Emlékek az iskolapadból: Ne engedjünk a 48-ból!

Mikor kisebb voltam, valahogy mindig engem választottak az ünnepi műsorokban való szereplésre. Március 15. és október 23., örökké oszlopos tagja voltam az iskolai megemlékezéseknek. Itt találkoztam talán először az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékével. Egy kisebb Fejér megyei faluban nőttem fel, ehhez mérten a nézőközönség is mérsékelt volt a legtöbb esetben.

Általánosságban elmondható, hogy az aranyos versikék közé mindig beférkőzött valahogy a politika. Akár csak egy fideszes önkormányzati képviselő, aki beszédében az értő közösség számára próbált aktuálpolitikai következtetéseket levonni, természetesen ezt valamennyire elrejtve a szavai közé, a lényeg pusztán annyi, hogy a közélet az emlékezést átszőtte. Ezt természetesen csak később vettem észre.

Ekkor még nem volt kialakult képem a forradalomról. Számomra 1848 az iskola tornatermét jelentette, vagy a művelődési házat, néhány sulistársamat, a kötelező fideszes politikust, aki mindezt és természetesen a nézőket is biodíszletnek használta. Ezt a problémát egyébként azóta többen is tematizálták. Persze, nem azzal van a probléma, ha egy választott képviselő egy iskolai megemlékezésen szót kér, a gond akkor kezdődik, amikor aktuálpolitikai áthallások keverednek a hősöket dicsőítő szavak közé.

A forradalomról alkotott képem igazán középiskolában alakult ki. Ekkor kezdtem el aktívabban közélettel foglalkozni, ez a kérdés ekkor kezdett el igazán foglalkoztatni először. ‘2018-ban, az első közélettel töltött évemben volt a méltán híres elégtétel-beszéd, amit a kormányfő a Békemeneten elmondott. Ebből hamar leszűrtem a tanulságot: a magyar állam vezetőjéhez nem fordulhatok, ha ezt az eseményt próbálom értelmezni.

Az a felfogás, ami velem maradt a gimnáziumi történelem óráról származik. Egy remek tanárom volt, aki még az addigiaknál is jobban megszerettette velem ezt a tárgyat. Mikor erről tanultunk, ő mindig a forradalom meglehetősen nyugodt attitűdjét emelte ki. Többször említette a pillanatot, amikor a ‘48-as tüntetők ebédszünetet tartottak az események között. Ez a megközelítés volt, ami talán leginkább humanizálta számomra ezt az időszakot.

Amint ezzel a látásmóddal felvérteztem magam, hirtelen a megemlékezésekre is máshogy tekintettem. Nem azokat az unalmas beszédeket láttam, amiket kisgyermekként végig kell állni, hanem pedálozó mamelukokat, akik egy ilyen nemes ügyből próbálnak minimális politikai hasznot kifacsarni, még jobban magukhoz láncolni azt a maradék embert, akik abban a mikroközösségben tengették napjaikat.

A miniszterelnök beszédeit is más szemmel néztem ezután. Évről-évre, ahogy az október 23-szónoklataiban is egyre torzabb értelmezést kaptak a történelmi tények, mindig csak erre a tanáromra tudtam gondolni. Ő egy konzervatív felfogású ember, jómagam kevésbé, mégis mindketten ugyanúgy szeretjük a hazánkat. Jókat beszélgettünk közéletről, órák után vagy ha egy kiránduláson egymás mellé keveredtünk.

Aztán egyetemista lettem. Hosszú tanulási folyamat volt tehát az, amíg eljutottam a jelenlegi álláspontomig. Szerintem a legrosszabb, amit ezzel az eseménysorozattal tehetünk az az, ha kővé merevítjük, miközben elfeledkezünk arról, hogy időközönként újra és újra történnek akár a közvetlen közelünkben is ‘48-ak.

A szerb diákok erre remek példát jelentenek. Az újvidéki baleset után megelégelték azt, hogy az autoriter és inkompetens vezetés már az állam alapvető feladatait sem képes készségesen ellátni. Hasonlóan a márciusi ifjakhoz, ők is egy morális igazságból indulnak ki, csak az övék pusztán annyi, hogy az ország vezetése nem sodorhatja hanyagság miatt veszélybe az állampolgárainak életét.

Természetesen ez is többé nőtte ki magát, mint ahogyan március 15-e sem pusztán annyiról szól, hogy V.Ferdinánd milyen kedvezményeket hajlandó adni Magyarország számára aznap. Itt is kreálódott egy identitás, a független Szerbia gondolata, egy Vucic-mentes ország látképe jelent meg a távoli horizonton. Vucic már egyenesen azt mondja, ha le akarják váltani, meg kell ölniük őt. A szerb karhatalmi erők pedig nagyjából épp olyan intenzitással kezelik a diáktüntetőket, mintha erre készülnének. Nemrégi hír, hogy a szerb közmédia előtti tüntetésen a rendőrök gumibotokkal kezdtek oszlatni.

Szerintem itt rejtőzik egy nagyon fontos tanulság. Gondoljunk csak vissza a magyar diáktüntetésekre, mikor a Karmelita előtt könnygázzal oszlatták a tömeget rohamrendőrök, kitéve ennek tizenöt-tizenhatéves gyermekeket, akiknek pusztán annyi volt a bűnük, hogy néhány kordont az út egyik feléről a másikra áthelyeztek. Belgrád egy város, ahol napközben a békesség uralkodik, este pedig rendőrök csapnak össze a tüntetőkkel, nem egész egy éve pedig Budapesten ugyanez történt.

Igyekezzen bármennyire akár maga Orbán Viktor, akár bármely fideszes túlélési mameluk aktuálpolitikát fűzni ehhez a naphoz, az ott kreált identitásnak velünk kell élnie. Azoknak a fiataloknak a szelleme, akik azt mondták, elég volt és meg sem álltak a független Magyarország kikiáltásáig.

Épp ezért, foglaljuk vissza 1848 emlékét. Ne hagyjuk, hogy bármelyik politikai kurzus rátelepedjen, megrabolva identitásától ezt a fontos történelmi momentumot. A békés fiatal demonstrálókét, akik ellen később agresszióval lépett fel egy külső test, amit ők elutasítottak, megvetettek. Hiszen a legrosszabb, amit tehetünk, az az, ha ennek a keretezését a Petőfik kezéből a Haynauk markába önként szolgáltatjuk.