Miután lecsúszott a Mandiner kitüntetéséről, Krasznahorkai László a Nobel-díjjal vigasztalódott

Alfred Nobel halálának évfordulóján, a Stockholmban megrendezett díjátadó gálán Krasznahorkai László átvette az októberben odaítélt irodalmi Nobel-díját. Az író december 8-án mondta el ünnepi beszédét, szerdán pedig egy nagyszabású ceremónia keretében adták át a díjakat.

A gálán mintegy 1300 köztiszteletben álló vendég vett részt, köztük a svéd királyi család is. A díjakat személyesen XVI. Károly Gusztáv svéd király adta át a kitüntetetteknek. A díjátadót a stockholmi Concert Hallban tartották, majd a vendégek a városházára vonultak át egy hasonlóan nagyszabású bankettre. A ceremónián – a hagyományosan Oslóban átadott Nobel-békedíj kivételével – minden idei díjazottról beszédet mondtak a Svéd Akadémia tagjai – írja a HVG.

Krasznahorkai Lászlót az irodalmi Nobel-díjról döntő bizottság elnöke, Anders Olsson svéd író és irodalomtudós méltatta. A gála kezdetén a svéd királyi család tagjai vonultak be a Stockholmi Királyi Filharmonikus Zenekar zenéjére, őket pedig Mozart dallamaira követték az idei díjazottak, köztük a szmokingot viselő Krasznahorkai László.

A Nobel Alapítvány bizottságának elnöke, Astrid Söderbergh Widding nyitóbeszéde arról szólt, miként jelenthet a tudomány és az irodalom reménysugarat napjaink egyre sokasodó globális kihívásai közepette. Felidézte Alfred Nobel alapelvét, miszerint a díjakat azoknak kell odaítélni, akik a világon a leginkább megérdemlik. Widding külön is méltatta a díjazottak eredményeit. Krasznahorkairól azt mondta:

„Életművében látszólag a melankólia és az apokalipszis uralkodik, azonban a művészet és az alkotás a mélységes mélyből feltörve áthatolhat a sötétségen és az erőszakon.”

Nyomor, tehetetlenség, lelkek csüggedtsége

Anders Olsson úgy fogalmazott, hogy „Krasznahorkai László írói nagysága abban rejlik, hogy sikerült ötvöznie a művészi, illúzióktól teljesen mentes tekintetet, amely átlát az ember által létrehozott rendek törékenységén, és az irodalom erejébe vetett rendíthetetlen hitet.” Szinte a teljes Krasznahorkai-életművet méltatta. Az első regényről, a Sátántangóról azt mondta, hogy „rendkívül szuggesztívan ábrázolja” a kommunizmus bukása előtti évek nyomorát, tehetetlenségét és a lelkek csüggedtségét. Mint fogalmazott, „az apokaliptikus téma még hangsúlyosabbá válik” Krasznahorkai második regényében, Az ellenállás melankóliájában.

Krasznahorkai múlt vasárnap elmondott beszédében arról beszélt, hogy eredetileg a reményről kívánta megosztani gondolatait, de mivel számára a remény végleg elfogyott, inkább az „új angyalokról” szólt, mert a régiek már nem léteznek. Az újak egyszerű utcai ruhában járnak közöttünk, és nem tudni, hányan vannak, de „egy homályos sugalmazás szerint számra megvannak mind”. Beszédében kitért az emberi méltóságra is, egy rendőr által megkergetett hajléktalan példáját említve, felvetve a kérdést, hogy vajon mikor lázadnak fel a „páriák”, és milyen lesz az a lázadás.