Magyarország a második hidegháború hajnalán

Jegyzet október 23-a elé

“Orbán Viktor Miniszterelnök sürgős moszkvai utazása miatt, a Fidesz-KDNP pártszövetség az 1956 október 23-ai megemlékezését kivételesen elhalasztja. Az új dátum November 4-e hétfő. A Kormány nevében Orbán Balázs Politikai Igazgató is beszédet mond. ”

Ez a közlemény akár a valamikori “nemzeti” oldal egyik beszélő fejétől is származhatna, de 2024-ben szerencsére még csak egy publicista szatirikus fantáziájának szüleménye.

A politikatudósok jelentős hányada szerint mára a második hidegháború éveit tapossuk. George Orwell definíciója szerint a hidegháború olyan béke, amely tulajdonképpen nem béke. Ismerős? Béke van jelenleg az EU és Oroszország között? Vagy az USA és Kína között? Igen, illetve nem. A világpolitika ismét két táborra szakadt, ahol az USA együtt az európai, közel- és távolkeleti szövetségeseivel alkotja a régi világrend, a status quo, őrzőinek táborát. Velük szemben felsorakoztak a régi világrend kihívói, akik saját érdekeik és értékeik alapján kívánják megváltoztatni a globális erőviszonyokat. Ebbe a klubba sorolható elsősorban Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea, valamint közeli szövetségeseik, mint a Hezbollah vagy a Hamasz. Ahogy a 20. század hidegháborújában, most is van továbbá egy harmadik csoport, az “el nem kötelezettek” csoportja, akik besorolása ilyen-olyan okokból nem egyértelmű. Például India és Brazília sorolható ide.  

De hol van Magyarország helye a második hidegháborúban?

Ha jóhiszeműek szeretnénk lenni a Fidesz politikáját illetően, azt mondhatnánk, hogy a magyar vezetés igyekszik az “el nem kötelezett” csapatba kormányozni a közös hajónkat. Ellenben, ha kevésbé vagyunk megengedőek, akkor akár azt is állíthatnánk, hogy a Fidesz egyenesen elárulja a Nyugatot és átállt a világrend kihívóinak táborába. Elvégre orosz kémek zavartalanul loptak érzékeny információkat a külügy rendszereiből, majd barátság érdemrendet vett át a magyar külügyminiszter Moszkvában. Két állam NATO-csatlakozását hónapokig gáncsoltuk, jelenleg is gátoljuk az Ukrajnának önvédelmi célokra szánt nyugati támogatásokat, még azt is, amely a nyugaton lévő orosz vagyon kamataiból keletkezik és nekünk egy forintunkba nem kerül. Közben a magyar külügyminiszter tizenegyszer látogatott Moszkvába a háború kezdete óta, többször, mint Ausztriába, Romániába vagy Németországba. 

Mindezt úgy, hogy az EU-hoz való csatlakozáskor önként vállalt értékek szándékos megszegésére alapuló kormányzást honosított meg Orbán Viktor miniszterelnök az elmúlt 14 év alatt. Annak ellenére, hogy a NATO-ba és az EU-ba is önként csatlakozott Magyarország, miután a választók népszavazáson döntöttek a nyugati blokkhoz történő közeledésről.

Most egy pillanatra tegyük fel, hogy a fenti felsorolás ellenére elhisszük Orbán Viktornak és Orbán Balázsnak, hogy ők nem Kína és Oroszország kiszolgálásán fáradoznak. Higgyük el nekik: csupán arról van szó, hogy Magyarország helyét az új hidegháborúban az “el nem kötelezett” országok soraiban képzelik el.

Miért illúzió Magyarország “el nem kötelezett” státusza?

Amikor egy présgép két tárcsája elemi erővel egymásnak feszül, ott bizony a köztük lévő térben lévő tárgyak tehetetlenül összetörnek. Képzeljük el, hogy most, amikor a két hatalmi tömb, érték- és érdekellentétek sora miatt egymásnak feszül, mint a présgép két tárcsája, a köztük lévő teret összepréselik, egészen addig, amíg az ott lévő anyagok össze nem roskadnak. Ha folytatjuk a logikai hasonlatot, az el nem kötelezett országoknak az alábbi két tulajdonság közül legalább az egyiket kell magukban hordozniuk: vagy a prés tárcsáin kívül kell elhelyezkedniük, ahol nem összpontosul az elviselhetetlen nyomás, vagy olyan masszív anyagból kell készülniük, hogy kibírják a két oldalról érkező és összeadódó elementáris nyomást. A politika nyelvére visszafordítva tehát, egy „el nem kötelezett” ország vagy nem helyezkedik a frontok és értékes területek közelében, vagy olyan erőt képvisel, amely képes gazdaságilag és katonailag is ellenállni a két nagy geopolitikai tömb erejének. Van ezek között olyan állítás, ami igaz Magyarországra?

Vegyük a földrajzi elhelyezkedés kérdését először. Hazánk Európa közepén helyezkedik el, kelet-nyugati és észak-déli szállítási útvonalak egyaránt átszelik, történelmileg a nyugat-európai birodalmak, az Oszmán Birodalom és az Orosz Birodalom is időnként igényt tartott a Kárpát-medence irányítására. Hazánk a nagyhatalmak szempontjából értékes területen fekszik. Az első feltétel nem teljesül.

Vizsgáljuk meg a második szempontot: A présgép várható nyomásához képest mennyire ellenálló a magyar nemzet ötvözete? Nos vizsgáljuk meg, hogy egyik, s másik irányból milyen erőhatásokkal találkozhatnánk “el nem kötelezett” országként. Jelenleg megalapozottan állíthatjuk, hogy Nyugatról nem leselkedik ránk biztonsági kockázat, még akkor sem ha “el nem kötelezettként” nem lennénk a NATO és az EU részei sem. De gazdasági nyomásgyakorlásra mindenképp számíthatunk, hiszen már jelenleg is EU-s források hiányában tengődik a magyar gazdaság. Keleten azonban ennél rosszabbak a kilátások. Ugyan jelenleg csak Ukrajna területéig ér el az orosz birodalom ökle, de ez a háború közel sem biztos, hogy egy szuverén ukrán állam megmaradásával fog majd véget érni. Főleg, ha a magyar kormány “segítőkészségén” múlna Ukrajna sorsa.

El nem kötelezett országként, NATO és EU tagság hiányában pont a szomszédos ország sorsa mutatja meg, hogy nem kizárt egy orosz katonai beavatkozás vagy befolyásszerzés lehetősége abban az esetben, ha azt a mindenkori orosz vezető érdekei úgy kívánják.

Kibírná vajon hazánk ezen két erőhatás összegét? Valószínűleg nem érdemes kockáztatnunk.

Összességében a második hidegháborúban Magyarország “el nem kötelezett” státuszát kergetni és politikai zászlóra tűzni nem csupán illúzió és tévedés, de a nemzeti érdekek egyértelmű elárulása is. Ebben a helyzetben elborzasztó képet fest a magyar külpolitikáról a kormány nyugatellenes és keletbarát politikája, Orbán Balázs ‘56-os nyilatkozata és a miniszterelnök döntése, hogy rövidlátó házi stratégáját az ország szuverenitásának feladásáról szóló ábrándozása után is pozícióban hagyta.

A szerző politológus, kutató