Rainer M. János: Mécs Imre az 1956-os forradalom legjobb arcát mutatta

A Tények és Tanúk sorozatban jelent meg egy vaskos életinterjú-kötet Mécs Imrével „Hiszem ,mert képtelenség” címmel a Magvető kiadó gondozásában. A telt házat vonzó könyvbemutatón Rainer M. János történésszel és Pásztor Tamás villamosmérnökkel Szegő János beszélgetett, a könyvből Mécs Dávid olvasott fel részleteket.

Mécs Imre 23 éves mérnökhallgató volt, amikor az 1956-os forradalom után bebörtönözték, és előbb halálra, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult, ezután villamosmérnökként dolgozott. 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd a Szabad Demokraták Szövetsége alapító tagja, 1990 és 2010 között országgyűlési képviselő volt. A 2010–2011-ben, Nóvé Bélával folytatott hosszú beszélgetés a 19. század végi családi gyökerektől a rendszerváltásig terjedő majd 90 évet öleli fel.

Egy mélyen vallásos katolikus, középosztálybeli értelmiségi családban született ember életútja tárul elénk elbeszélésében. Iskolái, az egyetemi évek, részvétele a forradalomban, a börtön, a halálsor, az életfogytiglan, az amnesztia; újító találmányai, a demokratikus ellenzék, a rendszerváltás, a több évtizedes küzdelem a forradalom emlékének és történetének ébren tartásáért, ellenállás az autokratikus hatalmaknak – egy gazdag élet megrázó, drámai, felemelő és hétköznapi eseményei rajzolódnak ki a könyvben, amelyet bőséges dokumentum- és fényképmelléklet is kísér.

Rainer M. János arra világított rá, hogy Mécs Imrénél már egészen fiatalon tetten érhető az a mentalitás, amely arra törekedett, hogy meghaladja azt, ami éppen van. Rettentő erős cselekvési vágya volt, amelyet egy belső erkölcsi imperatívusz fűtött.

A Mécs-család ethosza elütött a korabeli nemzeti középosztályétól abból a szempontból, hogy náluk melegebb hangulat és szabadabb légkör uralkodott. A történész számára a könyv egyik legnagyobb meglepetése az volt, amikor Mécs Imre 16-17 évesen erősen fontolgatta azt, hogy egyházi pályára lép, és belép a jezsuitákhoz. Orvos apjának számos zsidó kollégája volt, akiknek sokat segítettek a vészkorszakban. Pásztor Tamás egykori barátjának a holisztikus szemléletét hangsúlyozta, ami egységes világnézetet takart. „Mécs mérnöki szemlélete a belső stabilitásából származott, de ez sosem került ellentétbe a mélyen hívő énjével, inkább termékeny feszültségben tartották egymást” - jegyezte meg Szegő János.

„Mécs Imre igazán különös története az a november 4. utáni ellenállás, ami szó szerint napi életveszélyt jelentett. Ez teszi őt igazán egyedülállóvá, mert ez már nem tízezrek élménye volt, csak néhány száz kifejezetten elszánt és tettrekész emberé” - mutatott rá Rainer M. János. Tutsek Gusztáv vérbíró halálos ítélete megdöbbentette Mécset, aki maximum 15 éves szabadságvesztésre számított. A kommunistáknak ezekben a perekben azonban példát kellett statuálniuk. „Mécs Imrének szerencséje volt, hogy a családja minden követ megmozgatott érte, és Kodály Zoltán is közbenjárt azért, hogy megmentse az életét” 

- jegyezte meg a történész, hozzátéve, hogy bármilyen megélt tapasztalatból hajlamos volt arra, hogy a derűs, megerősítő mozzanatokat emelje ki. Ebből fakad az is, hogy a börtön falai között lehúzott hat év sem törte őt meg.

Egy kapitulált társadalomba tért vissza hat év raboskodás után

1963-as szabadulásakor Mécs pontosan látta, hogy egy „kapitulált társadalomba” térhetett vissza, ami azt jelenti, hogy látszólag feladta minden kollektív autonómia törekvését. Ezt a kifejezést Szabó Miklós használta először a monori találkozón 1985-ben. Ez a társadalom a kádárizmus évtizedeiben már elsősorban egyéni stratégiákban gondolkodik, mert ezeket tartja működőképesnek. Mécsnek viszont az volt a tapasztalata, hogy 1956 közössége fennmaradt, még ha csak nagyon szűk körben is. Ők segítették egymást, ha kellett kölcsönnel, ha arra volt szükség egy építkezés során, vagy egyéb más módon. Példának okáért Rácz Sándor esküvőjén is találkoztak az 56-os figurák. 1973-ban viszont már szűkösnek érezte ezt a kört, ezért is csatlakozott később a demokratikus ellenzékhez, ami a leginkább radikális módon viszonyult a fennálló rezsimhez.

„Mécs Imre a 19. század gyermeke volt, a felvilágosodás örököse, de ugyanakkor romantikus alkat. Igyekezett mindenhez érteni, ezért olvasott annyi szépirodalmat és történelmi könyvet. Rengeteget tudott mesélni a reformkorról és a passzív ellenállás időszakáról. Éppen ezért állítom azt, hogy ő nem ahhoz a világhoz tartozott, amibe beleszületett, és ahogy ezt így előadta, az tökéletesen hihető, sőt magával ragadó volt”

- összegezte a személyisége lényegét Rainer M. János, aki szerint Mécs Imre 1956-nak a legjobb arcát jelenítette meg. A demokratikus ellenzéken belül pedig értelemszerűen a radikálisokhoz tartozott, ezért is írta alá a Charta ‘77-et és lépett be a Duna Körbe.

Mécs fiaival, Imrével és Jánossal a forradalom és a rendszerváltás kapcsán beszélgettünk a Kontroll stúdiójában. A rendkívül tartalmas életút mellett az interjúban arra is fény derült, hogy mennyire izgalmas börtönsztorikat mesélt el az édesapjuk, és kik voltak azok, akiknek sosem tudott megbocsátani, annak ellenére sem, hogy ő valódi keresztény ember volt. 

A teljes beszélgetést itt tudják megtekinteni: