Lassan 35 éve senki sem menekül a Quimby elől

Milyen lehet a közönség korösszetétele egy alapvetően X-generációs zenekar esetében? Mennyire tud még harapni egy olyan banda, amelyik minimum negyed évszázada a csúcson van? Tud-e még rám úgy hatni ez a történet, ahogy elkapott bölcsész koromban még a múlt század legvégén? A válasz: igen.

Kíváncsi voltam a parkos rajongó-felhozatalra is, és jóleső érzéssel töltött el, hogy rengeteg fiatalt láttam, akik betéve tudták a dalszövegeket. Kifejezetten kiéhezetten érkeztem az egyik legfontosabb magyar zenekar koncertjére a Budapest Parkba, hiszen szabadtéren már jó pár éve nem láttam Kiss Tibiéket. Az élmény viszont ugyanakkora volt, mint 1998-ban a budaörsi ELTE-koleszban, amikor először láttam őket élőben. Az egy évvel korábban megjelenő Diligramm volt nálam az a lemez, amelytől kezdve nem tudtam nem odafigyelni a dunaújvárosi alternatív rockerekre. Az Ékszerelmére és a Kilégzés pedig olyan fajsúlyos albumokká váltak nálam, mint a Vadászat vagy a XX. Századi Híradó, ami annyit jelent, hogy akármikor, akárhol szívesen meghallgatom őket az elejétől a végéig.

A koncertet elindító Zéró dal igen jó választás volt, hiszen a számos dinamikus nóta mellett a melankólia alapvetően körbelengi a Quimby zenéjét, intrónak pedig kifejezetten finom volt. Az energikus Mennyből az angyal vissza is repített az ezredvégi apokaliptikus hangulathoz, de Magyarország azóta sem lett vidámabb hely, amit a Senki se menekül tudatta velünk. Egy kifejezetten hibátlan koncertszám a Hoppá, amihez megkaptuk a vörös holdat is a kivetítőn, ez tökéletesen megtámogatta azt a pszichedéliát, amelyre mindannyian szomjazunk egy ilyen összejövetelen. Csak arra kellett figyelni közben, nehogy egy rémálomban kössünk ki az Elme utcában…
A Hol volt, hol nem volt visszarepített abba az időszakba, amikor szerelembe estem a zenekarral. A ’90-es évek második felében a Black-Out és a Quimby volt a reménysugár számomra a hazai minőségi rockzenét illetően, csak az ő lemezeiknek volt esélyük bekerülni a CD-lejátszómba az évtized amerikai gigászai (Alice in Chains, Soundgarden, Pantera, Faith No More) mellett. A Jekyll és Hyde is az a szerzemény, amit nincs értelme kihagyni semelyik koncerten, ezt a merényletet most sem követték el a srácok. Varga Livius a koncert közepén bontakozhatott ki (Tükrök olcsón), amelyet aztán az est csúcspontja követett, az egyik legszebb hazafias, de teljesen giccsmentes remekmű, a Kivándorló blues:

„Ne szoríts meg engem, ne szoríts erősen, ez fáj. Inkább szoríts nekem, ha menni muszáj.
Hidd el, én veled maradnék, szívesen széjjelszakadnék, ha lenne mér' Magyarország!”

A koncert derekán a hangulat egyértelműen itt érte el a csúcsfokát. Persze egy Ajjajjaj-Forradalom-Halleluja mesterhármassal nem is volt nehéz felérni a zenitre, és az is szimpatikus húzás volt, hogy nem papolt sokat Tibi vagy Livius a számok között, hiszen minden mondandó benne van a számaikban. Huszonéves zenész barátom egy tucat eljátszott szám után fel is tette a jogos kérdést: ma este nem lesz „Mocskos Fidesz!” skandálás? Itt a zenéé volt a főszerep, ami nem is akkora baj egy ekkora banda esetében, mint a Quimby. Aki kicsit is követi a közéletet, tudhatja a frontember kendőzetlen véleményét a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről, de bölcs döntésnek tekinthető az is, ha ezzel nem hozakodik elő valaki unos-untalan.

Időtlen élménnyé vált a szezonzáró szeánsz

Eszméletlen gyorsan szaladt el a buli első másfél órája, amennyiben nem ismerném őket, kissé arcoskodónak tűnne a honlapjukon a következő mondatrész, ha nem lenne teljesen igaz: a Quimby a 2010-es évek közepére Magyarország első számú koncertzenekarává vált. Ez visszajött szombat este is, hiszen ilyen szinten szórakoztatni két órán keresztül nagyon kevés formáció képes kis hazánkban. Az a megérzésem viszont nem jött be, hogy egy ilyen típusú együttes fellépésén egyáltalán nem lesz irritáló ember a közönség soraiban. Sajnos egyre gyakoribb, hogy egyesek végigpofázzák a számokat, és egyáltalán nem adják át magukat az élőzene varázsának, de ezzel azokat is zavarják, akik tényleg a flow miatt érkeztek, és nem csupán azért, mert annyira jóképű az énekes/gitáros, vagy hogy meglegyen a legújabb Insta-sztorijuk. Akadt olyan hozzászólás a banda közösségi oldalán, hogy nem érezte azt a dinamikát, mint korábban, de ezzel vitatkoznék. Egy 50 pluszos csapat ugyanis nyilván már nem állhat ugyanazzal az attitűddel a deszkákra, mint 25 éves korukban, de a kraft az kicsit sem veszett ki a Quimbyből.

Az alap setlist húsz dalból állt, amelynek a zárásaként „a madame vicsora volt a vacsoránk”, de a tapasztalt rajongók tudhatták, hogy ezzel még nem értünk az este végére. A ráadásban érkezett a zenekar „Nothing else matters”-e (Most múlik pontosan), majd veszettül kerestük az eleven elemünket (Sehol se talállak), hogy aztán „magunkat adhassuk” ebben a Kicsi Országban. Kiss Tibi egy sokkoló számot közölt zárásként: a zenekar 35 éves lesz jövőre, amit az MVM Dome-ban fognak megünnepelni a „terepasztal lovagjai” március végén, mindössze két héttel az országgyűlési választások előtt. Hogy miért is hoztam ezt fel? Mert az egyik nem túl rendszerkritikus, jó ideje már inaktív ismerősöm ennyit volt képes kommentelni a szombat esti koncerttörténetemhez: 

„Sok metanfetaminos – jeges – cuccos nyomi szórakozik. Kellene nekik egy újabb Gyurcsány-éra!”

Az ő mozijában még mindig ez megy, jobbulást kívántam neki. „Megyek ide és megyek oda, lassan eljutok valahova, de ha nem, hát az sem érdekel. Üres a szív és üres a fej, de egy legény ma arról énekel, hogy neki az élet háttal térdepel.”
 

Fotó: Facebook/Quimby