Polgárosodjatok muzsikusok – hangjegyről hangjegyre

Kormányváltáshoz elég egy jó kampány, a szabadságjogok visszaállításához néhány hónap átgondolt törvénykezés szükséges, a gazdaság talpra állítása többéves folyamat, a kultúra felépítése pedig már évtizedes program. A magyar társadalmat átszövő neopatrimonializmus lebontása viszont többgenerációs feladat, amit nem a mindenkori végrehajtó hatalomnak kell elvégeznie.

Fogadjuk el Theodor W. Adorno megközelítését, amely szerint a műalkotás nem egyszerű társadalmi tükör: a társadalom benne van a műalkotás formájában és szerkezetében, még akkor is, ha a művész nem tudatosan „a társadalomról beszél”.

Wolfgang Amadeus Mozart udvari alkalmazottként komponált a salzburgi hercegérseknek rendszeresen szolgáltatta a zenét, többségében liturgikus műveket és állandó vendége volt különböző ünnepségeknek mint előadó.

Munkaadója, Hieronymus von Colloredo – ellentétben azzal, ahogy Miloš Forman Oscar-díjas Amadeus című filmjében megjelenítette – korának felvilágosult főpapjai közé tartozott, nem pazarolta feleslegesen az adófizetők guldeneit, támogatta az egészségügyet, a szociális ellátórendszert, az oktatást és a tudományt is. Kettejük kapcsolata azonban elmérgesedett, amiben szerepet játszott az idősebb Mozart szolgalelkűsége is, és végül 1781 májusában a hercegérsek embere, Arco gróf kirúgta az akkor 25 éves zeneszerzőt, aki meg sem állt Bécsig. Mozart salzburgi korszakának és kettőjük munkakapcsolatának egyébként olyan műveket köszönhetünk, mint a Koronázási mise (K. 317) vagy a Missa solemnis (K. 337).

Mozart a császárvárosban próbálta kialakítani az önálló művész társadalmi szerepét, de ez csak korlátozottan sikerült. Az önálló zeneszerzés, az előadások és az alkalmi zongoraórák tartása ekkor még a kivételes képességű művészeknek sem adott megélhetést. A korábbi időszakhoz képest azonban óriási változás, hogy Mozart nem állt II. József szolgálatában, hanem az udvar és a Császári Nemzeti Színház megrendeléseiből élt és alkotott.

Ludwig van Beethoven ugyan elkerülte a csodagyerekséggel járó végtelen és kínzó utazásokat, ám zenei tehetségének köszönhetően azt már nem tudta megúszni, hogy tízévesen családfenntartó legyen. Segítségére volt ebben Xavér főherceg, Mária Terézia császárné legifjabb gyermeke, aki anyagilag támogatta az ifjú zenészt, akinek képzését Christian Gottlob Neefe zeneszerző felügyelte.

Viharos időket élt meg, a nyugati szelet éppen Napóleon fújta, és a tornádó 1805 novemberében érte el Bécset, ám Beethoven ekkor már régen kiábrándult a korzikai katonából. Harmadik szimfóniáját (Esz-dúr, op. 55) eredetileg Bonaparténak szánta, de amikor megtudta, hogy császárrá koronáztatta magát, kitörölte az első konzul nevét a partitúrából. A papír azonban nem maradt üresen: a művét végül Franz Joseph Maximilian Lobkowitz hercegnek ajánlotta, aki fizetett is érte, sőt megkapta fél évre a kizárólagos előadási jogot. Nem ő volt az egyetlen, aki patronálta a független zeneszerzőt: Habsburg Rudolf főherceg évi 1500 guldent folyósított, Lobkowitz herceg, valamint Kinsky herceg pedig szintén beszállt a járadékába.

Beethoven kiábrándultsága ellenére Napóleon 1804-es polgári törvénykönyve (Code Civil) az egész kontinensen elterjedt, és a kodifikált jogrendszer modelljévé vált. Németországban is ez alapján dolgozták ki a nemzeti polgári törvénykönyvet, ami hatalmas lökést adott a feudális társadalom lebontására irányuló törekvéseknek. A személyes függőségek és kiváltságok megszüntetése, a jogegyenlőségre való törekvés vezetett a patrimoniális jogviszonyok felszámolásához, és helyette kialakult az általános, személytelen jogi szabályozás.

A polgárosodó Bécsben élő zeneszerző 1808. december 22-én a Bécsi Színházban adta leghíresebb önálló koncertjét.

Felcsendült a többi közt az 5. szimfónia (op. 67), a 6. szimfónia („Pastorale”, op. 68) és a Choral Fantasy (op. 80). A szerző levelezéséből pedig kiderül, hogy személyesen járt el a szervezésben, termet bérelt, zenészeket fizetett, majd zsebre rakta a bevételt. Pont úgy, ahogyan ma azt a Metallica vagy Robert Glasper teszi.

A XIX. század elejére tehát megtörténik az átalakulás: Mozart és Beethoven életútja mutatja meg, hogyan alakul át a művész státusza az udvari szolgálótól az önálló, piaci alapon működő alkotóig.

A Hankó Balázs vezette minisztérium falai erős bástyának bizonyultak, a polgárosodás "napóleoni vihara" elkerülte az épületet, az ablakokat gondosan bezárták, még a kulcslyukon sem kukucskált ki senki. Még csak nem is füleltek. Ebben a sötét, zárt világban a méltóságos úr zeneműveket rendelt, udvari ünnepségeket patronált, turnékat szponzorált kultúra címszóval, a vezérlőelv pedig nem volt más, mint a „népnemzeti” szuverenitás.

A szerviensek lelkesen tartották a markukat, és botorság lett volna elvárni azt, hogy bármelyikük is elutasítsa az alamizsnát. Talán azt kellett volna hallani Dopemantől vagy Kis Grofótól, hogy szabadkozzanak: „Bocsássatok meg, de én annyira igazságtalannak tartom ezt a fajta elosztását az adófizetői pénzeknek, hogy inkább nem kérek erre az új dalra ötmillió forintot…”

Az előzetesben ülő volt minisztert természetesen felelősségre kell vonni a hűtlen kezelés miatt, és ha bűnösnek találják, megkapja a büntetését. A vertikális társadalmi kapcsolatokat azonban nem lehet a bíróságokon megszüntetni, a patrónus-kliens viszonyokat sem rendeletek fogják feloldani, és a lekötelezettségeket is ki szokás egyenlíteni. Hankó Balázs feudalizmusban gondolkodik hűbéruraihoz és vazallusaihoz hasonlóan, amiben nem értelmezhető az autonómia és a teljesítményt preferáló meritokratikus viszony. Szemlélete nem egyéni, egyszerűen csak megfelel a NER ideológiájának, amelyben a közpénzből megvalósult fejlesztések, alkotások és szolgáltatások valójában a legfőbb hűbérúr adományai. A juttatásoknak azonban ára van, és ha azok nincsenek viszonozva, a kapcsolatból az alárendelt csak úgy tud kilépni, ha önálló erőforrást szerez vagy alternatív támogatási formára talál.

Ha valaki esetleg eljut még egy Mága-koncertre, jusson eszébe Adorno: „A művészet nem mechanikusan tükrözi a társadalmi valóságot, hanem annak sajátos kulturális közvetítése.”