„Itt mindenkinek van arca”– egy film a Dankó utcai hajléktalanszállóról

A Dankó utcai hajléktalanszálló azoknak ad menedéket, akiknek már semmi más nem maradt. Az Oltalom Karitatív Egyesület által működtetett intézmény és a száz férőhelyes hajléktalankórház évek óta ellátja azokat a súlyosan beteg, demens, vagy mozgáskorlátozott embereket, akikről az állam és a társadalom lemondott. A helyet most a Fővárosi Kormányhivatal be akarja záratni, Iványi Gábort és az egyesületet pedig folyamatos hatósági vegzatúra éri, egy maroknyi szociális munkás, orvos és önkéntes azonban azért küzd, hogy a rászoruló emberek ne maradjanak ellátás nélkül.

Sipos Betti riportfilmje egy nem mindennapi helyre kalauzolja el a nézőket. Egy olyan helyre, mely sokak számára jelenti a „végső menedéket”, az „utolsó mentsvárat”, ahogy az a filmben számtalan alkalommal elhangzik.

A Dankó utcai hajléktalanszállón járunk, Iványi Gáborék emberbarát intézményében, de ne egy érzelemmentes tudósításra számítsunk, amit kapunk az mellbevágó: az infernális emberi sorsok és az érdeknélküli segítőkészség, a vegytiszta humánum egyszerre jelenik meg a nyolcadik kerületben lévő ingatlan kopottas falai között.

A filmben a szálló lakói, valamint a segítő személyzet, legyen az szociális munkás, egészségügyi ápoló, orvos, vagy éppen a kapus vall az együttélés nehézségeiről, és szépségeiről, öröméről, azokról a mindennapi tapasztalatokról, mely nekik, minden bizonnyal a legtermészetesebb, és talán csak mi csodálkozunk rá erre az élethelyzetre, mi, akik most még az élet szerencsésebb oldalán élünk, a napos oldalon.

Emberséges hozzáállás

„Itt mindenkinek van arca” – hangzik el a film egy pontján, és valóban, a hely talán egyik legnagyobb erénye, hogy, aki ide kerül, arra a személyzet nem csak, mint egy ellátandó esetre tekint, „a lényeg, hogy mi itt emberként kezeljük őket” - ahogy az egyik ápolónő hangsúlyozza is.

Ahogy pereg a film, sorjáznak is az emberi történetek, a takaró alól előbukkan egy megkínzott, szakállas fej, a tulajdonosa egy valaha volt elhárító tiszt, akit ma már a gyerekei is alig látogatnak; végtelen szomorúság süt a vonásokból, egy a sorsába beletörődött ember tekint a kamerába.

Hetven éves öregúr a falat támasztja, ő, aki virágkorában pincérként a világ pénzét kereste meg, de bokszolt Papp Lacival és edzette Gedó Györgyöt is, most már inkább csak arra vár, hogy múljon el az élet, megtört, megfáradt ember lett mostanra.

És sokan vannak, akiket a lakásmaffia forgatott ki tulajdonából, vagy éppen az önkormányzat vette vissza a bérleményét és így került az utcára.

Félbetört, megrekedt emberi életek, igazán szavak sincsenek rá, csoda, hogy a „celluloid” még mindezt elbírja. 

És ők most mind egy helyre gyűltek össze, ők, akiket vagy a család taszított ki, vagy a társadalom, vagy éppen az állam tagadta meg tőlük a támogatást, és most mégis biztos helyen vannak, ellátásra, orvosi segítségre számíthatnak, de legfőképpen emberi szóra, melegségre, önzetlen támogatásra.

Burundi helybe jött

Érdemes is talán most már bemutatni azokat, akik vállalják, hogy ezeket a megbicsaklott életeket valamiképp egyenesben tartsák.

A teher igazán az ő vállukat nyomja, de egyikőjük sem panaszkodik; a kamerába olyan öntudatos emberek beszélnek, akiknek szemernyi kétségük sincs, hogy minden a vesztébe rohan, de ők csak azért is ellentartanak, megteszik azt az apró dolgot, mellyel valami kis jóságot tudnak mégis vinni ebbe a szörnyű folyamatba.

A fiatal orvosnő, akinek van ugyan főállása, de szabadidejében mégis eljön önkénteskedni a Dankó utcába, mert, mint mondja „valamit csinálni akart, ami picit építi a világot”, vagy a szálló idős vezető orvosa, aki azt mondta, hogy neki elég „ha valaki kiszolgáltatott valamilyen méltatlan oknál fogva”, és akkor ő mindjárt ott terem, és segít az illetőn. Amikor elvállata ezt a munkát, meséli, már éppen várta egy másik kihívás: a közép-afrikai Burundiban lehetett volna szintén orvos, de, ahogy a filmben enyhe iróniával megjegyzi: a Dankó utcával Burundi helybe jött…

És van a megszólalók között olyan szociális munkás is, aki nem fél bevallani, hogy egy kis önzés is vegyül mindabba, amiért ezt a munkát elvállalta – „jobb embernek érzem így magam, hogy azokon segítek, akikről lemondott a társadalom jelentős része.” – mondta.

És ott van a dac, a „csak azért is” mentalitás a motivációk között, amikor ugyanis a riporter arra kérdez rá, hogy milyen érzés úgy dolgozni, úgy jót tenni, hogy közben az aktuális hatalom mindenben akadályozza a munkát, egy szociális munkás szimplán rávágja: „ez az, ami plusz erőt ad nekünk, hogy csináljuk”.

Igen, valamiképp ez a fajta extra energia sugárzik az egész filmből, a megbicsaklott életek végső erőfeszítése, hogy méltósággal viseljék sorsukat, és a segítők önzetlen igyekezete, hogy valamiképp megkönnyítsék az előbbiek életét.

A Fővárosi Kormányhivatal tavaly szeptemberben indított hatósági eljárást a Dankó utcai hajléktalanellátó intézmények működési engedélyének visszavonására. A fideszes Sára Botond vezette kormányhivatal szerint a korábbi ellenőrzés során súlyos hiányosságokat állapítottak meg. Iványiék szerint a kormányszerv be akarja zárni a szállót.