Kinek jó az, ha nincs köztünk Mohamed?

A politikai kereszténységről újabban sok vita van hazánkban. Legutóbb éppen a Magyar Szemle szánt egész kiadványt a témának, július-augusztusi összevont számával, amelybe neves hazai szakértők írtak. Ez nem is véletlen. Bár Magyarországon a 2011. évi CCVI. törvény garantálja a lelkiismereti szabadságot minden állampolgár számára, mégis úgy tűnik, még egy iskolai tanévnyitó sem múlhat el valláspolitikai állásfoglalás nélkül. Pedig egy ilyen eseménynek végképp politikailag semlegesnek kellene maradnia. Oroszlány fideszes polgármestere azt találta ugyanis mondani a helyi iskola tanévnyitóján: „De jó, hogy nincs köztünk Mohamed...”

A felzúdulást látva aztán Menczer Tamás, a Fidesz-KDNP kommunikációs igazgatója helyesnek érezte, hogy a polgármester támogatására siessen, és így írt egy posztjában: „Igazat mondott. (...) Tíz éve védjük Magyarország és Európa határát, ezért nincsenek Mohamedek”. A helyeslőkhöz pedig nemsokára Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója, a Fidesz új kampányfőnöke is csatlakozott.

Magyarország jelenlegi kormánya kimondottan védelmébe veszi az üldözött keresztényeket szerte a világon. Magyar keresztény szervezetek segítik a szükséget szenvedőket globálisan. Ilyen többek közt a Baptista Szeretetszolgálat, mely a legádázabb szükséghelyzetekben jelen volt vallási hovatartozástól függetlenül akár Indonéziában, akár Törökországban is. És a sort hosszan folytathatnánk. Ez nagyon jól van így. Mennyivel inkább kellene ugyanakkor a magyarországi, helyi politikai vezetőknek a magyar emberek vallási meggyőződését védeni, függetlenül attól, hogy azok keresztények, zsidók, muszlimok, vagy akármilyen vallásúak? Ez nemcsak hitbéli és természetes morális parancs, hanem a hatályos törvény is előírja.

Magyarországon ráadásul nem tíz éve vannak velünk muszlim és zsidó honfitársaink. Már a honfoglalás előtti vándorló magyarok is hosszan éltek a török eredetű kazár nép birodalmával szomszédságban, amely időlegesen államvallásává tette a zsidó vallást. De ugyanígy találkoztak vándorló őseink muszlim vallású népekkel is sztyeppei vándorlásuk során. A muszlim vallású böszörmények, izmaeliták és szaracénok pedig már ezen honfoglaló őseinkkel együtt megérkeztek a Kárpát-medencébe, és a magyarság közé betagozódva értékes szerepet vállaltak országunk építésében, és jellegzetes kultúrájukkal gazdagították azt. Mohamed és Músza tehát nem tíz, hanem legalább ezer éve él köztünk, a magyarság javára.

Igaz, egy polgármesterrel vagy egy pártszóvivővel szemben nem alapvető elvárás, hogy a történelmet ismerjék, noha ez a bemutatott példa szerint nem válna kárukra. Az viszont elvárás, hogy a magyar társadalom viszonyait ismerjék, a törvényeket betartsák, és a rájuk bízott hatalom felelősségével a társadalmat igazságosan képviseljék. 

Pedig a 2022-es népszámlálás érdekes adatokat mutat. Bár ez a népszámlálás éppen a vallási hovatartozás kérdésében torzításokat tartalmazhat, hiszen például nem szerepelt benne válaszlehetőségként a „maga módján vallásos” opció, vagy sokan akár személyiségi jogi megfontolásokból nem nyilatkoztak vallási hovatartozásukról. A népszámlálás szerint szinte valamennyi felekezet híveinek száma erősen csökkent. A teljes lakosságnak csak kevesebb, mint fele nevezte magát valamilyen vallási felekezethez tartozónak. Ezek között a keresztények aránya túlnyomó többségben van: a teljes lakosság 43%-a keresztény, a vallásos polgároknak pedig 96%-a vallotta magát kereszténynek. Mégis, az egyetlen vallási közösség, amely jelentős növekedést mutatott a magyar állampolgárok között, a muszlimok voltak. Igaz, azon polgártársaink száma, akik magukat muszlimnak vallották, 2022-ben továbbra is csupán mintegy nyolcezer fő volt, ám számuk így is 266%-kal nőtt a 2001-es népszámlálási adatokhoz képest! Ez azt jelenti, hogy a muszlim vallású magyar állampolgárok száma 21 év alatt több, mint két és félszeresére nőtt, miközben valamennyi jelentős vallási közösségben erős csökkenés volt tapasztalható.

Szólnunk kell itt azokról a muszlimokról is, akik bár nem állampolgárok, így a népszámlálási adatokban nem szerepelhetnek, ugyanakkor életvitelszerűen köztünk élnek és gazdagítják a magyar társadalmat. 

Számukról nincs hivatalos kimutatás, de több tízezerre, ha nem százezerre tehető. Az 1970-es, ’80-as években a szocialista országok igyekeztek baráti kapcsolatokat kialakítani a Közel-Kelet államaival. Ennek következtében nagyszámú muszlim közösség érkezett Magyarországra, elsősorban tanulmányi céllal Szíriából, Jordániából, Egyiptomból és máshonnan is. Ez a folyamat pedig azóta is töretlenül tart. Az így érkező tehetséges, tanult és szükséges képességekkel bíró személyek egy jelentős része aztán úgy döntött vagy dönt ma is, hogy nem tér vissza eredeti hazájába, hanem Magyarországot választja otthonául. Ezek az emberek, bár állampolgárságot talán nem szereznek, gazdagítják a magyar társadalmat és gazdaságot. Sokak magyar feleséget választanak, családot alapítanak itthon, betagozódnak a társadalomba, vállalkozásokat indítanak, keményen dolgoznak, gyermekeik pedig már a magyar haza értékes polgáraivá válnak, akár a szép és tiszteletreméltó Mohamed néven is.

Ezekkel a tényekkel bármilyen önkormányzati vagy állami vezetőnek tisztában kell lennie, a társadalmi igazságosság és az arányos és helyes képviselet érdekében. Ha vannak is magyar honfitársaink, akik erről megfeledkeznek, mi nem mehetünk el amellett, hogy Mohamed próféta a keresztényekkel és zsidókkal kapcsolatban igen befogadó álláspontot foglalt el. Őket a „könyv népeinek” nevezte. Olyanoknak, akik részesültek kinyilatkoztatásban, és ezért velük szemben nem szükséges erőszakos térítéssel fellépni. Így őrizhette meg többek között egyedül a középkori muszlim kultúra az európai kultúrának olyan korábbi vívmányait, mint a görög filozófia, vagy a római orvostudomány, technikai fejlettség és tisztálkodási szokások, abban az időben, amikor ezeket Európában tűzzel-vassal üldözték. Ezek nélkül ma nem érthetnénk Szent Pál bibliai szavait, de nem is élhetnénk a ma megszokott színvonalon.

Továbbá az iszlámnak már kezdete óta kinyilvánított alappillére az „adakozás”, vagyis a társadalmi igazságosság, az irgalmasság, a szegények és elesettek segítése. Ennek pedig a magyarországi iszlám közösség képességeihez mérten maradéktalanul eleget tesz. A Magyarországi Muszlimok Egyháza kulturális tevékenységével és könyvkiadással gazdagítja a társadalmunkat. A Magyar Iszlám Közösség pedig mindezek mellett számos állandó karitatív tevékenységet végez, amellyel hozzájárul a közszolgáltatásokhoz, valamint rendszeresen egyszeri adományokkal segít a magyarországi és erdélyi katasztrófák enyhítésében, mint például árvizek vagy a vörösiszap-katasztrófa idején. A Magyarországon élő muszlimok tehát, akár állampolgárok, akár nem, számarányukhoz és lehetőségeikhez viszonyítva legalábbis azonos mértékben járulnak hozzá a magyar társadalom jólétéhez, mint a keresztények.

Megbecsülésük és a velük való igazságos bánásmód épp ezért morális, de törvényi kötelesség is a modern Magyarországon. A lelkiismereti szabadság, akár minden egyes ember személyes lelkiismereti szabadsága ugyanis csak akkor van biztonságban, ha az mindenkire egyaránt vonatkozik. Ha nem vonatkozna mindenkire, akkor senkire nem lenne kötelező vonatkoznia. Ez pedig veszedelmes jövőkép, különösen olyanoktól, akik a saját keresztény identitásukat féltik.

És itt jutunk el végső megfontolásomhoz. Vajon hogyan érezte magát ezen az évnyitón az a gyermek, aki valamely vallási vagy egyéb kisebbséghez tartozik? Vajon hogyan érzik most magukat országszerte azon honfitársaink, akik bármely vallási vagy egyéb kisebbséghez tartoznak? Hogy érzik magukat, amikor az országot tizenöt éve vezető párt prominensei ilyen állításokat fogalmaznak meg? Másképpen: vajon mit szólt volna Oroszlány polgármestere vagy Menczer Tamás, esetleg Orbán Balázs, ha egy angliai tanévnyitón az hangzott volna el: „Szerencse, hogy nincs köztünk Péter”?! 

Ilyesfajta kérdés érett társadalomban kizárt, hogy elhangozzék. Ha elhangzik, azt a társadalomnak kötelessége elutasítani. Ezt kívánja a törvény és ezt kívánja az emberi jó érzés általános parancsa.

Szerző: Csercsa Balázs történész

(A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Kontroll szerkesztőségének álláspontját.)

Fotó: Facebook / Mohamed Attar