Sarkifény-kavalkád a felhők felett

Aki olyan szerencsés volt hétfő este tíz után, hogy nem takarta köd vagy felhő az északi láthatárt, egészen kivételes fényjátékot élvezhetett. A sarki fény különösen erős volt, nemcsak a hazánkból ritkán – bár az utóbbi időben kicsit sűrűbben – látható vöröses árnyalat, de a zöldes fények is megjelentek, időnként több vonalban is. 

A látványt Budapestről és az ország középső részéről alacsony szintű köd takarta el, a magasabb hegyek, és időnként a Normafa is, kínálták a szép látványt, ahogy a köd által csak vékonyan és részlegesen borított Balaton térsége is. 

A cikkhez tartozó képet a Salgótarján feletti Salgó várából készítette Kövesligeti István természetfotós.

A látványos jelenséget egy úgynevezett napkorona-kitörés (CME: Coronal Mass Ejection) okozta. A Nap felszínéről időnként hatalmas anyagbuborékok pattannak ki, hasonlóan a rántottasütéskor freccsenő olajhoz. Ilyenkor a kilökött ionizált gáz, az úgynevezett plazma másodpercenként néhány száz, esetleg pár ezer kilométeres sebességgel távozik központi csillagunktól. És ha épp erre indul a kilökődés, és telibe kapja a Földet, mint most, akkor számíthatunk a sarki fény, az auróra felfénylésére. Ehhez még egy dolog kell: hogy a bolygóközi mágneses tér irány a földi „északival” ellentétes, „déli” irányban álljon, hogy a Föld mágneses mezeje össze tudjon vele kapcsolódni, mintegy „kinyitva a kaput” a gyorsan érkező, töltött részecskéknek. Ezek aztán a földi mágneses erővonalak mentén mozogva, a pólus körül sűrű légkörbe érnek, ionizálják a légkör nitrogén- és oxigénmolekuláit: felfénylik az auróra.

Ez történt most is. A fényt okozó kitörés vasárnap, hazai idő szerint este történt, és a napkitöréseket figyelő SOHO műhold adataiból kapott becslés kedd hajnalra ígérte a gyorsnak ígérkező részecskeáram becsapódását. Csakhogy az még a becsültnél is gyorsabb volt, és már hétfő estére ideért, miközben a bolygóközi mágneses tér erősen délies irányú volt. Minden együtt volt a hazánkból a mi generációnk által eddig nem látott szépségű fényjátékhoz. Akinek szerencséje volt, az szabad szemmel is láthatta, a kamerák pedig egészen pazar kompozíciókat örökítettek meg.

Felvetődik a kérdés, hogy miért van az, hogy az utóbbi 2-3 évben ez a jelenség gyakrabban jelenik meg, a médiában biztosan? Több a webkamera, több a telefon és a közösségi média hatékonyan közvetít? Nyilván ez is szerepet játszik, de nemcsak erről van szó. Egy napfizikai és egy geofizikai jelenség együttes hatása okozza ezt.

A Föld mágneses pólusának mozgása. Forrás: Simon Wakefield/Wikimedia Commons

A Nap 11 éves ciklust mutat, a legegyszerűbb ezt úgy mondani, hogy a napfoltok és ezek a korona-kitörések száma 11 éves hullámázással nő és csökken: most a maximum közelében vagyunk. Annak persze nem túl nagy az esélye, hogy egy ilyen pont telibe találja a Földet, de hát több töltényből több találhat célba. A geofizikai ok a földi mágneses tér folyamatos változása. A mágneses pólus, amelyet az auróra amolyan „glóriaként” körbevesz, 40 éve még Kanada északi szigetei térségében volt. Azóta viszont szokatlan sebességgel „kilőtt” északra, 2020 körül már majdnem a földrajzi pólusnál volt, és azóta már délre, Szibéria irányába tart. Hozzánk, európai észlelőkhöz így kb. ezer kilométerrel közelebb van, így a pár száz kilométer magasságig nyúló sarki fényt, amely egy erős napvihar miatt amúgy is szélesebb kört, „glóriát” húz a mágneses pólus köré, sokkal gyakrabban látni tőlünk is.

Kis szerencsével pedig belefér ebben a napciklusba még egy olyan „találat”, amikor felhőtlen és ködmentes a Kárpát-medence alja is – és a bolygóközi tér déli iránya akkor is fel fogja kapcsolni a lámpát.

Fotó:  Kövesligeti István