Magyarország 36 éves korrupcióval szembeni teljes tétlensége

Radványi Miklós, az egyesült államokbeli republikánus think-tank, a Frontiers of Freedom Institute alelnöke elemzése a Gulyáságyú számára. Radványi Miklós összes, lapunkban megjelent írását ezen a linken találja. 

Magyarország nem egyik napról a másikra vált korrupttá. Az ország jelenlegi korrupciós válsága sem vezethető vissza egyetlen kormányra, egyetlen politikai pártra vagy egyetlen miniszterelnökre. Bár Orbán Viktor gengszterokráciája tökélyre fejlesztette, központosította és intézményesítette a korrupciót és annak gigantikus mértékét, Magyarország mai helyzetének alapjait jóval korábban fektették le. A kataklizmikus igazság az, hogy a kommunizmus összeomlása óta minden magyar kormány felelőssé tehető – legalább részben – a szakadatlanul zajló politikai szarpasszolás egyik legsúlyosabb kudarcáért: azért, hogy nem sikerült megteremteni azt az alapelvet, miszerint a közhivatal közbizalom, a közvagyon ellopását vagy hűtlen kezelését pedig politikai hovatartozástól függetlenül büntetni kell.

Magyarországnak 1989–1990-ben meg kellett volna változtatnia politikai rendszerét. Ezzel szemben soha nem hajtott végre valódi átalakulást sem politikai rendszerében, sem az ahhoz kapcsolódó politikai kultúrában. Ez a különbség pedig igenis számít.

Csehország a szakítást választotta, míg Magyarország az alkalmazkodást. 1991-ben az akkori Csehszlovákia elfogadta a közismert lusztrációs törvényét. Politikai üzenete egyértelmű volt: egy demokratikus államnak joga van megvédeni intézményeit a diktatúra kiszolgálására létrehozott hálózatoktól.

A törvényhozás célja nem a bosszú volt, hanem az intézményi megtisztulás. A cseh megközelítés abból a felismerésből indult ki, hogy politikai demokráciát nem lehet egyszerűen a választás napján kihirdetni. Az intézményeket újra kell építeni, a személyi állományt át kell világítani, meg kell nyitni az archívumokat, fel kell tárni az összeférhetetlenségeket, és biztosítani kell az állampolgárok számára. A polgároknak meg kell győződniük arról, hogy a régi diktatúra gépezete nem pusztán új köntöst öltött.

Magyarország ezzel szemben alapvetően kétszínűbb utat választott. Ennek eredményeként egy olyan politikai kultúra alakult ki, amelyben a folytonosság együtt járt az elszámoltathatóság hiányával.

A hálózatok fennmaradtak. A kapcsolatok fennmaradtak. Az informális befolyás fennmaradt. És ami a legfontosabb: fennmaradt az a vízözön előtti, feudális gondolkodás, amely szerint az állam olyasvalami, amit politikailag összekapcsolódó csoportok sajátjukként ellenőrizhetnek.

A szereplők részben megváltoztak. A magyarországi elmaradt rendszerváltás eredendő bűne azonban az volt, hogy a társadalom megbékélt az elszámoltathatóság teljes hiányával.

Az Antall József vezette kormány örökölte azt a rendkívül nehéz feladatot, hogy a kommunista diktatúrát alkotmányos demokráciává alakítsa át. Csúfos kudarcot vallott, mert személyes szálakkal kötődött a régi rendszerhez, miközben a kormányzáshoz szükséges szakmai felkészültségnek is híján volt. Amatőrök voltak, akik nem értettek a kormányzáshoz.

A Horn Gyula vezette kormány megpróbálta helyreállítani a régi diktatúrát. Az első, Orbán Viktor vezette koalíciós kormányt pedig az előző két kormány minden hiányossága terhelte. A Gyurcsány Ferenc- és Bajnai Gordon-kormányok ugyanilyen felesleges kitérők voltak.

Amikor Orbán Viktor 2010-ben rendkívüli parlamenti többséggel visszatért a hatalomba, gyorsan és teljes mértékben kihasználta a még csak éppen megszülető „demokrácia” korrupcióval szembeni politikai és gazdasági garanciáinak teljes hiányát.

2025-re Magyarország a szovjet megszállásból felszabadult valamennyi ország közül az utolsó helyre került. Magyarország megvetésre méltó „politikai elitje” cserben hagyta az országot és annak polgárait, mert valamennyien az egymást váltó politikai büntetlenség rendszerét építették.

Ma az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése és az Európai Parlament is „mélyen aggasztónak” nevezte a politikai akarat hiányát a magyarországi, rendkívül magas szintű korrupció kezelésére, és erősebb, független korrupcióellenes intézményeket, valamint átláthatóbb közbeszerzéseket sürgetett.

Érzékelve a magyarok többségének elsöprő ellenérzését Orbán Viktor gengszterokráciájának határtalan korrupciójával szemben, Magyar Péter kampánya során a közbizalom helyreállítását ígérte. Most, több mint száz nappal azután, hogy a korábbi Orbán-kormányok bármelyikénél nagyobb kétharmados többséggel választották meg, a TISZA Párt által dominált Országgyűlés Unger Anna Rózát választotta a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal, azaz az NVVH élére.

A kinevezés rendkívül vitatott volt. Unger Anna politológus, jogi végzettséggel egyáltalán nem rendelkezik. Legfőbb riválisa, dr. Ligeti Miklós 2012 óta az Transparency Magyarország jogi igazgatója, és munkája szinte kizárólag az Orbán Viktor-féle gengszterokrácia elleni korrupciós ügyekre összpontosult.

Úgy tűnik, ismét a személyes kapcsolatok írták felül a szakmai alkalmasságot, a feudális gondolkodás pedig legyőzte az érdemalapú kiválasztást.

Magyar Péter komoly politikai bajba került. A 2026. augusztus 28-i választást követő nyilatkozatai egyszerre agresszíven védekezőek és érvelésükben is megkérdőjelezhetők. Elismerte, hogy Ligeti Miklós ugyanúgy alkalmas lett volna a tisztségre, arra azonban nem adott magyarázatot, hogy pártja végül miért Unger Anna mellett tette le a voksát. Ebben a fényben az az érvelése, miszerint a kiválasztási folyamat átlátható volt, nem állja meg a helyét.

A leginkább szembetűnő mégis az volt, hogy Magyar Péter szerint a Parlament lényegében két lehetőség között választhatott: vagy megszavazza Unger Annát, vagy veszélybe kerül az egész hivatal létrehozása. Hozzátette: ha az Országgyűlés nem választja meg Ungert, az NVVH működése „talán örökre” lekerülhetett volna a napirendről.

Ezzel a rendkívül kétértelmű indoklással kapcsolatban azt is megerősítette, hogy a döntéshez pártfegyelmet rendelt el.

Indoklása négy okból is aggályos.
Először: a nyelvezete megengedhetetlenül harcias volt. Egy olyan intézményt létrehozó miniszterelnöknek, amelynek hitelessége a politikai semlegességen múlik, egészen másképpen kellene reagálnia. Közzé kellene tennie a bizonyítékokat. El kellene magyaráznia a kiválasztás szempontjait. Nyilvánosságra kellene hoznia a pontozási módszertant. Be kellene mutatnia, miért Unger Anna bizonyult a legalkalmasabbnak.

Az elhasználódott „bízzanak bennünk, a megfelelő embert választottuk” típusú kijelentés nyilvánvalóan nem elegendő.

Másodszor: az az érv, hogy „szavazzatok Unger Annára, különben talán örökre elveszítjük az intézményt”, egyszerűen ostobaság volt. Veszélyesen közel áll ahhoz a kommunista és orbáni politikai logikához, amely kész tények elé állítja a parlamentet. A logika ugyanis ez: Unger Anna talán nem mindenki által preferált jelölt, de az elutasítása az egész projektet megsemmisítheti; ezért szavazzatok Unger Annára. Ez diktatórikus politikai nyomásgyakorlás, nem pedig az intézmény meggyőző érvekkel történő felépítése.

Harmadszor: a pártfegyelem kérdése megérdemli vizsgálatot. Az NVVH célja feltételezhetően az, hogy érzékeny korrupciós ügyeket vizsgáljon – köztük olyanokat is, amelyek korábbi kormányokhoz kötődő személyeket, nagyhatalmú gazdasági szereplőket, sőt akár a jelenlegi kormányhoz kapcsolódó embereket is érinthetnek. Az intézményt soha nem arra tervezték, hogy valamiféle „kutatóintézetként” három vagy hat éven keresztül bizonyítékokat keresgéljen. Az NVVH feladata a bűncselekmények kivizsgálása, a felelősség megállapításának elősegítése és a bűnösök megbüntetése.

Negyedszer – és végső soron talán ez a legfontosabb kérdés: Magyar Péternek el kell viselnie a saját támogatóitól érkező kritikát is. Nagyon óvatosnak kellene lennie. Nem minden kritikus ellenség. Nem minden kellemetlen kérdés szabotázs. Ezek a kommunisták 1990 előtti mentalitásának sajátosságai. Ráadásul nem minden, a kormánnyal szembeni nézeteltérés jelenti a korrupcióellenes erőfeszítések aláásására tett kísérletet.

Végső soron Magyar Péter legnagyobb próbatétele azzal kapcsolatos, hogyan viszonyul a hatalomhoz. Orbán Viktor alapvető intézményi bűne ugyanis nem pusztán a határtalan korrupció volt. Hanem az, hogy kormánya, pártja, az állam és a nemzet fokozatosan azonosult egymással. Magyar Péter valami gyökeresen mást ígért. Éppen ezért Orbán Viktornál magasabb mércét kell teljesítenie – nem pusztán más politikai irányt kell képviselnie.

Az NVVH körüli vitára adott válasza sokkal erősebb lett volna, ha lazt mondja:

„Minden joguk megvan ahhoz, hogy megkérdőjelezzék ezt a kinevezést. Itt vannak a kiválasztás szempontjai, itt vannak a pontszámok, itt van a folyamat, és itt vannak azok az intézményi garanciák, amelyek biztosítják, hogy sem én, sem a kormányom nem avatkozhatunk bele Unger Anna vizsgálataiba.”

Ez mutatta volna meg azt a politikai kultúrát, amelyre Magyarországnak kétségbeesetten szüksége van: nem azt, hogy „bízzanak az új kormányban”, hanem azt, hogy „olyan intézményeket építsünk, amelyek mellett szükségtelenné válik a kormányba vetett bizalom”.

Szerző: Radványi Miklós
Angolból fordította: Gulyás Balázs

Illusztráció (borítókép): Orbán Viktor miniszterelnök (b2) beszél, mellette Mészáros Lőrinc, a Puskás Akadémia kuratóriumi elnöke (b3), valamint Oláh János (b) és Zsohár Melinda (j) szerzők a Szerelemfoci című, a felcsúti labdarúgás százéves történetét összefoglaló könyv bemutatóján Felcsúton 2024. május 21-én. MTI/Koszticsák Szilárd