Putyin, Trump és az 1956-os forradalom

Azzal, hogy Trump bejelentette: Budapesten (is) találkozna Putyinnal, egyeztetni az ukrajnai háború lezárásáról, kétségkívül Orbán kampányát segíti. Ez akkor is így van, ha a háború nem lesz lezárva, és persze ott a lehetőség, hogy – ahogy az eddigi személyes találkozókon – Trump megint befekszik Putyinnak, és akkor Budapest neve Jaltáéval meg Münchenével fonódna össze a történelemben, Orbán egy újabb nemzeti örökségeként. Ettől még ő nyugodtan mondani fogja, hogy szavazzatok rám, látjátok, én fújom a nemzetközi passzátszelet.

Ráadásul teheti mindezt azon az október 23-án, amelyen egy méretes zakó néz ki neki a létszámellenőrzésnél.

Mit tehet erre Magyar Péter? Már elkezdte a dolgot azzal keretezni, hogy ő javasolta erre pont a budapesti helyszínt, és lám, ez történik. Jó kármentés, de önmagában ez nem túl erős. Tehetne viszont valamit, épp az ünnepi beszédében, ami azért az 56-os össznemzeti érzületünkkel is jól rezonál.

Szovjet-amerikai együttműködés? Hát ilyen, pont ilyen volt 1956-ban is. „Európa mélyen hallgatott” – éneklik a tiszás gyűléseken rendszeresen felcsendülő East zenekar dalában, de hát nem Európa, nem Anthony Eden, nem Konrad Adenauer vagy Guy Mollet hallgatott – hanem leginkább és legelsősorban Ike Eisenhower. Megvolt rá az oka: elsősorban Szuezre figyelt, és elsősorban oda figyelt Eden és Mollet is: az angolok és a franciák az izraeliekkel összefogva épp benyomultak Nasszer Egyiptomjába, az USA és a Szovjetunió hangos tiltakozása ellenére. Nem ránk figyeltek tehát, de mi maradtunk a csöbör alján. „A CIA bujtogatott, de segítség nem jött, a forradalmat vérbe fojtották” – ez maradt meg 56 utóéletéről sokak fejében, szinte összenemzeti emlékezetként. Sok fideszes máig ezzel érvel, amikor Orbán Balázsnak „feladós” licitje előkerül.

Most is valami ilyesmi körvonalazódik. Ukrajnára meg az oroszokra irányul mindenki figyelme, és a nagy szovjet-amerikai haverságnak megint mi ihatjuk meg a keserű levét.

Kollázs: Kontroll