A magyar vízügy feladatai az előttünk álló években

Helyzetkép

A vízügyi ágazat feladatai a korábbi időszakokban mindig is elsősorban a lakosság és a gazdasági szereplők vízigényének biztosítása, illetve természetes vízellátás szélsőségeinek kezelése, így kiemelten az árvizek elleni védekezés volt. Miközben ezek – igaz, változó súllyal, de – megmaradnak, az elmúlt években egyre felgyorsult az az időjárási változás, amelynek eredményeként főleg a nyári időszakban, de egyre inkább az év nagy részében súlyos vízhiány lép fel hazánk egyre nagyobb részén, amely elsősorban a tiszai alföldön és a Homokhátságon egyre több évben katasztrofális méretet ölt. Miközben a hazánkra hulló csapadék éves átlagos összege csak kevéssé változik, időbeli eloszlása egyre szélsőségesebb. A hevesebb csapadékeseményeket hosszan tartó aszályok követik. Mivel a csapadékvíz-többlet kezelésének hagyományos módja a gyors vízelvezetés, tájaink – főleg a fent említett két tájegység – egyre komolyabb vízhiánnyal küzdenek, a talajvízszint folyamatosan süllyed. Emiatt a növények egyre kevéssé jutnak vízhez, és immár nemcsak a haszonnövények, egyelőre főleg az őszi betakarítású kukorica és napraforgó, de az alföldi erdők is a kipusztulás szélére jutottak.

Amivel gazdálkodhatunk, az a hazánk területére évente csapadékként hulló mintegy 55 köbkilométer víz (sajnos ennek egyre kisebb része a hó), illetve a Duna kb. ugyanennyi és a tiszai vízrendszer kb. évi 25 köbkilométer vize – a csapadék egy része értelemszerűen el is párolog lehullása után. A kihívás a szélsőségek integrált kezelése, vagyis a csapadékmaximumok és a folyami nagyvizek minél nagyobb részének visszatartása. A visszatartás azonban véleményem szerint nem nyíltvizi tározókban, hanem a talajban a legcélszerűbb. A hazai vízügy legfontosabb feladata véleményem szerint az, hogy ennek koncepcióját, műszaki és jogi hátterét megteremtse, és a gondolkodás részévé tegye a „táji víztárolás” elvét. Ez ügyben elsődleges cél a talajvízszint csökkenésének megállítása és az átállásba bekapcsolódó területeken annak visszaemelése a korábban megszokott szint irányába.

A Balaton vízháztartása az éghajlatváltozás miatt átalakul: a természetes vízutánpótlás várhatóan csökken, hosszú távon pedig a maihoz hasonló vízhasználati feltételeket csak időszakos vízpótlással lehet majd fenntartani. Ennek forrása lehet külső bevezetés, például a Mura és a Dráva felől. 

Összefoglalva a következő kihívásokkal szembesülünk:

• A szélsőségesebbé váló csapadék miatt fellépő folyó menti árvizek várhatóan egyre magasabb vízhozammal és vízszintekkel fordulnak majd elő (Duna, 2024. szeptember: a mediterrán nagyrészt határon túl lehullott csapadéka)
• A helyi villámárvizek: hegy- és dombvidéken, főként nyári zivatarok idején, de esetleg ilyen 2024 szeptemberi típusú ciklonokból lehullott csapadék miatt, amelyek lefolyása gyorsul az elmúlt években kivágott erdők helyén
• A nyári, majdnem csapadékmentes időszakok az ország keleti felén és növekvő aszálykockázat a nyugati országrészben is. A jelenlegi trendek alapján 2026 nyarán már a legeltetés (rétek, legelők) sem biztos, hogy kitart, ami takarmányozási krízishez vezethet.
• A Tisza vízgyűjtőjén a legtöbb télen immár alig van hóban tárolt vízkészlet, ezért elmaradnak a hóolvadásos árvizek.
• Nagy folyóink extrém kisvízhozamai és vízszintjei várhatóan tovább csökkennek a jövőben, ráadásul a folyók medre mélyül, együttes hatásként pedig romlik a folyó menti területek ökológiai állapota, romlanak a vízkivételi (mind felszíni, mind felszín alatti, mint például a parti szűrésű vizeink) és a különböző társadalmi vízhasználati lehetőségek.
• Nagy tavaink vízháztartása folyamatosan romlik. 

Programpontok, avagy mit csináljunk a működtetés mellett

• A vízgazdálkodás közép- és hosszútávú, a változó környezeti feltételek mellett is fenntartható stratégiájának megalkotása, az OECD vonatkozó ajánlásának szellemében. 
• Az elmúlt évek havonkénti csapadékátlagai alapján meg kell határozni, hogy milyen mezőgazdasági haszonnövények számára biztosítható a vízigény. Az „öntözés” sajnos nem varázsszó: vannak olyan haszonnövények, ahol megéri, de a szántóföldi művelésben semmiképp nem lehet ez megoldás vagy cél. A támogatási rendszert össze kell hangolni az elérhető vízmennyiséggel.
• A talajvízszint stabilizálása, egyes területeken már emelése a tiszai alföldön, az őszi-téli-koratavaszi időszakban a folyókból történő mesterséges, gravitációs vízpótlással. Ez a belvízcsatorna-rendszer minél nagyobb részének „kétirányúsítását” jelenti, a mélyebb területek időszakos elárasztásával, rét-legelő típusú gazdálkodással. Az időszakos árasztás elsődleges célja a talajvízpótlás és a takarmány biztosítása. Ehhez az eddig megvalósult „vízőrző” projektek tapasztalatainak összegyűjtése, jogszabályi formába öntése, a vízvisszatartás önálló művelési ágként elismerése, az elárasztásba bevonandó területekre vonatkozó támogatási rendszer ösztönzővé tétele szükséges. A vízvisszatartás, vagyis a fent említett elárasztások megtervezése a vízügyi igazgatósággal és a szakhatósággal közreműködve, erre kiépítendő műtárgyak alkalmazásával, folyamatos mérés és monitoring mellett történhet. Felhívom a figyelmet, hogy a fenti feladat a magyar vízügyi szakma előtt álló legnagyobb kihívás a folyószabályozások befejezése és az alföldi csatornarendszerek részleges kiépítése óta!
• A Homokhátság esetén a domborzati viszonyok miatt gravitációs vízpótlás nem lehetséges. A mesterséges pótlás a Duna irányából, teljes kiépítettségben nagyságrendileg másodpercenként átlag 20 köbméter hozammal szükséges. A hátság gerincén a betáplálás szabályozott víztartó-feltöltést (MAR) igényel. Ezzel párhuzamosan a kutak vízkivételét a jelenleginél sokkal szigorúbban szabályozni kell.
• A hegy- és dombvidéki kisvízgyűjtőkre típusterveket kell készíteni a rönkgát- és más természetközeli megoldásokra, és azok kialakítását pályázat rendszerben az önkormányzatokkal összefogva elkezdeni. A terveknek egyszerűeknek kell lenni (adott esetben minimális művezetés mellett közmunkával, helyi anyagokkal megvalósíthatóan).
• Az ország azon részein (elsősorban Békés és Csongrád-Csanád megyék egyes részeire gondolok), ahol az ivóvíz minősége nem megfelelő, külső vízforrásokkal ennek javítása szükséges.
• A bősi vízlépcsőrendszer (Nagymarost a nevezéktanból is töröljük) közös üzemeltetésére az 1997-es hágai nemzetközi bírósági határozat pontjait követve kell megállapodni Szlovákiával: ez a jelenlegi rendszer bármiféle bővítés nélküli megtartásán és közös üzemeltetésén alapul, amelyben a felek a költségeket és hasznot is megfelezik.
• Meg kell kezdeni a Balaton külső forrásból történő vízpótlási lehetőségeinek vizsgálatát és koncepció szintű kidolgozását.
• A vízgazdálkodási fejlesztések tervezésébe be kell vonni a helyi közösségeket és érintetteket, és ezt a szemléletet minden jövőbeli beruházásnál érvényesíteni kell.

És akkor pár szót arról, hogy mit nem kellene:

• A mélységi vizek önpótlódási hozamon túl történő, nem fenntartható túlhasználata a felszíni vízhiány enyhítésére elkerülendő.
• Energetikai célú vízlépcsők építését kifejezetten károsnak tartom azok költsége és járulékos hatásai miatt. Emiatt a Dunán és a Dráván semmilyen keresztirányú műtárgyat nem tartok jónak.

Stratégiai kutatási irányok

A következőkben néhány olyan kérdést vetek fel, amelyek a szakmai vitákban felmerültek, de hatásuk mérnöki szempontból vizsgálandó, hogy középtávon ezek gyakorlattá tehetők-e:

A Tisza (főleg az alsó-tiszai mederszakasz) bevágódása és az ezzel előállt talajvíz-leszívás ellensúlyozható, megállítható-e a szabályozás előtti, kanyargós meder felélesztésével?

A Tisza és a Körösök esetén lehetséges és kívánatos-e az árvízvédelmi fő védvonalaknak a folyómedertől hátrébb vitele (ez esetben alacsonyabb kiépítés és a mikrodomborzathoz jobb idomulás is lehetséges), így a megvalósítható-e a mélyártéri víztárolás és a fent említett „vízvisszatartási” művelési ág ide kiterjesztése? Milyen további műszaki, lehetőség szerint természetközeli megoldások lehetségesek? 

Hogyan emelhető az alföldi mezőgazdasági talajok vízfelvevő képessége a természetes-közeli szintre szántóföldi és más (elsősorban regeneratív és rét-legelő) használat esetén?

Hogyan fognak változni a rendelkezésre álló vízkészletek vízfolyásainkban és tavainkban a klímaváltozás hatására?

Szakmai utánpótlás

A hazai vízügy szakmai utánpótlása a jelen helyzetben létszámában felettébb bizonytalan. Ennek legfőbb oka, hogy a jelenlegi vízügyi ágazati struktúra alulfinanszírozott és működése nem hatékony, így a fiatalok számára általában véve a vízmérnöki szakma nem attraktív. Az első számú hazai képzőhelyeken, a BME Építőmérnöki Karának vízmérnöki specializációján és a bajai NKE Víztudományi Karon (alapvetően vízügyi üzemeltetési mérnök képzésben) alapképzésben maximum évi néhány tucat szakember végez. Mesterszakon a számok még riasztóbbak. A MATE hirdet kapcsolódó szakot, itt sincsenek magas létszámok. Ugyan doktori iskolát, és így a teljes, BSc+MSc+PhD palettát csak a BME kínál, a megfelelő felsőoktatási képzőhelyek rendelkezésre állnak. Összességében a szektort folyamatosan erősödő utánpótlási feszültség jellemzi, amelynek megoldását a vízmérnöki szakma vonzóbbá tétele, a felvételi korosztály minél nagyobb itthon tartása és a műszaki-természettudományos képzések általában vett reputációjának emelése jelentheti.

(A fenti témákról megtekinthető egy részletes szakmai beszélgetés-sorozat a moderálásommal a Kontroll "Szomjan halunk?" című podcastjéban, és egy beszélgetés a témában Magyar Péterrel 2025. májusában.)

Szerző : Timár Gábor, tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA doktora, ELTE TTK Geofizikai és Űrtudományi Tanszék

(a címlapkép a szerző felvétele)