„Egy mindenkiért, mindenki egyért!” - A Kolumbusz utazógimnázium hajónaplója (1. fejezet)

Kopcsik Istvánnak volt egy álma. Ez az álom egy olyan iskola volt, melyben a diákok az adott tananyag helyszínén, élménypedagógiai módszerekkel sajátítják el az élethez szükséges tudást. Ez a projekt aztán megszületett, ez lett a Kolumbusz Kristóf Humángimnázium. Az iskola, amit röviden mindenki csak Kolumbusznak hív, egy olyan különleges kísérlet volt a magyar oktatás történelmében, amit azóta sem ismételt meg senki. Első fejezet.

Mennünk kell, hív a messzeség,

Mennünk kell, hív a világ,

Mindent elviszünk, s minden itt 

marad - Szeretőnk és anyánk.

(A Kolumbusz himnusza, részlet)

A rendszerváltás idején nem csupán új politikai formációk vagy gazdasági szereplők jelentek meg a porondon. Egy ELTE-s szakbizottságban épp egy, a világon egyedülálló projekt fogant. A nemrég elhunyt Kopcsik István itt kutatott ekkor. Kopcsik egy teljesen más szemlélettel érkezett az oktatás világába, mint a legtöbben. A megszokott, frontális, poroszos rendszer helyett egy radikálisan más koncepció született meg a fejében. Középiskolásként a Földes Ferenc Gimnázium földrajz-biológia szakos tanára, a később Kolumbuszban is megforduló Dr. Hevesi Attila kirándulásaik során felnyitotta valamire a szemét: oktatni nem pusztán tudásanyagban, hanem megoldandó problémákban is lehet. A tanítás helyszínének pedig nem muszáj a tanteremre korlátozódnia, az lehet akár a Közel-Kelet, Törökország, az EU országai, majd Mexikó, Izland vagy India is.

Kopcsik István, a Kolumbusz alapítója és motorja 

A koncepciót Hevesi doktor úr elmondása szerint Németh Lászlótól kölcsönözték. Ő volt az, aki először megfogalmazta az iskolahajó gondolatát. Eszerint a földrajzot és a történelmet mindig az adott évfolyam tananyagának helyszínén érdemes tanítani. Ebben az elképzelésben az utazás közben, mikor a biológia, földrajz és történelem szakos tanárok elmondtak mindent, ami szükséges volt, az utazások közben az összes többi órát meg lehetett tartani, hiszen irodalomra, fizikára, kémiára, matematikára ugyanúgy szükség volt. Ez adta a Földes Ferenc Gimnázium természetjáró szakkörének alapját, később pedig ez vált a Kolumbusz oktatási ars poeticájává.

Közeledett 1992, a Kolumbusz-emlékév. Az ötszázadik évfordulóra a már említett ELTE szakbizottságban egy utazásra készültek, ami azonban az anyagiak miatt meghiúsult. A megszerzett pénzből az a döntés született, megpróbálják megvalósítani a régóta dédelgetett ötletet: az utazógimnázium struktúráját. Így született meg a Kolumbusz Kristóf Humángimnázium, egy évvel a nagy felfedezés évfordulója előtt. 

Palacktörés

A Kolumbusz Kristóf Humángimnázium 1991-ben bontott szárnyat, a már említett Kopcsik István vezetésével. Az iskola ekkor még Budaörsön, egy nagyobb családi házban működött. Kopcsik elmondása szerint volt egy pillanat a rendszerváltás után, amikor lehetőség volt alternatív tantervű gimnáziumokat bejegyeztetni, ők pedig nem hagyták veszni az alkalmat és működési engedélyt szereztek. Ebben nagy segítségükre volt az Antall-kormány művelődési és közoktatásügyi minisztere, Andrásfalvy Bertalan, aki, miután hallott a projektről, segített megszerezni a szükséges dokumentumokat. Az induláskor nagy volt a felhajtás, televíziótársaságok és rádiók kérdezték erről a tanárokat és a diákokat.

A Kolumbusz Kristóf Humángimnázium későbbi színháza 

Az első tanév az 1992/93-as volt. Kétféle tagozat volt akkoriban, a hazai és a nemzetközi utazógimnázium. A különbség annyi volt, hogy a nemzetközisek átlépték az országhatárt túráik során. A gimnázium egy különleges tantervvel rendelkezett, melyben nem tantárgyak, hanem úgynevezett „komplexek” szerepeltek. Ezek blokkosított tantárgyak voltak, a Kolumbuszos polgárok – ahogy hívták őket – például a „Helyünk a világban” komplex alatt tanulták a fizikát, a kémiát, biológiát és a természetföldrajzot. 

Megfordultak a tanrendben olyan témák is, amelyeket egy állami gimnáziumban nehezen tudnánk elképzelni: az utolsó éves gimnazisták közélettan órára is jártak, ahol a politikai világban való tájékozódáshoz szükséges tudást sajátíthatták el. A tanárok attól sem riadtak vissza, hogy az utazásokon kívül is elhagyják a tantermet. Testnevelés a budaörsi dombon, földrajz egy temetőben, vagy kulturális antropológia a Néprajzi Múzeumban – ezek természetesek voltak a kolumbuszos polgárok számára.

A sajátos tanítási mód miatt sajátos értékelési struktúrára volt szükség. A Kolumbuszban százalékos rendszert használtak a tanév folyamán, melyet aztán félévkor és év végén váltottak át a klasszikus ötfokú skálába. Számított például, hogy az adott diák mennyire vezette a hazai és nemzetközi jegyzetfüzetét és szépfüzetét vagy hogy mennyire volt aktív az órák és az utazások során. Voltak klasszikus dolgozatok és kiselőadások is, ezekre az utazás alatt is sor került.

A felvételi rendszerük is különleges volt. Az állami központi felvételi rendszer helyett egy sajátos módszert alkalmaztak, mely négy részből állt. Volt egy írásbeli része, ahol az általunk is ismert magyar-matek kettős feladatait kellett megoldani, emellett pedig volt egy intelligencia-teszt is. A másik rész a szóbeli volt, kettő beszélgetős teszt: az időutazás-teszt és a Robinson-teszt. Ezt követően a jelentkező diáknak a kedvenc tevékenységét kellett kifejteni, amely Kopcsik történetei alapján akár a kutyájával töltött idő is lehetett. Az igazgató szerint nem azt keresték, hogy mit tanult addig a felvételiző, mert azt ők is képesek megtanítani: a lelkesedést, a szenvedélyt kutatták. Kopcsik mélyen hitt abban, hogy minden diák tehetséges valamiben, éppen ezért a kiemelkedően felvételiző diákoknak térítésmentes helyet biztosított a gimnázium a nemzetközi utazóosztályba.

Rodrigues Gabriella, a 92/93-as osztály egyik diákja számára inkább a felvételi folyamat szóbeli összetevői bizonyultak maradandónak. Ő ekkor egy szakközépbe járt, ám úgy érezte, nincs ott, ahol lennie kellene. Így jött az életébe a Kolumbusz. Visszaemlékezése alapján a felvételi kötetlen jellege teret adott olyan gyerekeknek is, akik más erősségekkel rendelkeztek, mint amit a klasszikus rendszer megkövetelt volna. Gabriella felvételije annyira meggyőző volt, hogy később felkérték, az első évnyitón tartson beszédet az induló osztály nevében. Édesanyja szerint Gabriella a kolumbuszos éveiben kivirult, ezt azóta is sokszor említi. Ekkoriban diákként interjúkat is adott erről.

Hív a messzeség

Akárcsak a névadó, a gimnázium tanárai és diákjai is sokszor útra keltek. Kopcsik igyekezett, hogy egy hónapban legalább egy kolumbuszos program mindig legyen. Kiállításokra jártak, sokszor inspirálódva maguk is kiállításokat szerveztek. Az első nemzetközi utazás 1993-ban valósult meg. 

Az utazás közbeni tanítás koncepcióját annyira élesben tesztelték, hogy a több mint tizenegyezer kilométeres utat kizárólag busszal tették meg. Ez az utazás egy hónapig tartott, a megcélzott országok pedig Görögország, Törökország és Szíria voltak, ám az úton többször is megálltak akár Romániában, akár Bulgáriában. Ez volt a Kolumbusz polgárok első nagy tesztje. Ahhoz, hogy átélhetővé tegyük ezt a monumentális utazást, amit a tanárok és diákok megtettek, a megállókat térképre helyeztük.

​Kopcsik többször is mesélt az utazásokról. A felfogása egyszerű volt: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” Visszaemlékezései szerint ez egy olyan tételmondat volt, amit még az indulás előtt, a parkolóban elmondtak. Itt egymásra tett kézzel álltak a diákok, tanárok és szülők.

Egy, a túrán jelenlévő tanárt kérdeztem. Elmondása szerint a tanítás szinte mindenhol zajlott, a buszon, a tengerparton, várakban, ahol úgy érezték, hogy tudásanyagnak szükséges elhangoznia. Szerinte ez tanárt és diákot próbáló feladat is, mégis pozitív élményekkel tekint vissza erre az útra. Az első Kolumbusz tanulmányút sikeres volt.

Az első nagy kaland, így hivatkozott a tanár a túrára és Rodrigues Gabriella is osztotta ezt az álláspontot. A technológia akkori fejlettsége okán a szülőkkel nem tudtak effektíve kapcsolatot tartani. Mégis, a “vízre bocsájtás” nagyobb izgalom nélkül történt. Az utazás közben, mikor aztán valaki sikeresen elérte szüleit, Gabriella elmondásai szerint „riadólánc” alakult ki a szülők között. Ekkor tudták értesíteni egymást arról, épp mi történik gyermekeikkel.

Buszba ült tehát a diáksereg, tanárok, de a stábban volt orvos is, még videósok is csatlakoztak a tanulmányúthoz. Így történhetett meg az, hogy ez a csapat egy hónapig összezárva a helyszínen tanulta meg az ókort, annak minden aspektusából. Rodrigues számára élénk emlék, ahogy a Thermopülai-szorosnál tanáruk, Győrfi János, a Kolumbusz örökös elsőtisztje azt magyarázta, hol álltak fel a csapatok a csata során. Az is vele maradt, amikor a Delphoi-ban, az ókori jósda romjain kellett előadniuk egy jelenetet az Antigonéból. Itt Gabriella maga a címszereplő volt. Mindenkit fehér lepel borított, az ókori görög irodalmi atmoszférához hozzáadott az, hogy arcukat kifehérítették. Még a stílusból ismert „kórus/kar” is eljátszásra került. 

A diákoknak maguknak is fel kellett készülniük, az interaktivitás a Kolumbuszban saját kutatómunkával megalkotott és a helyszínen előadott kiselőadásokat jelentett. Gabriella a knósszoszi palotáról és az ottani labirintusról beszélt, ami később annyira vele maradt, hogy a diplomamunkájának magját jelentette.

Gabriella szerint diákként ezt az utat úgy élték meg, ahogy jött. Voltak problémás esetek, például Törökországban ételmérgezés miatt a fél csapatnak hasmenése lett, de ezek ellenére is nagyobb galibáktól mentesként tekint vissza az útra A legerősebb emlék, ami vele maradt, Szíriában történt az Aszad-tónál. Itt a társainál korábban kelt fel, a csapatból pedig egyedül Kopcsik István volt ébren. Napfelkelte volt, amit közösen tekintettek meg. Mikor aztán az utazás végén egy pergamenen üzenhetettek a diákok és pedagógusok egymásnak valami pozitív tartalmú üzenetet, Kopcsik ezt a pillanatot emelte ki. Azt írta

„Az a napfelkelte a szabadság maga volt.”

Ahogy rájuk, úgy kelt fel a Kolumbusz Gimnáziumra is a nap. Ez volt a kiindulópontja annak a projektnek, amely ezután tizenhat évig működött. Ennek a bő másfél évtizednek a kalandjai cikksorozatunk további két részében lesznek bemutatva.

Fotók: TTE 

Illusztrációk: Pál Soma