Március 15-ei tüntetések a pártállami időkben

A rendszerváltás előtt a márciusi 15-ei tüntetések egykori résztvevői a magyarok nemzeti ünnepének a fekete betűs március 15-ét tartották, nem pedig a piros betűs november 7-ét, azt meghagyták az oroszoknak. Abban se volt vita köztük, hogy 1956-ban forradalom volt, nem pedig „ellenforradalom”, és abban sem, hogy a szovjet tankokkal szemben Molotov-koktéllal harcolók hősök voltak. 

A korabeli felvonulók ma értetlenül állnak az előtt, hogy a kormányfő politikai igazgatója büntetlenül gyalázhatja az 56-os hőseink emlékét azzal, hogy az életük feláldozása hiábavaló volt, hogy hibáztak, amikor „belevitték az országot a háborús védekezésbe”, mert „óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel, azokat nem lehet csak úgy odadobni” – azt, hogy ezt a haza védelmében tették, már nem fűzte hozzá. Nem jutottak el a politikai igazgató szívéig Petőfi szavai, hogy „sehonnai bitang ember” az, akinek a haza becsületénél – avagy a nemzeti szuverenitásnál – drágább a „rongy élete”. 

Megtehette ezt, mert főnöke, Orbán Viktor kormányfő is az 1848-as és az 1956-os forradalom leverésében résztvevő Oroszország mai ura, Putyin elnök érdekeit képviseli itthon és külföldön.  Annak ellenére teszi ezt, az 1848-as és az 1956-os magyar forradalom leverésében résztvevő Oroszország hadserege rárontott Ukrajnára, emberek százezreit, köztük kárpátaljai fiatal férfiakat pusztítva el. A kormány a honvédő háborút vívó Ukrajna támogatása helyett, „békepárti” álláspontot hangoztat, de nem Putyin hadseregének kivonulását követeli, hanem Nyugat ukránoknak nyújtott támogatásának leállítását, vagyis az ország kapitulációját. A kormánypárti magyarok az agymosó állami propaganda hatására ezzel egyetértenek, az ellenzéki oldal nem, de úgy tűnik, eltűri ezt, mint ahogy azt is, hogy március idusa előtt Orbán Viktor már a 48-as szabadságharcosok emlékét is bátran meggyalázza. Azt mondja, hogy Petőfiék „úgy győztek az elnyomás felett, hogy a felforgatás helyett a rendet, a háború helyett a békét, a halál helyett az életet tűzték zászlajukra”. Még a pártállami békeharcos diktatúrában a Kádár-rezsim vezetői sem beszéltek így a márciusi ifjakról és a ’48-’49-es hősökről, akik osztrák császári és az orosz cári hadak szemben harcoltak a magyar szabadságért, vállalva az üldöztetést és a vértanúságot is.

A pártállami időkben a március 15-ei felvonulások résztvevői, ma már bőven ötven felettiek nosztalgiával gondolnak a 80-as évekre, nemcsak azért mert fiatalok voltak, hanem mert a kommunista rezsimmel szemben állók ha eltérő politikai nézeteket vallottak is, de a honvédő és a hódító háborúk megítélésében nem volt vita köztük.

A rendszerváltás előtt a Petőfi-szobortól induló, évről évre egyre nagyobb számú felvonuló fiatalok – későbbi MDF-es, MIÉP-es SZDSZ-es, fideszes, kisgazda-, kereszténydemokrata szavazók – hősökként emlékeztek az 1956-os forradalmárokra, akik vállalták 1848–49 erkölcsi és politikai örökségét. 

1989-ben vonulnak a megemlékezők a Margit hídon - Fortepan/Szigetváry Zsolt

A nemzethez tartozás ismérve, miként viszonyul valaki Március 15-höz és Október 23-hoz.

Az elmúlt 177 évben a magyarok szabadságának egyik fokmérője volt, hogy az aktuális hatalom Március 15-ét ünnepi rangra emelte vagy csupán eltűrte, hogy az emberek megünnepeljék, kisebbíteni próbálta a jelentőségét, vagy éppen felhasználta politikai céljaira. Most éppen felhasználja politikai céljaira, ráadásul orosz érdekek mentén.

Március 15. már 1927 és 1951 között is hivatalos nemzeti ünnep volt, majd a Rákosi Mátyás idején törölték a nemzeti ünnepek sorából, 1956 decemberében a forradalom leverése után a Kádár-rezsim előbb iskolai és hivatali ünnepnappá nyilvánította, majd 1957. március 10-én, tartva a „Márciusban Újrakezdjük” mozgalom március 15-re meghirdetett felkeléstől, ismét fekete betűs munkanappá tették. 

1968-ig mindenki magában ünnepelte, 1968. március 15-én történt. hogy a hivatalos KISZ-rendezvényt követően tüntetésbe kezdett egy fiatalokból álló kisebb csoport.

1971. március 15-én annyit jegyeztek fel a krónikások, hogy ismeretlenek eltüntették a vörös papírzászlókat a nemzeti színűek mellől a Petőfi-szobor talapzatánál. Ezt a szokás megmaradt, a 80-as évek tüntetői is kiszedték az óvodás csoportok által leszurkált vörös zászlókat a virágágyásokból.

1972-ben is a Petőfi-szobornál volt a gyülekező, a történelmi emlékhelyeket akarták végigjárni a megemlékezők, a rendőrség viszont megakadályozta, hogy eljussanak a Batthyány-örökmécseshez. Ezért a Kossuth-szobornál gyűltek össze, este pedig a Várba vonultak. A rendőrség nagy erőkkel lépett fel ellenük. Ötszáz felvonulót vettek őrizetbe, közülük több száz diákot kizártak az egyetemekről és a főiskolákról.

1973-ban a Felszabadulás téren (a mai Ferenciek terén) a rendőrök gumibotokkal támadtak a nem hivatalosan ünneplőkre, több tüntetőt őrizetbe vettek, a megmozdulásról már az állampárti sajtó is beszámolt. A hivatalos szervek megdöbbenhettek, amikor kiderült, az előállítottak többségének a szülei megbízható pártkáderek. Ebben az évben vonták be először a KISZ-t az elhárító műveletekbe az MSZMP központi bizottságának döntése alapján, ettől kezdve az ellenzéki megmozdulások hagyományos helyszíneire a kommunista ifjak saját hivatalos megemlékezéseket szerveztek.

Az 1973-as történt rendőri attak miatt a fővárosban legközelebb csak nyolc évvel később, 1981-ben került sor jelentősebb megmozdulásra március 15-én. Ekkor már megjelent a szamizdat Beszélő, amelynek 3. számában „Krónikás” számolt be a spontán ünnepségről. Eszerint a budapesti Petőfi-szobor körül 10 óra óta nőtt a közönség, amely a szokásos hivatalos ünnepségre és arra várt, hogy a Nemzeti Múzeumhoz vonuljanak. De lekéstek róla, mert már kora reggel megtartották a koszorúzást. A hat-hétszáz főnyi tömeg először bátortalanul, majd mind lelkesebben énekelni kezdtek. A fiatalok szavaltak a szobor talpazatánál. Nemzetiszín- vagy gyászszalagos hóvirágot, tulipánt raktak a költő szobrának talpazatára. Rendőrök is voltak, de nyugton maradtak. Elhangzott a Kossuth-nóta, a Himnusz, a Szózat és amit Koncz Zsuzsa szokott énekelni a kifeszített zászlóról.

1983-ban a Nemzeti Múzeumnál tartott hivatalos állami ünnepségre összegyűlt tömeg egy csoportja vonult át a Petőfi-szoborhoz 

Részletes beszámolót ugyancsak a Beszélő közölt „egy fiatal – feltehetően középiskolás – olvasó” tollából. A tudósítás szerint a Petőfi-szobornál az egy évvel korábbi énekek csendültek fel, kiegészülve a székely himnusszal is. Egy lány elszavalta Petőfi Európa csendes, újra csendes… című versét, de ezt alig lehetett hallani, mert a hivatalos szervek hangszórók segítségével dalokat, kórusműveket szolgáltattak, amit a lány szavalata idejére felerősítettek. A beszámoló szerint „csak egy-két egyenruhás rendőr állt a téren, és néhány civil ruhás vegyült a tömegbe”. 

A ma már megismerhető állambiztonsági iratokból tudjuk, hogy titkosszolgálati emberek, besúgók is voltak ott szép számmal. A rendőrök igazoltatásokkal vegzálták a tüntetőket. A krónikás és a tömeg végül eljutott az örökmécseshez, de ott egy rendőrhadnagy „arrogáns hangon kijelentette: ide nem szerveztek semmiféle koszorúzást, ünnepséget, azonnal oszoljunk szét. Kissé hátrébb mentünk, de ismét megálltunk: rövid, néma tüntetés volt ez. Egy fiú megpróbált gyertyát vinni a mécseshez, de a közelébe sem engedték. Igazoltatták, és elvették a személyijét, hiába tiltakozott, sőt megfenyegették, hogy beviszik. Az őrnagy beszállt az egyik rendőrautóba, és hangosbeszélőn durva hangon felszólított, hogy távozzunk, különben más eszközöket vesznek igénybe. A rendőrök hajlítgatni kezdték a gumibotjukat, és elővették a gázspray-t. Elindultunk visszafelé. A tömeg megfogyatkozva, de együtt maradt”.

A 85-ös megemlékezés békésen zajlott le, mert a Budapesten megrendezett Európai Kulturális Fórum rendezvényét is ezen a napon tartották a megszokott útvonalhoz közeli szállodában, emiatt nem avatkozott közbe a rendőrség, de figyelt és a mellékutcákban követte a tömeget.

A 80-as évek ellenzéki megmozdulásainak igazi nagy nyitánya az 1986. március 15-i tüntetés volt, amely a lánchídi csatában csúcsosodott ki, amiről már a 16. lapszámnál tartó Beszélő saját tudósítója adott hírt. A Petőfi-szobornál, a saját kedve szerint ünneplő fiatalság szokásos gyülekezőhelyén hangszórók recsegő indulói várták az oda sereglőket. A Petőfi tértől a Vigadóig további, zenével fűszerezett vidám kirakodóvásár foglalta el a helyet (…) Az összegyűlt tömegből alakult menet tinédzserek vezetésével déli 12 óra után néhány perccel énekelve, a Nemzeti dalt szavalva megindult az Apáczai Csere János, s tovább, az Akadémia utcán át a Kossuth-szobor felé. Legalább 3 ezren vonultak.”

Ezen a tüntetésen is kiragadtak a sorból – meglehetősen brutális módon – egy lányt, mint később kiderült, Diószegi Olga bölcsészhallgatót, aki pénzadományt gyűjtött Nagy Jenő munkanélküli szociológus számára, aki az ugyancsak szamizdatot kiadó ABC-kiadó vezetője volt.

A Magyar Tudományos Akadémia erkélyén – munkanap lévén – ott álltak néhányan a munkatársak közül, volt, aki integetett is a tüntetőknek. A Kossuth-nóták mellett a francia himnuszt, a La Marseillaise-t is énekelte a tömeg. ’86-ban már elég sokan vettek részt a tüntetésen, ennek ellenére a Kossuth tér virágágyásain is úgy haladtak át a fiatalok, hogy egy virágot se tapostak le.

A Beszélő beszámolója szerint a Kossuth-szobornál nem üvöltöttek hangszórók, viszont óriási volt a rendőri készültség. A menet éléről 20-25 fiú és lány hatalmas, nemzeti színű transzparenssel és Kossuth-címeres, 48-as zászlóval felállt a szobor talapzatára, felhangzott a Himnusz, a Szózat, majd a székely himnusz. Azután valaki a tömegben vándorló gépelt papírlapok egyikéről felolvasta Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című versét. Egy fiatal nő a Bethlen-alapítványról beszélt. Ő is csak hangszálaira hagyatkozhatott, mivel erősítés nem volt. A legalább 3000 ember némán figyelt. Ezután egy fiatalember állt elő, és bejelentette, hogy egy lány elhurcoltak a rendőrök. Mire a Batthyány térre értek a felvonulók kiderült, hogy a bölcsész szakos egyetemista lányt, Diószegi Olgát vitték el. A Duna-part felőli HÉV- és metrófeljárónál tüntetők egy csoportja Olga szabadon bocsátását követelte. A Beszélő tudósítása szerint 40-50 embertől vették el ott a személyit. „Fél 5-kor már üres volt a tér. Két fiú tartott ki konokul a Kölcsey-szobor tövében, őket fél 7-kor lekergette három rendőr, minden ok nélkül spray-t is használva.”

Az 1986. március 15-i események Beszélő beszámolója szerint az esti órákban folytatódtak

A Petőfi-szobortól a Vörösmarty tér érintésével a Lánchíd felé indult a menet. A Roosevelt teret minden irányban rendőrök zárták le, csak a Lánchíd felé vezető utat hagyták szabadon. A hídra felszorított a 400-500 főnyi tüntetőt a rendőrök gumibottal ütni kezdték. Begyűjtötték a személyi igazolványaikat, aki menekülni próbált, azt üldözőbe vették, aki elesett, megrugdosták, összeverték. Fél 9-re a Lánchíd környéke is üres volt.

1987. március 15-én már szinte minden fontos helyszínen volt szónoki beszéd is és már hatalmas tömeg vonult a megszokott útvonalon.

Az 1987-es felvonulás a Széchenyi István (Roosevelt) térnél - forrás Fortepan/Hegedűs Judit

1988. március 15-ét megelőző héten a rendőrség házkutatást tartott az ellenzékinek tartott Modor Ádámnál, a Katalizátor Iroda szerkesztőjénél, Bokros Péternél, Grawátsch Péternél, Gadó Györgynél, a Hírmondót kiadó Demszky Gábornál, a Demokratát kiadó Nagy Jenőnél –  írógépeket, fénymásoló berendezést foglaltak le, átkutatták Szegényeket Támogató Alap létrehozójának, Solt Ottiliának a lakását is. 1988-ban már konkrét politikai követeléseket is megfogalmaztak a tüntetők, a sajtószabadságot, többpártrendszert és a demokratikus választások kiírását is követelték. Beszédet mondott Kis János, Tamás Gáspár Miklós. Az éppen letartóztatásban lévő Demszky Gábor beszédét Hodosán Róza olvasta fel.

1989-ben pedig már százezres tömeg gyűlt össze március idusán, az új politikai szerveződések szónokokat is állítottak, Csengey Dénes író a magyar nép nevében jelképesen lefoglalta a Magyar Televíziót, Cserhalmi György színművész a tévészékház előtt olvasta fel az 1848-as és 1956-as követelésekből összeállított 12 pontot. Ezen a tüntetésen már a szovjet csapatok kivonását, a munkásőrség feloszlatását is követelték, és ekkor már kitapintható volt a politikai ellentét a nemzeti oldali politikai szerveződés és a liberális demokratikus ellenzék között.

Fotó:  YouTube / MTV