A 2026-os választások tétje a gyorsan változó világban

Donald Trump beiktatása óta nagyot fordult a világ. Az amerikai elnökválasztási kampányban elhangzottakból és a rá jellemző kommunikáció formájából lehetett rá következtetni, hogy érdekes idők jönnek, azonban a világ politikai szereplői joggal számíthattak a hagyományra, miszerint egy dolog a kampány és egy másik dolog a kormányzás.

Az Egyesült Államok új adminisztrációja azonban olyan lendülettel vetette bele magát a fennálló rend megváltoztatásába, ami megdöbbentette, de minimum meghökkentette a világ többi részét. Ha maga a lendület nem is, akkor a stílus, az agresszió, az ellentmondást nem tűrő és a diplomácia hagyományos kereteit felrúgó, rajtaütésszerű viselkedés.

Alighanem február 28-a péntek, Donald Trump és az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij fehér házi találkozása volt az a végső töréspont, amikor mindenki számára nyilvánvalóvá vált: az USA külpolitikája hátraarcot vett az eddig megszokotthoz képest.

Európa vezető politikusai az eseményt követően a tőlük megszokottól eltérően villámgyorsan reagáltak, egymást követték a csúcstalálkozók és az egyeztetések. A közelgő új rendre adott válasz lett a "Coalition of Willing", a "Hajlandók Koalíciója", melyet ugyan az Fehér Ház Ukrajna radikális Ukrajna politikája hívott életre, létrejötte mégis inkább a változásra való felkészülésként értékelhető.

Beszédes volt, hogy ezekre az egyeztetésekre Magyarországot már meg sem hívták. Lassan évtizedes téma, hogy a magyar kormány hogyan akadályozza az Európai Unió munkáját, gáncsolja a közös törekvéseket és az európai, magyar érdekekkel szemben Moszkva furkósbotjaként viselkedik a közösségben.

Az Unió kompromisszumokra és a jóhiszemű együttműködésre épülő döntéshozási és jogalkotási rendszere képtelen megbirkózni azzal a helyzettel, amikor az egyik tagja épp ezt a rendszert kihasználva törekszik az EU megbénítására. 2025 február 28-áig Európa különféle alkukkal, udvarias fenyegetéssel, hangzatos szólamokkal és dörgedelmes ökölrázással próbálta ezt kezelni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A magyar miniszterelnök politikája azonban nyilvánvalóvá tette, az EU jelenlegi döntéshozási rendszere fenntarthatatlan, amíg egy, a közösséggel szemben haladó fél minden lényeges folyamatot meg tud akadályozni.  

A biztonságra fókuszáló Hajlandók Koalíciója kezdeményezés mellett újra előkerült a "28. rezsim" nevű koncepció, ami egy új, rugalmas jogi keretrendszer megalkotását célozza, növelve az európai integráció mélységét és versenyképességét azáltal, hogy túllép a tagállami határokon és egy általános érvényű szabályozási keretet ad az ezt alkalmazó tagállamoknak és vállalatoknak. A probléma itt persze ugyan az. Az Unió nem tud fejlődni ha valaki állandóan vétóz.

Időről-időre felmerül, hogy a teljhatalommal kormányzó Fidesz mikor jut el arra a pontra, amikor már úgy látja, az Uniós tagság semmilyen előnnyel nem jár a rendszer számára és a kilépés mellett dönt. Fontos kitétel, hogy itt a rendszerről van szó és nem az országról, mivel a kettő érdekei már régen elváltak egymástól.

Orbán Viktor súlyát a globális politikában valójában egyetlen eszköz adja. A már fentebb említett uniós vétó. Ez az, amit áruba tud bocsátani és alkualapként fel tud kínálni annak, aki ezt megfizeti vagy valami olyat tud adni neki cserébe, amire szüksége van. 

Ez utóbbi jellemzően csak időleges reflektorfény a világpolitikában, amit aztán a miniszterelnök belpolitikai haszonra tud váltani. Nem baj, hogy lerohadtak a közszolgáltatások, neked kell WC papírt vinni a gyereked iskolájába, vagy hogy éveket kell várnod egy műtétre, Magyarország a nagyokkal játszik egy színpadon, legyél rá büszke.

Magyarország uniós kilépése tehát valójában nem lehet a Fidesz célja, mert azzal Orbán Viktor elveszítené az egyetlen fegyverét, amivel külpolitikai szerepet kaphat. Ha pedig már a miniszterelnök nagy színházára nem lehet büszkének lenni, akkor hangsúlyossá válnak a hétköznapi problémák.

Két eset mégis előfordulhat, amikor a Magyarország kiírja magát az európai közösségből. Az első, ha valamilyen módon mégis megfosztanák a miniszterelnököt a szavazati és vétójogától. Ezután az EU már nem hozna hasznot a Fidesz számára, megfontolhatnák a kilépést, hogy aztán egy bezárkózó államot hozzanak létre, ahol a hatalmat egyre erősebb elnyomással és a jogok korlátozásával tartanák fent.

A másik eset az, ami felé most Európa halad. Amikor nem mi lépünk ki az Unióból, hanem ha úgy tetszik az Unió lép ki belőlünk azáltal, hogy az Egyesült Államok globális pozíciójának fordulására adott válaszként az együtt haladni akaró államok új kereteket hoznak létre, amelyek meghaladják az Uniós döntéshozatalt. 

Aki tovább akar együtt haladni, az csatlakozhat, aki nem az pedig kimarad. Orbán Viktor Magyarországa egészen biztosan kimarad.

Ahogy Európában szokás ezek a folyamatok nem lesznek sem gyorsak, sem döccenőmentesek. Az idő most viszont sürget, a kontinensnek határozott válaszokat kell találnia akkor, amikor az Egyesült Államokra már nemhogy partnerként, de lehet, hogy ellenfélként kell tekinteni. Egy kis időnk tehát még van, talán éppen az a szűk másfél év, ami a következő választásokig előttünk áll. 

Azt talán még megvárja Európa Magyarországgal kapcsolatban, hogy 2026-ban meg tudjuk-e haladni a nemzetnek generációs károkat okozó Orbán-kormányt, vagy sem. Ha igen, akkor talán megmaradhatunk az európai úton. Ha nem, akkor hosszú időre itt ragadunk a posványban, mert a kontinens már nem fog várni ránk.

A 2026-os választások tétje a szédületes iramban változó világban sorsdöntővé vált.

Fotó: Pixabay