Tarján Zsófi: „Bárcsak elmondták volna!”

Mikor jön rá valaki arra, hogy gyerekként nem egyszerűen piszkálták, hanem bántalmazták? Milyen érzés Hernádi Judit lányaként felnőni egy politikailag egyre megosztottabb országban? És mi történik akkor, amikor egy zenekarnak nem mondják azt, hogy nem kell – egyszer csak nem játsszák a dalait, nem hívják oda, ahová korábban, és senki nem ad magyarázatot?

Sokáig azt sem tudta, hogy amit gyerekként átélt, annak neve van. Kívülállónak érezte magát. Naiv gyerek volt, aki sokáig szó szerint értette azt is, amit mások viccnek szántak. A többiek pedig hamar rájöttek, hogyan lehet belőle reakciót kiváltani.

„Nagyjából harmincéves koromban esett le, hogy ez konkrétan bántás volt” – mondta Tarján Zsófi.

A kilencvenes években persze erre még nem nagyon volt nyelv. Ha valakit piszkáltak az iskolában, azt mondták neki: állj ki magadért. Zsófi esetében azonban voltak jelek. Az egyik legfontosabb az volt, hogy vasárnap esténként nem tudott elaludni. Nem a másnapi témazáró miatt.

„Nem a témazárótól rettegtem, hanem a többiektől.”

Azóta sok minden változott. Többet beszélünk bullyingról, bántalmazásról, határokról. Zsófi mégis azt mondja, ő máig inkább csendben húzza meg a saját határait. Nem feltétlenül jelenti be a világnak, ha valamiből nem kér. Egyszerűen kialakítja maga körül azt a teret, ahol jól van. Ez a fajta visszahúzódás első pillantásra talán furcsának tűnik egy olyan embernél, aki több ezres tömegek elé áll ki énekelni. A színpadon azonban kinyílik. A hétköznapokban viszont inkább bezárkózik, csendre és magányra van szüksége. Azt mondja, az élete olyan, mint egy erdő, amelyben még mindig jár. De nem feltétlenül akar kijutni belőle. Inkább szeretne egyszer feljutni egy kilátóba, ahonnan jobban átlátja az egészet.

„Nem akarok megérkezni, mert minden megérkezés egy halál.”

A beszélgetésben szóba került az is, milyen Hernádi Judit lányának lenni. Zsófi számára természetes volt, hogy az édesanyja ismert színész, de ez nem jelentette azt, hogy mindig könnyebb lett volna az élete. Különösen akkor nem, amikor Hernádi Judit a Heti Hetes szereplőjeként politikai ügyekben is egyre markánsabban fogalmazott. Zsófi szerint egy idő után az anyjához kapcsolódó politikai megítélés az ő pályájára is hatással lehetett. Csakhogy nem úgy, hogy valaki egyenesen megmondta volna neki, mi a probléma.

A Honeybeast dalai éveken keresztül rendszeresen szóltak a rádióban. Zsófi szerint azonban 2018 körül valami megváltozott. A zenekar dalai szinte teljesen eltűntek a korábbi rotációból, indoklást viszont nem kaptak. Nem azt mondták, hogy ez vagy az a baj. Nem mondtak semmit. A zenekarnak ezért alkalmazkodnia kellett. Több energiát tettek a YouTube-ba, a Spotify-ba, az online jelenlétbe. Ma már természetesnek tűnik, hogy egy előadó elsősorban az interneten építi a közönségét, de néhány évvel ezelőtt egy rádiós rotáció még nagyon sokat jelentett.

A beszélgetés végén pedig arról beszélt, hogyan érzékeli az ország hangulatának változását. Ehhez nem politikai elemzést hozott, hanem egy egészen hétköznapi példát: a vezetést. Szerinte az elmúlt évek feszültsége az utakon is érezhető volt. Az emberek nyomultak, dudáltak, villogtak, mintha mindenki haragudna valakire.

„Azt éreztem, hogy így megölték a lelket” – fogalmazott.

Tarján Zsófi szerint a félelem, a düh és a folyamatos feszültség idővel nem marad meg a plakátok, a politikai üzenetek vagy a közélet szintjén. Bele tud költözni a hétköznapokba is. És talán onnan a legnehezebb kiűzni. Ő azonban nem megérkezni akar. Sem az életében, sem művészként. Dolgozni akar, tanulni, dalokat csinálni, festeni, új dolgokat kipróbálni. És menni tovább a saját erdejében. Hátha egyszer tényleg feljut arra a kilátóra.

A Sorsok mögött teljes adása itt is megtekinthető: