Farkas Levente András: „A szépségben mindig van valami fájdalmas”

Miért akarunk szépet teremteni? Miért vonz bennünket a művészet, ha közben sokszor éppen a legfájóbb dolgokkal szembesít? Miért gondolunk a halálra, amikor elvileg az életet kellene ünnepelnünk? És vajon lehet-e úgy élni, hogy ne a megérkezés, hanem maga az út legyen a fontos?

Ezekről is beszélgettünk Farkas Levente Andrással a Sorsok Mögött legújabb adásában. A 29 éves jogász, tartalomkészítő és kultúra iránt megszállottan érdeklődő fiatalember különös helyet foglal el a hazai online térben: klasszikus zenéről, irodalomról, képzőművészetről, hitről, halálról és saját szorongásairól beszél – sokszor minden különösebb szűrő nélkül.

Levente számára a szépség nem valamiféle csillogó, hibátlan felszín. Sokkal inkább kapu valami mélyebbhez. A művészetben sem a felhőtlen örömöt keresi, hanem azt, ami megérint, kizökkent, esetleg fáj. Ahogy a beszélgetésben fogalmazott:

„Engem a boldog műalkotások nem érdekelnek.”

Ez a gondolat a saját életére is jellemző. Levente nem titkolja, hogy sokat szorong. Sőt, úgy beszél erről, mint a létezés természetes velejárójáról. A kérdés szerinte nem feltétlenül az, hogyan lehetne teljesen megszüntetni a szorongást, hanem az, hogy mit kezdünk vele, és hagyjuk-e, hogy megnyomorítsa a mindennapjainkat.

A halál pedig nem valamiféle távoli, kerülendő téma számára. Gyerekkora óta jelen van az életében, családi emlékeiben, gondolataiban és mostanában a hitében is. Édesapja halála után a temetőbe járás különös módon vált a kapcsolat folytatásává: Levente ma is rendszeresen meglátogatja az édesapja sírját, beszél hozzá, mintha csak egy találkozóra érkezne.

A halállal való szembenézés a színpadon is megjelent az életében. A Győri Balett A halál és a lányka című előadásában Schubert zenéje, a társulat koreográfiája és Levente személyes monológjai találkoztak. Az előadás az elmúlás elfogadását járja körül, Levente pedig nem egy hagyományos színészi szerepet játszik: saját gondolataival, saját érzéseivel kíséri végig a történetet.

A beszélgetés egyik legmegrázóbb része azonban az volt, amikor arról mesélt, hogy egy nehéz időszakban akaratlan, betolakodó gondolatként jelent meg nála az öngyilkosság szava. Nem tervként és nem szándékként, hanem olyan gondolatként, amely újra és újra visszatért, és amelynek irracionalitását ő maga is nehezen értette. Erről azért is beszél, mert megtapasztalta, milyen az, amikor egy gondolat önálló életre kel az ember fejében.

Levente közben a hit felé is közeledik. Nem kész válaszokat keres, inkább kérdéseket. Azt mondja, mostanában egyre többet gondol Istenre, és úgy tekint az élet apró mozzanataira, mint a hálára adott lehetőségekre. Talán ezért is fogalmazta meg olyan erősen: az élet rövid, egyszeri és megismételhetetlen.

A beszélgetés végére pedig visszatérünk oda, ahonnan indultunk: a szépséghez. Ahhoz a furcsa képességhez, hogy az ember a szenvedés, a szorongás és a halál tudatában is képes zenét hallgatni, verset olvasni, utazni, szeretni, alkotni – és egyszerűen csak jelen lenni.

Talán Levente gondolkodásának egyik kulcsa éppen ez: nem azt keresi, hogyan lehetne kizárni az életből a sötétséget, hanem hogyan lehetne megtanulni látni benne.

A Sorsok mögött adása itt látható: