A modern, polgári Magyarország születésnapja is a mai nap

Mint minden évben, most is fellobogózzuk az épületeket, kitűzzük a kokárdát, beszélünk Kossuthról és Petőfiről, esetleg Bem apóról. Emlékezünk a márciusi ifjak lelkesedésére, a politikusok bölcsességére, a dicsőséges győzelmekre és a fájó vereségre, de nem csak egy nap és bő egy év történéseiről szól nemzeti ünnepünk. Néhai egyetemi tanárom és témavezetőm, Katus László professzor gondolatmenetével élve a modern, polgári Magyarország jelképes születésnapját ünnepeljük ma.

Bizonyára minden olvasó hallott már a pesti forradalom eseményeiről, a honvédsereg hősies küzdelmeiről és az aradi vértanúk tragikus sorsáról, azonban történetünk nem 1848. március 15-én kezdődik és nem is 1849. október 6-án ér véget. Tekintsünk vissza röviden a történelmi előzményekre!

A Habsburg-birodalom részeként Magyarország sokat fejlődött ugyan, de nem eleget és nem elég gyorsan. A török hódoltság és a kuruc háborúk után eltelt egy évszázad alatt megduplázódott a népesség, nagyrészt a betelepítések és a bevándorlás következményeként. Korszerű mezőgazdaságra, iparra és infrastruktúrára volt szükség, hogy az ország el tudja tartani a megnövekedett lakosságot. A nemesi adómentességre és a jobbágyok robotjára alapozott, elavult társadalmi-gazdasági szerkezet viszont nem volt erre alkalmas.

Az 1820-as évek közepétől nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország egyre inkább lemarad a gyors ütemben iparosodó és polgárosodó Nyugat-Európa mögött. Ez a hátrány az akkori magyar társadalom keretei között ledolgozhatatlan volt. Hogy miért?

• A nemesség középkori eredetű és a polgári fejlődést akadályozó előjogokkal rendelkezett.
• A jobbágysorban élő, politikai jogok nélküli parasztság túlnyomó részének esélye sem volt a felemelkedésre.
• Az ekkor még nagyrészt nem magyar ajkú városi polgárság kis létszámú volt.
• Az úttalan utakon és a szabályozatlan, gyakran országrészeket elöntő folyókon nehézkes volt a közlekedés.
• Az abszolutista bécsi udvar rossz szemmel nézte a nemzeti ébredést, ráadásul ezzel egyidejűleg a történelmi Magyarország nemzetiségei is öntudatra ébredtek.

Sportnyelven szólva: innen szép nyerni! A hazánk előtt álló óriási kihívásra a reformkor nagy nemzedéke igyekezett méltó választ adni, ehhez pedig mintául szolgáltak a fejlettebb nyugat-európai országok. A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István programadó műveivel és gyakorlati alkotásaival írta be magát a nemzeti emlékezetbe. Neki köszönhetjük többek közt a Magyar Tudományos Akadémiát, a Lánchidat, első vasútvonalunkat, a folyószabályozást, a gőzhajózást és a hazai ipar gyors ütemű reformkori fejlődését. Wesselényi Miklós szenvedélyes hazaszeretete, a jobbágyfelszabadításért is küzdő Kölcsey Ferenc által írt Himnuszunk, Deák Ferenc bölcsessége, Batthyány Lajos önzetlensége és önfeláldozása, az ellenzéket és később a szabadságharcot vezető Kossuth Lajos zsenialitása és szabadságvágya, valamint rengeteg más neves, kevésbé neves és névtelen honfitársunk több évtizedes küzdelme, szorgos munkája tette a reformkort Magyarország egyik legsikeresebb modernizációs időszakává.

És ne feledkezzünk el a reformkor kevésbé neves és névtelen hőseiről sem:

• az országgyűlésben és a vármegyegyűléseken politizáló nemesekről.
• a zömmel idegen származású – német, zsidó, görög, örmény és más nemzetiségű - szorgos városi polgárokról, akik ezekben az évtizedekben váltak szívvel-lélekkel magyarrá, és támogatták jelentős összegekkel a nemzet fejlődését szolgáló intézményeket és alkotásokat, például a Lánchíd építését, vagy a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását.
• az írókról, költőkről, tudósokról és vándorszínészekről, akik a magyar nyelvet ápolták és a nemzeti öntudatot erősítették.
• és végül, de nem utolsósorban: a magyar népről, amely a reformkor évtizedei alatt vált modern, polgári nemzetté, és ébredt visszavonhatatlanul öntudatára a forradalom és szabadságharc idején.

Mint látható, az 1848-as forradalom egy folyamat csúcspontja volt. A Pesten utcára vonuló fiatalok mellett legalább ilyen fontos szerepük volt benne a pozsonyi országgyűlésben tevékenykedő politikusoknak is, akiket Kossuth Lajos és gróf Batthyány Lajos vezetett.

Petőfi Sándor megírta a Nemzeti dalt, a Pilvax kávéházban a márciusi ifjakkal pedig megfogalmazták a 12 pontot, majd rögvest meg is valósították a sajtószabadságot azzal, hogy cenzori engedély nélkül nyomtattatták ki Landerer nyomdájában, jelképesen lefoglalva azt a forradalom nevében. Kiszabadították börtönéből Táncsics Mihályt, aki a nincstelen parasztság érdekeinek fő szószólója volt. Eközben az országgyűlés küldöttsége Bécsbe ment. Az ottani és a pesti forradalomtól megrettent uralkodó, V. Ferdinánd kénytelen volt gróf Batthyány Lajost kinevezni miniszterelnöknek. Ezután az utolsó rendi országgyűlés meghozta a forradalmi átalakulást jelentő törvényeket, április 11-én pedig a király kénytelen volt szentesíteni azokat.

Az áprilisi törvények oly mértékben határozták meg hazánk kormányzását, társadalmi és gazdasági rendjét, amilyenre több mint 800 éven keresztül, az államalapítás óta nem volt példa. Felszámolták a középkori eredetű nemesi kiváltságokat és “beemelték az alkotmány sáncai közé” a nem nemeseket. Nagyrészt önálló, csaknem független ország lettünk. Mindez felcsillantotta a reményt, hogy megkezdhetjük a felzárkózást a nálunk fejlettebb nyugati polgári államokhoz.

A bécsi forradalmat leverő császári hatalom azonban nem hagyta, hogy Magyarország a maga útját járja a birodalmon belül. A katonai beavatkozás nem váratott sokat magára: először a délvidéki nemzetiségeket, a szerbeket és a horvátokat uszította a bécsi kormány Magyarországra. Később a császári hadsereggel volt kénytelen összemérni erejét a sebtiben felállított honvédség és a diadalmas tavaszi hadjárat során bizonyította, hogy méltó ellenfele annak. Amikor március 15-ét ünnepeljük, emlékezzünk meg arról is, hogy a forradalmi hadseregben, a magyar szabadságért számos nem magyar nemzetiségű, sokszor magyarul nem vagy csak alig tudó tábornok, tiszt és közkatona harcolt. A katonai vezetők közül kiemelkedik a legendás Bem apó, a lengyel Bem József; az angol Guyon Richárd, a német anyanyelvű Aulich Lajos, Leiningen-Westerburg Károly és Pöltenberg Ernő; az örmény Kiss Ernő és Lázár Vilmos; a szerb Damjanich János; a horvát Knézich Károly.

Az orosz-osztrák túlerő elleni reménytelen harcban a szabadságharc ugyan elbukott, de a történelem kerekét visszaforgatni nem lehetett: a forradalom vívmányai közül érvényben maradt a jobbágyfelszabadítás és a közteherviselés, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Az 1867-es kiegyezéssel megindult Monarchia-beli gyors fejlődés pedig megkésett eredménye volt a reformkor nagy nemzedékének, még ha Kossuth az emigrációból bírálta is a Deák által tető alá hozott kompromisszumot.

Mit tanít nekünk március 15-e? Azt, hogy a szabadságért és a fejlődésért csak egységes nemzetként lehet sikeresen fellépni. Lehet vitatkozni, de csak az érdekek egyeztetésével, legalább az alapelvekben egyetértve érhetünk el sikert. A reformkor és a forradalom nagyjai tudták az is, hogy a nyugati civilizációra jellemző társadalmi-gazdasági fejlődési utat kell bejárnunk. Mai nyelvre lefordítva: Magyarország helye Európában van.

Természetesen az újabb korok újabb problémákat hoztak, melyeket az újabb nemzedékeknek kellett, kell megoldaniuk. Ez ránk is vonatkozik. Legyünk méltók a forradalom és szabadságharc emlékéhez, és tegyünk meg mindent egy igazságosabb, szabadabb, sikeresebb és boldogabb Magyarország megteremtéséért! Ez pártállástól, világnézettől függetlenül mindannyiunk kötelessége és felelőssége.

Fotó: Wikipedia