Kéri László: „A látszólagos igazságok mögött néha kapitális hazugságokat lehet találni”

Mi az átlag választópolgár véleménye a politikusokról? Erre a kérdésre felelvén jelzők egész tárházát fedezhetjük fel, egy valamiben azonban talán szinte mindenki egyetért: hogy hazudnak. A politikusok? Hazudnak. Vajon létezik egyáltalán olyan politikus, aki mindig igazat mond? A kérdés Kéri László politológust is komolyan foglalkoztatta egy időben, olyannyira, hogy több esszét is írt a témában a Mozgó Világ című folyóiratban, ezekből szemezgetünk most. 

„Az újkori magyar politikai élet legutóbbi félévszázadában többször visszatérő momentum volt az, amikor a felháborodott/felbátorodott tömeg az utcán vonulva skandálta: Hazudtatok eleget! Hazudtatok eleget!” – kezdi Kéri László a Hazudtatok eleget című esszét, majd úgy folytatta, ez 1956-ban, a rendszerváltás kezdetén, majd a kétezres években is vissza-visszatérő vád volt, amelynek skandálásával a nép el akarta kergetni a csúcson dőzsölő politikusokat.  

„A tüntetők mondanivalója az első pillanatban könnyen dekódolható: a politikai hatalom birtokosai elvesztették legitimitásukat, mert politikájuk hazug mivolta ország-világ előtt lelepleződött. Egyszerűbb a helyzet, ha a hatalom gyakorlói is osztják az ítéletet, s maguk sem tartják igaznak azt, amit addig képviseltek. Az már bonyolultabb, ha nincs módjuk magyarázatra, nem képesek a cáfolatra és úgy tűnnek el, hogy önmagukat egyáltalán nem vélték hazudozóknak. Ilyenkor előfordulhat a visszatérés, s legalább utólag lehetővé válik „az igazság helyreállítása”” – írja Kéri.

A politológus szerint azonban a legösszetettebb helyzetben egyértelműen a leleplezők vannak. Mert bár első pillantásra egyértelműnek tűnhet, hogy mi alapján deklarálják az erkölcsi felsőbbrendűséget, ha alaposabban a mélyére nézünk, akkor…mi alapján is? „Hazudtatok eleget, menjetek el! Miért? Mert én igazat mondok. Honnét lehet ezt tudni? Mert mi mondjuk. S mit mondunk? Amit mi gondolunk igaznak…” – írja Kéri. Szerinte az elmúlt években (2004-ben vetette papírra e sorokat, a 2002-es kampányra reflektálva) vált egyre gyakoribb kampányeszközzé az ellenfél lejáratása, hiteltelenítése a politikai meggyőzés helyett. Ehhez pedig mi sem nyújt nagyobb segítséget, mint hazugságon kapni az ellenfelet. 

„A lázas hazugságkeresés törvényszerűen jár azzal, hogy a felek igyekeznek minden botlást, tévedést, be nem tartott ígéretet hazudozássá egyneműsíteni”. 

Kéri szerint a politikusok sok esetben még csak nem is hazugságokat rónak fel egymásnak, hanem féligazságokat, amelyeket egy-egy adott helyzetben ígért meg egy párt vagy politikus, a hazugság-termelés alapszerkezetének pedig öt elengedhetetlen pontja van: 

• a regnáló hatalom riogatni kezd egy olyan, a nép számára kényelmetlen intézkedéssel, amit majd a másik oldal megtesz, ha hatalomra kerülnek, annak ellenére, hogy ő maga is tudja, hogy elkerülhetetlen (pl. áremelés)
• rá kell kényszeríteni az ellenfelet, hogy nyilatkozzanak a kérdésről, lehetőleg a legalkalmatlanabb időpontban
• a politikai ellenfél direkt nem túl konkrét álláspontját konkretizálni kell – természetesen helyettük
• ezt aztán úgy kell rajtuk számonkérni, mintha egy ígéret lett volna, amit megszegtek
• majd mindezt a végtelenségig kell ismételgetni 

Ennek eredményeképpen pedig a választásokat általában eldöntő bizonytalan szavazók előbb-utóbb el fogják hinni: a másik oldal szavahihetetlen. Ezzel a metódussal pedig sokkal inkább a jobboldal élt, és nem a bal – véli a politológus. Az el nem kötelezett szavazópolgárok esetében nem segít az, ha a választások előtt mindkét oldal féligazságait meghallgatják. 

„A féligazságok egymást torzító s eszkalációra hajló hatásai miatt a különböző indíttatású törekvések gyakran hatalmas ostobaságokká állnak össze, olyanokká, amelyeket a józan ész elutasít. S ebből adódik a féligazságokkal operáló politikával szembeni bizalomvesztés” 

- írja Kéri László. Az átlag állampolgár azonban nem csak emiatt érezheti úgy, hogy a politikusok hazudnak. 

„Amit az óvatos és kritikus állampolgár a mi időnkben általában politikai hazugságként érzékel, az a hagyományosan értelmezett hazugság-fogalmainkkal nem is írható le. Ugyanis nem pusztán a kijelentések, a mondandó tárgyi igazságáról van szó, hanem a politikai beszédmód egészéről. Emiatt érezzük ugyanis úgy, hogy a politikus még akkor is hazudik, ha történetesen a mondandója ellen tárgyszerűen semmi kifogásunk sem lehet. Mert maga az egész kontextus, a kiépített politikai kommunikációs tér híján van annak, amit Heidegger visszacsatolásnak nevezett, vagyis a beszédet soha sem lehet tárgyi alapjaival összekapcsolni” – írja a politológus. A politikai beszéd ugyanis nem azért van, hogy jobban megértsük a tárgyat – épp ellenkezőleg. 

A politikai beszéd épp ezért már nem is szól azokhoz, akik a táborokon kívül léteznek, vagy ha mégis, akkor csak úgy, mint fogyasztókhoz. A hatalmas bulvárfölény az egyetlen mérce, amivel értelmezni tudja ezt a tömeget, akikért a verseny folyik. Ez a „fecsegés” pedig, ahogy Kéri írja Heidegger-re utalva, ha érdekes és emészthető módon történik, még azt is képes elfedni, hogy maga a produkció hazugság. 

Agitprop, píár, politika című esszéjében Kéri László a Krétakör egyik nagy visszhangot kiváltó előadását, a Feketeországot idézi fel. Az előadásban tudniillik egy politikus „köszönti a népet, aki annyit még el tud mondani: Kedves!…. utána azonban már egyetlen értelmes hang sem jön ki a száján. Kísérletezik persze, de szavak helyett hörgés, böfögés tör elő a torkából. Kezében pezsgő, öltözéke frakk, teljes a fényár, egyszóval minden, de minden külső feltétele adott egy emlékezetes politikai beszéd megtartásához. Becsülettel végigszenvedi a beszédét, a közönség dől a nevetéstől, nem kell kérdezni, mert a többszáz főnyi tömeg minden tagjának arcán látható, hogy senkinek sem kell magyarázat”. 

A helyzet egyikünk számára sem ismeretlen – írja Kéri – hiszen mindannyiunknak volt már ilyen élménye politikusokkal. Az pedig valójában mindegy is, hogy mit mond pontosan, a dolga csak annyi, hogy elmondja. A gesztus formája sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint maga a tartalma. Ebben a helyzetben pedig csak egy dolgot tehetünk: felvesszük a lázadni nem tudó, de a körülményeibe belenyugodni sem lépes, végtelenül gyanakvó néző szerepét. A média-tanácsadó pedig ezt a végtelen gagyiságot próbálja meg eladni az embereknek úgy tálalva, mintha valóban lenne bármi értelme. 

„Ami azt illeti, a hatalmi-politikai viszonyokat mindig is körülvette az interpretátorok hada, a legkülönbözőbb korokban elkülönült kaszt szakosodott annak a feladatnak az elvégzésére, hogyan lehet a lehető legeredményesebben elfogadtatni az adott uralmi viszonyokat a társadalom többségével” 

– írja Kéri. A politikai pr-os nem gyermeknek tekinti az állampolgárokat, de nem is felnőttnek, hanem fogyasztóknak. Pontosan tisztában van azzal, hogy az emberek azt hiszik, szuverén döntések alapján elégítik ki az igényeiket. Mélyen belül persze tudja, hogy a szuverén döntés olyan, mint a fából vaskarika, de ezt nem lehet a választó orrára kötni, hiszen még megsértődik, és oda az egész akció. 

A 2007-es, Senki sem száll le közülünk a mélybe című írásában pedig azt írta: hiába a hazai értelmiségi réteg szűnni nem akaró kritikája a bulvármédia irányába, ennek semmi foganatja nincsen és nem is lesz. A bulvármédia legalapvetőbb jellemzőivel menne szembe ugyanis, ha egyik napról a másikra hirtelen belátnák a felelősségüket a társadalom formálásának kérdésében. És vajon miért? Azért, mert média e szegmensei elsősorban a profittermelésre hajtanak, emellett pedig minden kritikai megjegyzés csak falra hányt borsó – írja Kéri. 

Ezek az esszék ugyan évekkel ezelőtt születtek, Kéri László azonban nemrég újra megkapta azt a kérdést a Kontroll Kéri válaszol című műsorában: találkozott-e valaha olyan politikussal, aki mindig igazat mondott? 

„A politikusi szerep szükségképpen azzal jár együtt, hogy az ember a legjobb képet igyekszik nyújtani magáról” – fogalmazott Kéri, majd így folytatta: a hatalomban lévő politikus számára pedig különösen nagy a csábítás, hogy csak az eredményit villogtassa, még ha nem létezők is. Mint mondta, a politikusi beszéd és a versenyhelyzet eleve abba az irányba tol mindenkit, hogy ne mondjon igazat. 

„De nagyon nagy különbség van a tévedés, a helyzet félreértéséből adódó magyarázat és a tudatos hazugság között” – jelentette ki Kéri. 

A közönség viszont arra hajlamos, hogy mindent, ami nem egyezik az ő mindennapos tapasztalataival, hazugságnak tudjon be. A magyar közvélemény azon a véleményen van, hogy a politikus előbb-utóbb úgyis hazudik, főleg, ha hatalmon van – fejtette ki. A társadalmi tapasztalás pedig – bár nem valótlan – sok esetben mégis téves, mert nem minden esetben hazugságról beszélünk. Kéri szerint érdemes különbséget tenni aközött, amikor valaki egyszerűen csak rosszul méri fel a helyzetet és úgy ígér meg valamit, amit nem tud betartani, illetve aközött, amikor valaki nagyon tudatosan hazudik valamit. Ezen kívül még egy gyakran használt módszerrel lehet valóságot hamisítani: ha az összetett valósághalmazból csak egyetlen elemet emelünk ki és nagyítunk fel. „Ezt legtöbbször a gazdasági sikerek esetében alkalmazzák” – mondja Kéri. 

A politológus szerint a politikusok valójában nem hazudnak, csak manipulálják a valóságot a nekik tetsző módon, mert mindenféleképpen sikeresnek akarnak látszani. Ennek a kontrollálása pedig a nyilvánosság dolga lenne: ha a politikus nem mondja el, csak az igazság felét, a másik felét a nyilvánosságnak kell feltárnia. 

Kéri László két közelmúltbeli példát is felhozott: Orbán Viktor többször kijelentette, hogy 800 ezer magyar család kap majd 1700 milliárdot a kamatkifizetések következtében. Ránézésre ez 2 millió forint lenne családonként – egészen addig, amíg meg nem nézzük a részleteket. Ez az összeg ugyanis a befizetett betéteknek megfelelően oszlik el, vagyis meglehetősen egyenlőtlenül. A betétesek mindössze 3-4 százaléka fogja elvinni ennek az összegnek a nagyrészét. 

A másik pedig a 13. havi nyugdíj. A decemberi adatok szerint 480 ezer nyugdíjas kapott a mediánnyugdíj hatvan százaléka alatti összeget, vagyis 150 ezer forintnál is kevesebbet, mint 13. havi nyugdíj. Ugyanakkor 60 ezer nyugdíjas 300-400 ezer forintot, 17 ezer pedig félmilliónál is többet kapott a 13. havi összegeként.  

A KÉRI VÁLASZOL témába vágó adását itt is megnézheti:

 Fotó: Kontroll