Magyar Péter rossz helyen keresi a francia düh okát

Szeptemberben a créteil-i Saint-Exupéry középiskola diákjai azért kezdtek tiltakozni, mert nem volt elég tanár az iskolájukban, aztán más intézményekből is csatlakoztak hozzájuk, ahol hasonló gondok voltak. Sorra kerültek elő a túlzsúfolt osztályok, a leromlott épületek és az elmaradó órák miatti panaszok, Aubervilliers-ben pedig egy végzős arról beszélt a Le Monde-nak, hogy kevesebb matematikaórájuk van a szükségesnél, ezért fél az érettségitől. Mások beázást, túlmelegedő tantermeket és használhatatlan számítógépeket említettek, a helyszíni riportot olvasva magyar emberként azért elég nehéz volna úgy tenni, mintha fogalmunk sem lenne, miről beszélnek.

Magyar Péter vasárnapi posztjában viszont ezek az iskolák, ezek a diákok és ezek a követelések már nincsenek benne, vannak helyettük lángoló épületek és pusztítás, a videó alatt drámai zene. A miniszterelnök azt írja: „Ezen értelmetlen rombolást és igazolhatalan erőszakot látva, talán már mindenki számára érthető, hogy Magyarország miért képviseli a lehető legszigorúbb fellépést a migráció kapcsán, és miért nem fogunk semmilyen nyomásra lazítani a külső határaink védelmén és a bevándorlási politikánkon.”

Szeretném tisztelettel jelezni, hogy a „mindenki”-be egyelőre nem sikerült bekerülnöm, mert továbbra sem értem, mi köze a történteknek a bevándorláshoz, és hogyan következik belőlük a magyar határvédelmi politika helyessége. Magyar Péter ugyanis nem közöl adatot az elkövetők bevándorlási hátteréről, arról, hogy ennek milyen szerepe volt a tetteikben, és azt sem magyarázza el, hogyan előznének meg a hivatkozott magyar intézkedések egy hasonló konfliktust. A képek és a következtetés közé nekünk kell odaképzelnünk a kapcsolatot, a zene legfeljebb abban segít, hogy közben ne nagyon akarjunk kérdezni, majd megkönnyebbülhessünk, hogy van, aki megvéd bennünket. Ebből a politikai nevelésből azért elég sokat kaptunk az elmúlt években, fájdalmasan ismerős az egész.

Ha megnézzük, mi történt közben Franciaországban, a Reuters október 17-i tudósításából az derül ki, hogy a középiskolások mellé egyetemisták, tanárok, szülők, szakszervezetek, dolgozók, gazdák, nyugdíjasok és sárgamellényesek is odaálltak, az oktatási követelések pedig összekapcsolódtak a drágulás és a közszolgáltatások romlása miatti elégedetlenséggel. Amiben azért – lássuk be – nincs semmi megfejthetetlen, hiszen az elmaradó órák következményeit otthon kell megoldani, már akinek van miből. Aki ki tudja fizetni a hiányzó segítséget, annak is bosszantó az állam mulasztása, de van mozgástere, akinek viszont nem fér bele, annak a gyereke rosszabb esélyekkel mehet tovább. Később meg könnyen úgy élheti meg a lemaradását, mintha ő maga lett volna kevés, pedig ugyanazt a felvételit kell megírnia, csak nem ugyanolyan feltételek között készülhetett rá, a család közben pedig azt is számolgatja, miből lesz lakhatás, ha másik városban tanulna, és meddig tudják támogatni, mielőtt neki is keresnie kellene.

Lehet persze idegenkedni az osztályhelyzet szótól, csak akkor is kezdenünk kell valamit azzal a különbséggel, hogy valaki egy rosszul működő intézménytől függ, vagy bármikor ki tud lépni belőle, a munkájából kell megélnie, vagy van mögötte vagyon, családi segítség, valamilyen biztosíték. A bizonytalan jövő is egészen másképpen bizonytalan, ha szükség esetén van kit felhívni pénzért, mint amikor egyetlen kieső fizetés borítja az egész család életét.

Két francia osztálytárs közben ugyanazt a hiányzó tanárt várhatja, függetlenül attól, hogy egyikük szülei bevándorlók-e, és bár lehet közöttük kulturális különbség, lehetnek más tapasztalataik, a működő iskolához ugyanúgy érdekük fűződik. Magyar Péter magyarázatából éppen ez a közös helyzet tűnik el, és vele együtt azok a döntések is, amelyeket számon lehetne kérni, mert a végén arról vitatkozunk, honnan jöttek a szülők, miközben arról már kevesebb szó esik, hová lett a gyerekek tanára.

A limoges-i városháza felgyújtására és a fosztogatásra ettől még persze nincs mentség, az AP vasárnapi beszámolója legalább 1800 letartóztatásról és több mint 500 sérült rendőrről, csendőrről, illetve tűzoltóról írt. A francia kormány az erőszak egy részét radikális szélsőbaloldali csoportoknak tulajdonította, amelyekhez később fosztogatók csatlakoztak, de hogy közülük ki mit tett és miért, azt a hatóságoknak kell tisztázniuk.

A tanárhiány aligha magyarázza meg, miért rabol ki valaki egy üzletet, de a fosztogatók sem mondanak el sokat azokról, akik az iskolájuk miatt mentek utcára, és ha valamelyik támadóról kiderül, hogy bevándorló hátterű, attól még ugyanúgy meg kell kérdezni, mi vitte rá a támadásra. A szülei születési helyének ismeretében sem kerülhetjük meg azt, hogy az ő döntéseit és felelősségét vizsgáljuk.

Közben a rendőri fellépés következményeit sem intézhetjük el egy vállrándítással, amikor egy tizenöt éves fiúnak rendőrségi gránát robbanása után amputálni kell a kezét, ahogyan arról a Kontrollon is beszámoltunk. Az államnak a rend helyreállítása közben is kötelessége megvédeni az emberek testi épségét, a rendőri erőszakot pedig ugyanúgy számon kell kérni, mint a tüntetőkét. Egy gyerek maradandó megcsonkulása után különösen kevés annyit mondani, hogy vizsgálat indult, miközben arról is beszélni kellene, hogyan szítja tovább a dühöt az a fellépés, amelynek azt elvileg le kellene csillapítania.

Aztán persze ne feledkezzünk meg a francia utcai politizálás hagyományairól sem, hiszen a modern francia köztársaság maga is forradalmak és utcai küzdelmek során formálódott. 1789-től 1830-on és 1848-on át 1968 májusáig újra meg újra azért vonultak utcára a franciák, hogy beleszóljanak, milyen országban éljenek, és ki gyakoroljon fölöttük hatalmat. A hatvannyolcas diákok égő barikádjai is ehhez az örökséghez tartoznak, amelyből a mai globális tüntetési kultúra is merít. Itthon, ahol a tüntetéseken többnyire a Ha én rózsa volnék és a Mi vagyunk a Grund közös énekléséig jutunk, persze könnyű elképedni a francia jeleneteken, nálunk hamarabb kerül elő az akusztikus gitár, mint a felszedett utcakő. Ezt nem értékítéletként mondom, és a gyújtogatásra sem ad felmentést a történelmi előzmény, de a barikádok látványából akkor sem tudjuk kiolvasni az elkövetők származását. Magyar Péter megmutatja, hogyan nézett ki az erőszak, majd úgy érvel, mintha ezzel az okát is megmagyarázta volna.

Franciaországon túl ráadásul mostanság is elég sok helyen találunk fiatalokat az utcán ahhoz, hogy a bevándorlásnál használhatóbb magyarázatot keressünk. Szerbiában az újvidéki tragédia után elszámoltathatóságot követeltek az egyetemisták, Grúziában az ország európai jövőjét féltették, Nepálban a közösségi média betiltása, a korrupció és a megélhetési gondok miatt lázadtak fel. Marokkóban működő oktatást és egészségügyet, Madagaszkáron megbízható víz- és áramellátást követeltek, Argentínában az egyetemek finanszírozásáért, Olaszországban az oktatási megszorítások és a magas lakhatási költségek ellen tiltakoztak, és ezzel még csak néhány országot soroltam fel. Persze nem kell ezen történéseket egyetlen világforradalommá összemosni ahhoz, hogy feltűnjön, mennyi helyen kérik számon fiatalok az államon, milyen jövőt kínál nekik, miközben a követelések és az utcán történtek között is komoly különbségek vannak. A Reuters is Gen Z-tiltakozási hullámként foglalkozott több ilyen mozgalommal, Franciaországban pedig az AFP egyik fiatal megszólalója maga is beszélt a Z generáció fellépéséről. Ennyi különböző ország elégedetlenségét látva legalább felmerülhetne, hogy a fiataloknak a saját kormányaikkal van elszámolnivalójuk.

Attól persze, hogy ezt észrevesszük, még a francia együttélés problémái sem oldódnak meg, és aligha kellene úgy beszélni róluk, mintha kizárólag a bevándorlásellenes politika találta volna ki őket. Mathieu Kassovitz már az 1995-ös Gyűlölet című filmjében is három külvárosi baráton keresztül mutatta meg ezt a szakadékot: Vinz, Szájid és Hubert zsidó, arab és fekete háttérrel ugyanannak a világnak a figurái, közös dühvel, de egészen különböző elképzelésekkel arról, mit kezdjenek vele. Párizs ugyan közel van hozzájuk, mégis egy másik világ, és éppen ez az egyik legnyugtalanítóbb a filmben. Romain Gavras 2022-es Athenájában egy fiatal fiú halála után már szabályos ostrom bontakozik ki a lakótelepen, és bár a két film között közel három évtized telt el, a francia mozi még mindig ugyanahhoz a társadalmi szakadékhoz tér vissza. A Gyűlölet három ember egyetlen napján keresztül enged közel hozzá, az Athena pedig egy egész lakónegyed tragédiájában mutatja meg, milyen messzire sodródhatnak egymástól ugyanannak az országnak a lakói.Itt már a bevándorlás, a beilleszkedés és a párhuzamos társadalmak problémái is előkerülnek, összefonódva a szegénységgel, a kirekesztettséggel és az állammal szembeni bizalmatlansággal. Ezeket is végig kellene gondolni, ha érteni akarjuk a külvárosok konfliktusait, de attól még nem húzhatjuk rá ugyanezt a magyarázatot minden franciaországi tiltakozásra.

És amikor lakóhely, iskola, munkalehetőség és kapcsolatok szerint is elkülönülnek emberek, akkor a párhuzamos társadalom már elég kézzelfogható tapasztalat lehet, amelyben egyre kevesebb alkalom marad arra, hogy a másikat a saját közösségünk részének lássuk. Az OECD lakóhelyi szegregációról szóló elemzése is vizsgálja, hogyan szűkítheti az elkülönülés a többségi társadalommal való kapcsolatokat, a francia oktatásról szóló jelentése pedig az iskolai elszigeteltségre is kitér. Ehhez kulturális és vallási konfliktusok is társulhatnak, amelyek egy részének okai bizony a bevándorlásban, annak mértékében, ütemében és az eltérő társadalmi normák találkozásában is kereshetők. A nyelvtanulás, a beilleszkedés és a munkához jutás nem történik meg magától, ahogyan a közös törvények betartása is mindenkire vonatkozik, és az egyéni felelősséget sem lehet eltüntetni azzal, hogy valaki szegény vagy kirekesztett.

Ha viszont valóban az érdekel bennünket, mitől maradnak párhuzamosak ezek a társadalmak, akkor a rossz iskola, a lakóhelyi elkülönülés, a közösségi bezárkózás és a diszkrimináció egymást erősítő hatásával is kezdenünk kell valamit. A Franciaországban született francia gyerek már ott él, az ő jövőjét a külső határ szigorúbb ellenőrzésén túl az is alakítja, hogyan működik az iskolája, kap-e munkát, és a saját országában tartósan kívülállóként kezelik-e. Ezeket a konfliktusokat azonban a maguk összefüggéseiben kellene megérteni, különben az együttélés összes létező baját ráolvassuk egy tanárhiányból induló mozgalomra, és közben megint elfelejtjük megvizsgálni, mi történt ott valójában. A Gyűlölet világának ismerete sem jogosít fel arra, hogy minden dühös francia diákot annak valamelyik jelenetébe képzeljünk bele.

Az uniós csúcsra való hivatkozás sem oldja meg ezt a problémát, még ha a szigorításoknak valóban jelentős támogatottságuk van is. Az EUobserver szerint tizenhat ország vett részt az ezt támogató előzetes találkozón, az olasz, dán és lengyel kormány által szorgalmazott, migrációt és bűnözést összekapcsoló megfogalmazások azonban nem kerültek be a végleges következtetésekbe. De még ha bekerültek volna, attól sem tudnánk többet arról, kik és miért gyújtogattak Franciaországban, egy politikai álláspont ugyanis attól nem lesz ténybeli magyarázat, hogy sokan támogatják.

Magyar Péter posztjának viszont itthon is lehet következménye, amivel egy politikusnak, különösen az ország miniszterelnökének számolnia kellene. Nem állítja szó szerint, hogy a Magyarországon élő bevándorlók felelősek a francia zavargásokért, de a felelőssége nem ér véget annál, amit leírt, amikor a posztja éppen arra épít, hogy az olvasó maga tegye meg a ki nem mondott lépést.

És itt már nem arról beszélek, akarunk-e bevándorlást, kit engedjünk be, milyen feltételekkel és mennyi időre, ezekről külön politikai vitát lehet folytatni. Azokról beszélek, akik már a társadalmunk részei, köztük olyan magyar honfitársainkról, akik itt születtek, itt nőttek fel, ez az anyanyelvük és a hazájuk, mégis bevándorlóként beszélnek róluk a nevük vagy a szüleik származása miatt. És azokról a bevándorlókról is, akik itt találtak otthonra, becsülettel élnek, dolgoznak, és a mindennapjaik összefonódtak a mieinkkel. Az ő helyüket ebben az országban nem kellene minden migrációs vita alkalmával megkérdőjelezni, mintha a származásuk miatt állandó próbaidőn lennének. Egy Józsefvárosban élő iráninak vagy egy iraki szülőkkel rendelkező debreceni magyar embernek nem kellene azért magyarázkodnia, mert valaki Limoges-ban felgyújtott egy városházát. Ők is itt szeretnek, veszekednek, gyereket nevelnek, a történeteik, ételeik, zenéik pedig ugyanúgy alakítják a mi Budapestünket és a mi Magyarországunkat. Én például szeretem, hogy ebben az országban többféle világgal lehet találkozni, és nem szeretném, ha megint azt kellene tanulnunk, kitől illik félni.

Magyar Péter az ő miniszterelnökük is, és ha már az együttélés problémáira figyelmeztet, legalább arra ügyelhetne, hogy a saját szavaival ne nehezítse tovább azt. Mert ahhoz nem kell különösebb politikai tehetség, hogy a franciaországi gyújtogatásból itthon is jusson egy kis gyanakvás a bevándorlóknak. Ezt a műsort már láttuk. A zenéjét is ismerjük. Jó lenne végre valami más.

Fotók: Wikimedia Commons / Magyar Péter / Facebook