’56-os hőseim: az önkéntes ápoló diáklány és a „böjtölve” ellenálló jogász

Magyar Katalinnak mindössze 16 esztendő adatott, Pákh Tibornak, a Kádár-rendszer "örök ellenzékének" csaknem száz. Egyikük életét áldozta mások életéért, másikuk az életét tette fel a forradalom és szabadságharc eszmeiségének ébren tartására. Torkos Matild emlékezik mindkettőjükre. 

Mindenki viszonyul valahogy ’56-hoz. Van, aki forradalomnak tartja, van, aki ellenforradalomnak. Van, aki szerint ’56 tanulsága az, hogy nem tanácsos felvenni a harcot az orosz agresszióval szemben, „mert ’56-ban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy (...) óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé”. 

Orbán Balázs, az előző kormány fő ideológusa mondta ezt két évvel ezelőtt az orosz-ukrán háborúban az ukránok védekezési stratégiájáról. Szerinte Magyarország Ukrajnával ellentétben nem védekezett volna egy orosz katonai agresszióval szemben. Orbán Viktor annak idején azzal intézte el teoretikusa ügyét, hogy „félreérthetően fogalmazott, ami egy hiba”. De legalább az idei ’56-os megemlékezésektől mindkét Orbán távol marad.

Mindenki tudja, hogy az ’56-os forradalom idején a magyarok önként fogtak fegyvert és önként adták életüket is a szabadságért. Később, a megtorlás idején a megszálló szovjet hatalmat kiszolgáló bábkormány dobta oda a nagyon értékes magyar életek ezreit „mások elé”... 

Ma már, hetven évvel 1956 után mindenki megengedheti magának azt, hogy az erkölcsi értékrendjéhez leginkább illeszkedő cselekményt, a forradalomban tudatosan részt vevő, vagy az eseményekbe csupán belesodródott hazafi tettének felidézésével emlékezzen vagy ünnepeljen. Van, aki a mártír miniszterelnökhöz és kivégzett társaihoz köti a megemlékezését, van, aki emigrációba kényszerült rokonát társítja forradalomhoz és van, aki pártállami rezsim karhatalmi tagjának tragikus halála miatt ma is ellenforradalomként gondol ’56-ra. 

1956-ra emlékezve, az évtizedek alatt szerzett ismeretek alapján nekem először a kart karba öltve menetelő egyetemisták, a Kossuth téri sortűzben megsérültek, a Molotov-koktéllal a szovjet tankokkal a harcot felvevő „pesti srácok” és a sérülteket az életük kockáztatásával mentő önkéntes mentőápolók jutnak eszembe. 

A számomra kedves ’56-os hősök is közülük való, egyikük egy magát képzőművésznek álmodó diáklány, Magyar Katalin, a másikuk egy mélyen katolikus, nemzetközi jogásznak készülő, a második világháború idején besorozott, hadifogságba került és a Gulágot megjárt volt katonatiszt, akinek a példáját az ’56-os forradalomban való részvétele mellett azért tartom jelentősnek, amit utána tett a rabsága idején és utána. Élete végéig küzdött az 1956-os szabadságharc és Magyarország igazságáért. Ő Pákh Tibor.

Magyar Katalin története

A mosonmagyaróvári diáklánynak, Magyar Katalinnak csak forradalom utolsó napjaiban vállalt szerepét ismerjük, ő nem fogott fegyvert, nem harcolt, ő életeket mentett, megsérült civil polgároknak, gyermekeknek segített, a szovjet hadsereggel vívott harcban megsebesült magyar és orosz katonáknak egyaránt. Mindenkinek, akinek szüksége volt a segítségre. Magyar Katalin 1956-ban mindössze 16 éves volt, a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba járt. Az október 25-i Kossuth téri sortűz napján osztálytársaival úgy döntöttek, hogy jelentkeznek véradónak és beállnak önkéntes ápolónak. A Tétényi úti - ma Szent Imre - kórházban teljesítettek szolgálatot, amely akkor hadikórházként is működött. Katalin hamar megtanulta a sebek tisztítását, kötözését. Mentőautóra is beosztották, vöröskeresztes karszalaggal a karján járt a sebesülteket összegyűjteni.

A kórházban a Kossuth téri sortűznél megsebesült Ágh István költőt is ápolta, akit ide vittek be először, mielőtt átszállították volna a Sziklakórházba. Ágh István évekkel később tudta meg, hogy a lány hősi halált halt, fotós unokabátyja által a fegyveres harcok borzalmait, az utcán heverő holttesteket megörökítő fotók egyikén a Műszaki Könyvesbolt (ma kávéház) kirakata előtt élettelenül fekvő lányban felismerte önkéntes ápolóját. Ágh István versben állított emléket Magyar Katalinnak.

Azon a végzetes napon, november 7-én Katalinék mentőautóját Terézvárosba riasztották egy kilenc éves megsebesült kisfiúhoz. A gyereket a Liszt Ferenc téren tették be a mentőautóba. Hárman ültek a kocsiban, egy gépkocsivezető, egy gyári munkáslány és Magyar Katalin. A mentőautó már éppen elindult, a közeledő szovjet harckocsik elől be akartak húzódni a Dohnányi Ernő utcába, de ott szembe találták magukat a Teréz körútról beforduló újabb szovjet harckocsival, amely egy géppuska-sorozatot lőtt ki a mentőautóra. A kisfiú fejét lövedék találta el, aki azonnal meghalt. Katalint is találat érte. A munkáslánynak és a sofőrnek sikerült kimenekülni a gépkocsiból és kúszva igyekeztek a golyózápor elől menedékbe húzódni, ami nekik sikerült, de Katalinnak nem, akkorra már elfogyott minden ereje. A sofőr visszamászott, hogy segítsen a lánynak, de amint kihúzta őt az autóból, újabb lövéssorozat érte lányt. Rögtön meghalt. 

Három nappal később a Tétényi úti kórház díszkertjében hantolták el. Egy fakereszttel jelölték meg a sírját. Édesapját a temetési szertartást végző Körmendy Béla római katolikus hitoktató levélben értesítette a lány hősi haláláról: „Angyala volt a kórháznak. Önfeláldozó szeretettel virrasztott a sebesültek mellett. Ápolta, vigasztalta őket. November 7-én betegért ment ki a mentőszolgálat. Ő is velük ment. Egy súlyos, haslövéses sérültet vettek fel. A Liszt Ferenc téren nagy tűzharcba kerültek. Itt érte a halálos sorozat. Bemutattam érte az engesztelő szentmisét. Itt temettük el, mélyen megrendülve, a kórház parkjában, díszsírhelyen 1956. november 10-én. Tudom, minden emberi vigasztalás kevés most. Kérem az irgalmas Jézust, vigasztalja meg összetört szívünket.”

1957 tavaszán a Tétényi úti kórház vezetése kérte a családot, hogy a kórház kertjében eltemetett gyermeküket hantolják ki. Akik ott voltak és látták a kihantolást, azt mondták, hogy a fehér lepedőbe csavart holttest olyan volt tavasszal is, mint amikor eltemették. Mosonmagyaróváron a karhatalom jelenléte mellett temethette el a szűk család Magyar Katalint. A szülőket ezután sem hagyták békében gyászolni. Édesapját elbocsátották a Magyaróvári Akadémia Tangazdaságából, sőt, egy évre internálták is. Katalin földi maradványait az óvári temetőben fél évvel később egy kettős családi kriptába helyezték át. A szülőket nem hagyták békén, elüldözték a városból. Győrbe költöztek, és 1977-ben a győri Nádorvárosi temetőbe szállították át lányuk földi maradványait. Itt lelt végső nyugalomra Magyar Katalin.

Pákh Tibor története

1956. október 25-én Pákh Tibor is ott volt a Kossuth téren, ő is megsérült a sortűzben. 32 éves volt ekkor, de már megjárta a hadak útját. A második világháború idején joghallgatóként 1944-ben behívóparancsot kapott, 1945-ben Ausztriában szovjet fogságba esett, 1948-ig hadifogoly volt oroszországi kényszermunkatáborokban. Hazatérte után tudta meg, hogy addigra kuláklistára tették, mert örökölte édesanyja birtokait. Nappal túrta a földet, éjjel tanult. 1949-ben avatták jogi doktorrá, de kulákként nem tudott elhelyezkedni, végül a Csepel Autógyárban kapott műszaki fordítói állást a négy idegen nyelvet beszélő Pákh Tibor.

1956. október 23-án egy tisztviselőkből álló csoporthoz csatlakozva a Bem szoborhoz mentek. Pákh így emlékezett arra a napra: „Óriási élmény volt. Nekem semmi közöm nem volt a reformkommunista csoportokhoz. Engem osztályidegenként kezeltek, a kommunista belügyekből nem tudtam semmiről. Amikor láttam ezt a megmozdulást mint kívülálló, engem hihetetlenül meglepett a fiatalság kirobbanó lelkesedése. Akik ott voltak, azoknak zöme már kommunista emlőkön nevelkedett. És ezek a fiatalok többpártrendszerű választást követeltek, és azt, hogy „ruszkik haza!”. Ezek nem reformkommunista követelések voltak(...). Október 25-én én az Országház előtti sortűzben sebesültem meg. Utána - három órával később - Nagy Imre a rádióban beszélt és azt mondta: kisszámú ellenforradalmi bandák fegyveres támadást intéztek a népköztársaság törvényes rendje ellen. A szovjet csapatok, amelyek törvényesen tartózkodnak hazánk területén, visszavonulnak akkor, ha az ellenforradalmi lázadást leverték. És azt is mondta, hogy a legszigorúbban fognak fellépni azok ellen, akik a bujtogatást végzik.” 

Pákh Tibornak a lábát érte lövés a Kossuth téren, későbbi beszámolója szerint úgy élte túl, hogy befeküdt a halottak közé, onnan vitték aztán kórházba. Amikor felépült, folytatta fordítói munkáját az autógyárban. 1957-ben munkahelyén megtagadta a magyar kérdés ENSZ-ben való megtárgyalása elleni tiltakozó nyilatkozat aláírását, ehelyett felszólalt a szovjet megszállás ellen, kioktatta a Párt embereit, hogy nagyon helyes, ha az ENSZ napirenden tartja a kérdést, mert akkor megmarad az esélye annak, hogy az oroszok elmenjenek innen és felvirradjon végre a magyar szabadság. Erre válaszul elbocsátották a fordítói állásából.

Pár évvel később, 1960-ban államellenes szervezkedés gyanújával letartóztatták. Zárt tárgyaláson ítélték el 1961 tavaszán. Bűnlajstromán megtalálható egy lista, amely a forradalom után kivégzett fiatalkorúakat tartalmazza, és egy angol nyelvű fogalmazvány, amely a forradalomról és a szovjet-magyar kapcsolatról szól. Előbb életfogytig tartó börtönre, majd másodfokon 15 év börtönre ítélték. 

Ettől kezdve egészen 1971-ig börtönben volt, ahol fordítóként dolgozott két másik fordítóval együtt, egyikük Göncz Árpád volt. 1963-tól, miután Kádár János azt nyilatkozta, hogy Magyarországban már nincs politikai fogoly, Pákh Tibor éhségsztrájkot kezdett, emiatt kényszertáplálással kínozták, majd elektrosokknak és gyógyszeres kezelésnek vetették alá, végül 1971-ben gyógyíthatatlan elmebetegnek nyilvánították.

A nyolcvanas években állandó résztvevője volt a március 15-ei ellenzéki megmozdulásoknak, ha éppen nem tartóztatták le előtte vagy aközben. Az egyik esetet Laczik Erika, a korabeli ellenzék legendás alakja írta le az egyik ilyen tüntetésről: „Nem akartunk felmenni a Lánchídra, attól tartottunk, hogy bekerítenek minket. Pákh Tibort nem tudtuk meggyőzni. Ő és pár tucat gimnazista tovább mentek. Pákhot néhány perc múlva „lekapcsolták”, bedobták egy URH-s kocsiba, és kivitték Budakeszire az erdőbe. Onnan kellett hazagyalogolnia a sötétben. Hajnali háromra ért haza. Mi ezt csak másnap tudtuk meg.” Pákh minden elrablása után panaszt tett az ügyészségen, ezek persze rendre válasz nélkül maradtak, de Pákh soha nem mulasztotta el a panasztételt.

1980 tavaszán lengyel polgárjogi aktivistákhoz csatlakozva a Podkowa Leśna-i templomban éhségsztrájkot folytattak. Pákh Tibor ezeket az éhségsztrájkokat „böjtölésnek” nevezte. 1981 októberében útlevelének elkobzása miatt tiltakozva újra „böjtölt”, amiatt bezárták az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe. A kórházban embertelen gyógykezelést kapott, emiatt 57 magyar értelmiségi emelte fel szavát és több nemzetközi szervezet is tiltakozott, végül kiengedték az elmegyógyintézetből, de útlevelét nem kapta vissza.

A szamizdatban megjelenő korabeli Beszélőben Haraszti Miklós írt beszámolót arról, hogy 1984. októberben Budapesten a Lengyel Kultúra Házában Jalta-konferenciát rendeztek, ahol felszólalt Pákh Tibor is. De nézzük, miként emlékezett vissza 2012 végén erre maga Pákh Tibor egy nekem adott interjúban: „Az oroszok Jalta-szemináriumot rendeztek a Lengyel Kultúra Házában, ahova sűrűn bejártam a ’80-as években, mert akkoriban én mindig iparkodtam a szimpátiámat kifejezni a lengyel nép iránt, mert annyi zagyvaságot hordtak össze róluk, hogy a magam módján próbáltam ellensúlyozni. Ezért mentem el a jaltai szemináriumra is, amin lengyel, orosz, magyar történészek, diplomaták, újságírók vettek részt. A történészek mind oroszbarát szöveget adtak elő. Az előadások végén azt mondták: „tessék hozzászólni!”. Ilyen alkalmakkor én elsőnek szoktam jelentkezni. Nagyon udvariasak voltak, a mikrofonhoz kértek. És elkezdtem: Nagyon örülök, hogy valamennyi előadó megállapította, hogy a jaltai szerződésben nem volt bennünket érintő titkos záradék, de megfeledkeztek arról, hogy a jaltai nyilatkozat ötödik paragrafusa önrendelkezési jogot biztosít számunkra, és mi 1945. november 4-én éltünk is önrendelkezési jogunkkal, mert egy konzervatív párt, a Kisgazda Párt abszolút többséget szerzett annak ellenére, hogy erős orosz megszállás alatt és vesztes háború után voltunk. Erre az orosz tiltakozott, mondván: „mi az, hogy megszállók?”, és a bécsi osztrák államszerződésre hivatkozott, amelyben benne van, hogy ott állomásozhatnak az oroszok. Erre én folytattam: Később is éltünk önrendelkezési jogunkkal, 1956-ban egyként keltünk fel az önrendelkezési jogunk védelmében. (…) Felidéztem nekik, hogy 1956. október 30-án a moszkvai birodalom vezetői egységesen kérték a megszálló csapatok kivonását. Sőt, még jóvátételt is ígértek, ráadásul ezt meg is ismételték november 3-án és november 4-én, majd ezek után elfogták a szuverén hazánk területén a szuverén kormányunknak a bizottságát, elhurcolták, sőt részben ki is végezték őket. Na, ez már sok volt nekik, fogták magukat és egyenként elhagyták a termet. Senki nem maradt benn, csak én. 1984. október 10-én a jaltai egyezményről szóló vitán az oroszoktól kezdve az összes résztvevő kivonult a teremből. És akkor elővettem a zsebemből Jalta szelleme című írásomat és elkezdtem olvasni. Akkor bejöttek rendezők, kikapcsolták a mikrofonomat. (…) Ez volt az első olyan alkalom a moszkvai birodalom történetében, hogy egy kommunista országban egy általuk rendezett összejövetelen ők az igazság hallatára kivonultak. Ezért szoktam én mindig azt mondani, hogy ’56 igazságával csak győzni lehet, mert ’56 igazságát még sehol se cáfolták.” 

Utoljára 1988. október 23-án tartóztatták le ellenzéki megmozduláson való részvételért. A rendszerváltozás után az Amerikai Pszichiátriai Társaság kezdeményezésére a Magyar Pszichiátriai Intézet bizottsága 2013-ban hivatalosan megállapította, hogy Pákh Tibor nem elmebeteg. 

Pákh Tibort 1992-ben New York állam Nassau megyei jogászkamarája tiszteletbeli taggá választotta, 1994-ben Podkowa Lesna városának díszpolgára lett, 2013-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. A Kádár-rendszer rendíthetetlen örök ellenzéke 2022 novemberében, 98 éves korában hunyt el.

Haraszti Miklós úgy emlékezett meg róla, hogy „Magyarország feketeöves bajnoka volt egy önkényuralmi küzdősportban, a polgári engedetlenségként megtartott éhségsztrájkban. (...) Nem engedte, hogy éhségsztrájknak nevezzük az akcióit, kérte, hogy böjtnek nevezzük. Elsősorban keresztény hitvalló és az orosz megszállás jogtalanságának jogásza volt, de persze nem vetette meg az emberi jogi érveket sem”.