Ezt a demokráciát már elfújta a szél

A konszenzusos, vagy megegyezéses demokrácia hajója régen elúszott, a vitorlája sem látszik a nem létező magyar tenger horizontján, a partról már csak az oligarchák jachtjaiban gyönyörködhetünk. A rendszerváltás óta eltelt harmincöt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy Magyarországon nem lehet megvalósítani ezt a modellt, ami a kontinens több országában, ha nem is hibátlanul, de működik.

Gyakran előfordul, hogy a kisebbségben lévő etnikai, vallási vagy ideológia csoportok kirekesztőnek tartják az egyébként demokratikus megválasztott többség véleményét, és amennyiben ez tartós, az egyik félnek sem jó. A hatalomnak csak púp a hátán a sok ellenvélemény, a kisebbség pedig gyorsan beleun, majd módszeresen elveszíti a lojalitását. 

Hogy ez ne következzen be, megegyezést ösztönző intézményeket vezetnek be, mint például a vétójog, a kétkamarás testületek, a döntések törvényességi felülvizsgálata, vagy a népszavazás. Ezen eszközök biztosítják a különböző közösségek fennmaradását, autonómiáját, és ami a lényeg: a források arányos elosztásával, figyelembe véve a hátrányos helyzetű csoportokat, csökkentik a gazdasági különbségeket is. 

Kis lépés ez a törvényhozásban, de hatalmas ugrás a társadalmi igazságosság biztosításában, az eredmény pedig számszerűsíthető. 

A rendszer fontos eleme az erős és független alkotmánybíróság és jegybank, vezérlőelve pedig a hatalommegosztás hatékonyságának növelése, a hatásköröket eleve ebben a szellemben osztják meg a központi, a térségi és a települési hatalom között. Ezt nevezik amúgy szubszidiaritásnak, de a kifejezést nem érdemes megjegyezni.

A politikai rendszerek nem egyik pillanatról a másikra jelennek meg, az újkori demokráciák berendezkedéséhez idő kell, mint az új lakásba költöző falusi csokos házaspárnak. Az előszobában érdemes egy kisasztalra kihelyezni az alaptörvényt, aztán jöhetnek is a költöztetők, a nagyszobába egy választási törvény, a hálóba a garanciák, a garázsba fékek, a konyhába ellensúlyok, és nem árt, ha a malacperselyt is széfbe zárjuk. Ha mindez megtörtént, elkezdhetjük belakni a lakásunkat, a „de jó is itthon” érzésre viszont várni kell egy ideig.

Azt sem szabad elfeledni, hogy a konszenzusos demokrácia kialakulásához nem elég a megfelelő jogi környezet, a működéséhez és a fenntartásához az állampolgároknak is hozzá kell járulni. Elengedhetetlen feltételei az igény a demokratikus intézmények működtetésére, a politikai szocializáció magas szintje, elfogadható vitakultúra, egyéni felelősségvállalás, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Mindezek alapján nem csoda, hogy a Nemzeti Kerekasztal lovagjai demokrácia tekintetében a „megegyezéses” helyett inkább a „többségi” irányvonalat tűzték ki célul. 1989-ben a szárba szökkenő alkotmányos rendszer alkotói érezhetően stabilitásra törekedtek, mindenáron el akarták kerülni a kormányválságokkal járó bonyodalmakat. 

A kormányzati és gazdasági alrendszerek nem estek szét, azt is mondhatnánk, sikeres kis rendszerváltás volt ez, ki gondolta volna ezt még januárban, amikor még a davosi világgazdasági fórumon Grósz Károly MSZMP főtitkár képviselte Magyarországot. Az alkotmány azonban nem tudta kiállni az idők próbáját, 2011-ben új Alaptörvényt fogadtak el, majd azt tizennégy alkalommal még módosították, így az kétséges, hogy van még két egyforma betűtípussal írt bekezdése.

A rendszerváltást követő mintegy húsz évig domináló „liberális” politikai gondolkodást a második Orbán-kormány némította el a kollektív értékválasztásra, a tekintélyre és az állampolgári kötelességekre fókuszáló felfogásával. 

A miniszterelnök a Nyugattal történő szakítás és szembefordulás mellé olyan sejtelmes ideológiai elemeket rendelt, mint a létezés magyar minősége, vagy éppen a nemzet karakterének megértése és képviselete. Az illiberális demokrácia felfogását nem könnyű értelmezni, követői szerint a honpolgárok egyéni-szabadságjogait könnyebben garantálja egy féldemokratikus-félautoriter hatalom, mint egy többségi demokrácián alapuló vezetés, de ehhez persze be kell tartani bizonyos játékszabályokat, elsősorban a jogállamiságot. Akkor aztán elnézhető a gazdaság letarolása, az intézményrendszerek kisajátítása, a választási rendszer torzítása, és minden olyan hatalomgyakorlási eszköz, amire rá lehet fogni, hogy az nem öncélúan, hanem köz érdekében történik. Értünk, honpolgárokért kell tehát megszállni a kultúrát, a felsőoktatást és a tudományt is, és kivéreztetni a civil szervezeteket, megbilincselni a független igazságszolgáltatást.

A miniszterelnök nyíltan vállalta ezt az utat, 2014-es tusnádfürdői beszédében azt is kifejtette, hogy nem tagadja meg a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő, sajátos nemzeti megközelítést alkalmaz. 

Az illiberális rendszert leíró első komolyabb tanulmányt jegyző Fareed Rafiq Zakaria viszont ugyanakkor úgy látta, hogy Orbán Viktor inkább putyinizmust vezetett be Magyarországon, mint illiberális demokráciát.

És a jachtok csak mozdulatlanul állnak a szélcsendben…

Fotó: Facebook / Orbán Viktor