveken keresztül lefojtott állapot volt, és a sérelmek gyűltek és szaporodtak, és ezek hirtelen felszínre törtek” – fogalmazott Romsics.

Az egyetemisták és értelmiségiek elsősorban a politikai követelések kidolgozásában játszottak szerepet, a szovjet harckocsikkal jórészt fiatal munkások és utcai felkelők szálltak szembe. A forradalmárok politikailag sem alkottak egységes tábort: kommunisták, reformszocialisták, konzervatívok és különböző személyes sérelmek miatt lázadók egyaránt voltak közöttük. A Rákosi-rendszer elutasítása nem feltétlenül jelentette a szocialista eszmék elvetését, a Ruszkik, haza!, azaz a nemzeti függetlenség, illetve a többpárti demokrácia helyreállításának követelése viszont széles körű egyetértést teremtett.

A forradalom központja Budapest volt, ahol a politikai intézmények és az országos sajtó is összpontosult. Romsics szerint az áldozatok túlnyomó többsége is a fővárosban vesztette életét, sokan közülük fiatal munkások voltak. Vidéken szintén alakultak forradalmi tanácsok, több városban súlyos erőszakra került sor, köztük Mosonmagyaróváron, ahol sortűz követelt számos áldozatot.

A kisebb településeken más volt a helyzet. Romsics Ignác 1956-ban ötéves volt, egy faluban élt, ahol emlékei szerint valaki téglával bedobta egy vöröskatona ablakát, de nagyobb megmozdulás nem történt. Mint fogalmazott, egy kistelepülésen, ahol mindenki ismer mindenkit, jóval nagyobb személyes kockázatot jelentett szembefordulni a hatalommal, mint egy nagyváros névtelen tömegében.

Kezdetben Nagy Imre is ellenforradalomnak nevezte a felkelést

Az akkori állampárton, a Magyar Dolgozók Pártján belül már a forradalom előtt megjelentek a rákosista klikk szovjet mintára vitt politikáját bíráló reformerek. Romsics szerint az 1955-1956-ban nyilvánosan megszólaló ellenzékiek jelentős része maga is kommunista volt, miközben a kommunisták 1945-48 közötti koalíciós partnerpártjai alig hallatták hangjukat.

A felkelést kezdetben Nagy Imre és Kádár János is ellenforradalomnak nevezte. A Nagy Imre-kormány csak október 28-án ismerte el nemzeti demokratikus forradalomként az eseményeket. Nagy Imre ezt követően elfogadta a felkelők követeléseit és többpárti, demokratikus kormány alakításába kezdett, miközben szocialista meggyőződéséhez mindvégig ragaszkodott.

Kádár maga is tagja volt a Nagy Imre vezette kormányoknak, mielőtt szembefordult a forradalommal.

Néhány napig úgy tűnt, Moszkva engedhet

A szovjet vezetés kezdetben bizonytalanul reagált. Október 28-án megkezdődött a szovjet erők kivonása Budapestről, két nappal később pedig Moszkva tárgyalási készséget jelzett a Magyarországon állomásozó csapatok kivonásáról. Romsics szerint ekkor felmerült egy Finnországhoz vagy Jugoszláviához hasonló magyar berendezkedés lehetősége: az ország a külpolitikában figyelembe venné a szovjet érdekeket, belügyeit viszont önállóbban, akár többpártrendszerben intézhetné.

A remény gyorsan szertefoszlott. Október 31-én a szovjet vezetés a katonai beavatkozás mellett döntött. Romsics ebben két nemzetközi körülménynek tulajdonított szerepet: a szuezi válságnak és az Egyesült Államok magatartásának. Az Egyiptom elleni izraeli, majd brit–francia támadás megosztotta a nemzetközi figyelmet, Washington pedig, bár rokonszenvvel fogadta a magyar forradalmat, katonai segítséget nem ígért. A történész szerint mindez bátoríthatta Moszkvát, hogy a beavatkozásnak nem lesznek számára súlyos nemzetközi következményei.

Arról, milyen Magyarország jöhetett volna létre a szovjet beavatkozás nélkül, Romsics óvatosan fogalmazott. Szabad választások esetén valószínűleg több politikai irányzat jutott volna be a parlamentbe, és koalíciós kormány is alakulhatott volna, de a pártok tényleges támogatottságát nem lehet utólag megbízhatóan felmérni.

„Ezt nem lehet megmondani, hogy mi történt volna” – hangsúlyozta. A forradalom rövid időszakában sokféle politikai elképzelés jelent meg, de nem tudható biztosan, melyik mögött mekkora társadalmi erő állt.

A megtorlás után az alkalmazkodás következett

A szovjet beavatkozást a magyar társadalom túlnyomó többsége elutasította, a Kádár János vezette forradalmi munkás-paraszt kormány népszerűsége 1956 végén és 1957 elején mélyponton volt. Az új hatalom kezdetben bizonytalanul viselkedett, Kádár a többpártrendszer fennmaradásáról is beszélt, néhány hónap alatt azonban visszaállították a diktatúrát. A munkástanácsokat felszámolták, vezetőiket bebörtönözték, megszülettek az első halálos ítéletek, és létrehozták a Munkásőrséget. Az 1957 márciusára tervezett újabb megmozdulások már nem tudtak eredményt elérni.

Romsics a megtorlást a korábbi bukott magyar forradalmak utáni büntetésekkel is összevetette. Szerinte a Kádár-korszak megtorlása a Rákosi-rendszer terrorjától eltérően elsősorban a hatalomra veszélyesnek tartott csoportokra irányult. Nagy Imrét és több társát 1958-ban kivégezték, számos fegyveres felkelőt halálra ítéltek, a vidéki forradalmi tanácsok vezetői közül pedig sokan hosszú börtönbüntetést kaptak. Többüket szabadulásuk után is zaklatták.

A megtorlásokkal párhuzamosan 1957-től életszínvonal-javító intézkedéseket vezettek be. Romsics szerint ez a kettősség vezetett a hatvanas évek konszolidációjához. A társadalom jelentős része fokozatosan beletörődött, hogy belátható időn belül nem tud kiszabadulni a szovjet uralom alól.

A történész egy gyerekkori emlékkel érzékeltette ezt a hangulatot. Falujában egy lakodalomban, néhány pohár bor után a férfiak egy ismert nóta dallamára azt énekelték: „Nem győztük, nem győztük az angolokat várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni.”

Az alkalmazkodás nemcsak a parasztságra volt jellemző. Az értelmiség és az egyházak jelentős része is kompromisszumokat kötött a rendszerrel, miközben a kulturális életben fokozatos enyhülés kezdődött. Sokan viszont elhagyták az országot: a forradalom leverése után mintegy kétszázezren menekültek külföldre, többségük végleg.

Nagy Imrének helye van a nemzet nagyjai között

Arra a kérdésre, hogy Nagy Imrét hősnek vagy mártírnak kell-e tekinteni, Romsics úgy válaszolt, a kettő nem zárja ki egymást. A volt miniszterelnök bíróság előtti magatartását hősiesnek nevezte, mert nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, és vállalta, hogy a magyar nép érdekében cselekedett.

„Hát mártír is volt, kétségkívül, ezek nem egymást kizáró fogalmak” – mondta a történész, aki szerint Nagy Imrének mindenképpen helye van a nemzet nagyjai között. Romsics hangsúlyozta, hogy a magyar történelmi emlékezetből sem a baloldali, sem a jobboldali szereplőket nem lehet kizárni.

Példaként Bethlen Istvánt és Nagy Imrét említette, akik eltérő politikai világot képviseltek, mégis mindketten a nemzeti történelem meghatározó alakjai.

Hetven év után sem ugyanazt jelenti mindenkinek 1956

Az egykori forradalmárok túlnyomó többsége ma már nem él. Romsicsnak is csak néhány személyes emléke maradt, a fiatalabb nemzedékek pedig elsősorban az iskolában tanultakból és a családi történetekből ismerik az eseményeket. Ezek nem mindig ugyanazt a képet közvetítik.

Egészen mást jelenthetett 1956 annak a családnak, amelynek valamelyik tagját bebörtönözték vagy kivégezték, mint annak, amelynek tagjai a pártállami vezetéshez tartoztak. A különbségek a rendszerváltás után is megmaradtak.

„Történetileg tévedés úgy elképzelni és olyan kifejezéseket használni, hogy a magyar nép egy emberként szállt szembe az orosz tankokkal. Nem, az többféle volt a magyar nép akkor is” – fogalmazott Romsics.

A történész szerint az 1956-os megemlékezéseknek nem egyetlen politikai irányzat vagy szereplő kiemelésére kellene épülniük. A forradalom sokféleségét elismerve két olyan követelést nevezett meg, amelyben a különböző politikai oldalak ma is egyetérthetnek: a nemzeti függetlenséget és a demokratikus szabadságjogokat.

„Ez az a két dolog, amire szerintem a mai emlékezetpolitikát érdemes fölfűzni” – mondta a Kontroll ünnepi műsorában.

Fotó: Kontroll