Petschnig Mária Zita: Az Orbán-kormány legutóbbi esete az inflációval

A 2025 elején új erőre kapó infláció nemcsak a magyar gazdaságot jellemezte. Az unió 16 országában a 2024. évinél magasabb volt a drágulás mértéke. De a legnagyobb ugrást, erősödést mi tudtuk kimutatni a litvánok után, ahol viszont tavaly irreálisan alacsony szintre (1 százalék alá) süllyedt az áremelkedés mértéke, s innen nőtt fel három százalék fölé valamivel az idei esztendő első felében. Ehhez hasonló számot mi utoljára a 2025-re összeállított kormányzati tervben láttunk (3,2 %).

A tényleges folyamatok messze nem igazolták vissza azokat a múlt év második felében Orbán Viktor és Nagy Márton által hangoztatott megállapításokat, miszerint a brutálisan hatékony infláció elleni kormányzati politikának köszönhetően az infláció a földre került és ott is marad. Vagyis – kormányzati gondolkodás szerint - a letepert drágulás után le lehet vinni a kamatokat, és ennek nyomán jöhet a növekedés repülő rajtja. 

Az év első felében nálunk megjelent új drágulási hullám (ebben még a „Trump hatás nem érvényesült), amely az alapinfláció tekintetében is meglódulást jelentett, annak ellenére következett be, hogy a kormány márciusban 30 féle élelmiszerre árréscsökkentést (stopot) írt elő, ezt követően pedig ugyancsak 30 mosó-, mosdó- és egyéb higiéniai cikkre. A bankokkal, biztosítókkal és a telekommunikációs cégekkel, később a gyógyszergyártókkal és gyógyszerkereskedőkkel folytatott „konzultáció” eredményeként a szereplők a felsorolt területeken is áremelési korlátozást vállaltak, „önkéntesen”. Az ekként lefagyasztott áru- és szolgáltatási kör a teljes fogyasztói kosár kb. 15 százalékát teszi ki. Ehhez jön a már régen befagyasztott árú távhő, víz-, csatorna-szemétszolgáltatási díjakból adódó további öt százalék. Vagyis – ellentétben az uniós országok gyakorlatával – nálunk a mesterségesen elfojtott infláció a teljes fogyasztás kb. egyötödét teszi ki. Mindennek ellenére az első félévi inflációnk nagyjából kétszerese volt az unió átlagában mértnek.

Az egykori szocialista gyakorlatra emlékeztető árrögzítés nélkül feltételezhetően messze Magyarországon lett volna az unión belül a legmagasabb pénzértékvesztést kimutatni. 
A hazai infláció egy részének elfojtásával az Orbán-kormány azt a politikai üzenetet akarja a társadalomban elhitetni és meggyökereztetni, hogy ő megvédi a családokat, a nyugdíjasokat és , tulajdonképpen mindenkit az infláció jövedelmet, fogyasztást romboló hatásától. 

Ez a védelem azonban egyrészt nagyon is kétséges (erről a későbbiekben lesz szó), másrészt a kormány képmutató (farizeusi) magatartására vall. Az utóbbin azt értjük, hogy a kormány a pénzcsapok kiengedésével egyfelől maga veti meg, keleszti az infláció melegágyát (a kereslettöbbletet), fűti fel a pénzkeresletet (a termelékenységet meghaladó béremelésekkel, az elszaladó költségvetési deficitekkel, a nemzeti bank veszteségtermelésével, legutóbb a munkáshitel-konstrukcióval, a családi jövedelemadó-kedvezmény kétszeresére emelésével, a nyugdíjasok extra pénzelésével, a kamatstop meghosszabbításával). Ennek célja a választópolgárok voksainak megszerzése. Másfelől ugyanezen célból az infláció lefojtását, megfékezését saját dicsőségeként, a választópolgárokat védő/segítő kormányzati politikaként állítja be (miközben ennek számláját a cégekre terheli ki). 

S minthogy várhatóan az árbefagyasztások a jövő évi választásokig megmaradnak – ez Orbánéknak közvetlen politikai érdekük – ezzel alá tudják aknázni a 2026-os választások után színre lépő új kormány terepét is. 

Az elfojtott, mesterségesen leszorított infláció nem tartható fenn a végtelenségig. Viszont a normál piaci árrendszerbe való visszatérés egyszeri olyan nagy áremelkedési lökést eredményezhet, amely újból feltornássza az inflációs várakozásokat, magasabb drágulási pályára emeli a magyar gazdaságot. S ennek a társadalmi elégedetlenségből adódó politikai haszna az ellenzékbe kerülők számára kiaknázható lesz. 

Az árak/árrések elhúzódó/tartós befagyasztása több szempontból is erősíti az árszintnövekedést azon túlmenően is, hogy az árak felszabadítása árlökést eredményez. 

• Az áremelések elfojtására kötelezett kereskedők és szolgáltatók emiatt elszenvedett veszteségeik pótlására előbb költségcsökkentéssel (létszámleépítéssel, felújítások elhalasztásával, silányabb üzleti körülményekkel) próbálkoznak, ami rontja a fogyasztók kiszolgálásának minőségét. Majd a nem árkorlátozott más termékek és szolgáltatások áraiba építik be azt az elmaradt jövedelmet, amit a kormány intézkedései miatt el kell viselniük. Nagy Márton ugyan ezekre a megoldásokra súlyos fenyítéseket helyezett kilátásba, ám ezek érvényesíthetősége, áremelést korlátozó mivolta erősen kétséges.
• Az árrés- és árstopok előírásai diszkriminatív jellegűek, vagyis csak a nagyforgalmú cégekre vonatkoznak. A kisboltok ez esetben két dolgot tehetnek: vagy rendesen emelik minden termék árát, amivel a fogyasztók egy része az olcsóbb kínálatot nyújtó nagy vállalkozásokhoz pártol át, vagy követik a nagyok példáját. Ekkor ugyan a vásárlóik megmaradhatnak, de veszteséget szenvednek (a 3 milliós kormányzati kompenzáció elégtelen). Ha az egyik vagy másik eset miatt a kisüzletek bezárásra kerülnek, akkor tovább romlik a háztartások ellátásbiztonsága, és az infláció szemernyit sem gyengül.
• S nem utolsó sorban rendkívül rossz üzenete van a kormány megszaporodó piacgazdaságba való durva beavatkozásának a potenciális befektetők számára. Ebből a kormányzati magatartásból ugyanis azt vehetik le, hogy a kabinet kiszámíthatatlan, ad hoc, erőszakos fellépését kikerülendő jobb, ha korlátozzák magyarországi fejlesztéseiket. A bekövetkező, lehetségesnél kisebb kapacitásbővülés, reálnövekedés megint csak az inflációt erősíti változatlanul laza bér-, költségvetési és hitelpolitika esetén. 

Ismerve a kormány jövő évre szóló terveit, a választások megnyerését célzó jövedelem-kiáramoltatási terveit (a minimálbér 13 százalékos emelése, újabb, 15 százalékos béremelések a közszférában, fegyverpénz-kifizetések, a személyi jövedelemadó-fizetési kötelezettség eltörlésének szélesebb körre történő kiterjesztése) nem tartjuk kizártnak, hogy a forintinfláció megkapaszkodik (Trump vámemeléseitől függetlenül is). S a kormány által ma vártnál később fog visszatérni – jó esetben – a jegybank inflációs célkitűzési szisztémájának felső határa (4 %) alá. Addig pedig növekedést erősítő kamatcsökkentés sem igen várható – ha csak a külföldi jegybankok be nem segítenek.

A következő év igazán nagy kérdése persze leginkább az lesz, hogy a hazai lakosság mely csoportjának hangulata és probléma-érzékelő képessége hathat erősebben a közvélemény alakulására? Azok, akik hálatelt szívvel gondolnak a kormányzat inflációellenes harcainak látszateredményeire? Vagy inkább azok, akik - korábbi tapasztalataik alapján - nagyon is jól tudják, hogy e látszatsikerek árát végül is együtt fogjuk kifizetni. Mindannyian. S azt is tudják, hogy egy alkalmasabb kormányzás esetében ez az ár lényegesen alacsonyabb lenne.

Szerző: Petschnig Mária Zita közgazdász

Fotó: Facebook