Ügynökakták: az ellenzék tevékenységével kapcsolatos „nagy történetek” nem fognak belőlük kibomlani

A Kádár-rendszer ellenzékhez való viszonyát nem a nyílt elnyomás, hanem egyfajta szoft-represszió jellemezte: letartóztatások, bebörtönzések helyett a megfigyelés, zaklatás, bomlasztás volt a hatalom által alkalmazott módszer, ebben pedig komoly szerepet játszottak a mozgalomba beépített ügynökök. Danyi Gábor történészt többek között arról kérdezte munkatársunk Szarvas György, vajon a most nyilvánosságra kerülő akták révén elképzelhető-e, hogy bővülni fog a demokratikus ellenzék körüli ügynökökről való tudásunk, és ez mennyiben írhatja át mindazt, amit az ellenzéki hálózatok egyes szeleteiről eddig gondoltunk. 

Kontroll: Mennyiben határozta meg a Kádár-korszak demokratikus ellenzékének működését az állambiztonsági megfigyelés és az ügynöki hálózat jelenléte?

Danyi Gábor: Abszolút mértékben. Az ellenzéki lét része, egyfajta alapélménye volt az állambiztonsági lehallgatástól, a megfigyeléstől, a lebukástól való félelem. Ez olyan bizalmatlanságot keltett, amely mélyen átitatta az emberi kapcsolatokat. Esterházy Péter szavaival ez volt a kelet-európai paranoia, vagyis, hogy „az ember azt képzeli, üldözik – és tényleg üldözik”. Az a tudat, hogy állandóan figyelhet valaki, hogy állandóan résen kell lenni, folyamatos nyomást helyezett az ellenzék legexponáltabb figuráira.

Krassó György talán az egyik legjobb példa erre. Az egykori 1956-os forradalmárra, aki az 1980-as évek elején az első magánlakásokban tartott 1956-os megemlékezéseket szervezte és szamizdat kiadót alapított Magyar Október néven, ügynökök tömkelegét állította rá az állambiztonság. Hosszú évtizedeken át megfigyelték, mindent tudni akartak róla. Hemzsegtek körülötte a besúgók, akik olykor mulatságos módon egymásról is jelentettek. Krassó úgy érezte, mintha állandóan a frontvonalban tevékenykedne, ahol minden mozdulatára oda kell figyelnie, minden ügyét illegálisan, a legnagyobb körültekintéssel kell intéznie. A stressz, ami az életvitelével vagy a rá kirótt rendőrhatósági felügyelettel járt együtt, bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy Krassó 1985 elején szívrohamot kapott és kórházba került.

K: Mi volt az ügynökök feladata elsősorban? Információgyűjtés, vagy a megszerzett információk birtokában az ellenzék bomlasztása, konfliktusok szítása és a mozgalomban résztvevők közötti együttműködés gyengítése?

DG: Az állambiztonság igyekezett a lehető legmélyebben átvilágítani az ellenzéki szerveződéseket, információkat gyűjteni a másként gondolkodókról, és ezeket az információkat felhasználva bomlasztani, zavart kelteni, károkat okozni.

Az állambiztonság ügynökei mindent megtettek, hogy az ellenzékiek bizalmába férkőzzenek, felkeresték őket a lakásukon, eljártak az ellenzéki rendezvényekre, apróbb szolgálatokat tettek nekik. Az így szerzett bizalmas információkat akkurátusan belefoglalták a tartótisztjüknek átadott jelentésekbe. A lakásokba lehallgatókészülékeket telepítettek: Krassó esetében ezt egy nagyszabású operatív akció keretében oldották meg. Őt magát és élettársát, Háy Ágnest nyílt rendőri intézkedés keretében bevitték a Tolna utcai vizsgálati épületbe, elvették tőlük a személyes holmijaikat, köztük a lakáskulcsukat, és amíg benntartották őket, addig az állambiztonság emberei a kulccsal könnyedén bejutottak a lakásba és telepítették a lehallgató készüléket. Még a szomszédoknak is „programot” szerveztek, nehogy szemtanúi legyenek a behatolásnak: mondvacsinált okkal behívatták őket a volt munkahelyükre vagy a tanácshoz.

Az ellenzékiekre személyi követőket állítottak, hogy megbizonyosodjanak arról, merre járnak, kivel találkoznak, milyen helyszíneket keresnek fel. A személyi követés nemcsak rejtett módon történhetett, hanem demonstratívan is. Ez azt a célt szolgálta, hogy elrettentse az adott személyt az ellenzéki tevékenységtől. Kőszeg Ferencre 1982-ben állítottak személyi követőket, akik mindenhová követték őt, folyamatosan zaklatták, beszólogattak neki.

Az egyik legfontosabb ellenzéki tevékenységforma az illegális, ún. szamizdat irodalom kiadása volt. Volt rá példa, hogy egy hálózati személy bekapcsolódott a szamizdatterjesztők körébe, és az általa „terjesztésre átvett” illegális kiadványokat a titkosrendőrség kivonta a forgalomból, amivel a tiltott irodalom hatását csökkentette. Más alkalommal a szervek operatív akciót készítettek elő, hogy lefüleljék a szamizdat nyomdászokat: például egy „Frederich” néven foglalkoztatott ügynök felajánlotta Krassónak, hogy tud nagy mennyiségű papírt szerezni, hátha Krassó elárulja valamelyik konspirációs helyszín koordinátáit vagy nyomdász nevét. Akadt arra is példa, hogy az ügynökök bizonyos információkat elcsepegtetve vagy felnagyítva szítottak feszültséget az ellenzékiek között, egyes szereplőket megpróbáltak elszigetelni a többiektől vagy rossz színben feltüntetni őket.

Ezek a tapasztalatok mélyen érintették az ellenzék tagjait, tudták, hogy konspirálniuk kell, ha távol akarják tartani maguktól a szerveket. Többen közülük kreatív módon is reagáltak az állambiztonság jelenlétére: Kőszeg Ferenc Demszky Gábor és Rajk László segítségével fotósorozatot készített a személyi követőkről, amely bejárta a világsajtót, Petri György A személyi követő éji dala címmel írt verset, az Inconnu művészcsoport pedig úgy fricskázta meg a hatóságot, hogy művészkiadványukban a saját ujjlenyomataikat közölték a sajátkezű aláírásukkal.

K: Milyen módszerekkel próbálták az ellenzékiek kivédeni a megfigyelést és kiszűrni a besúgókat? Mennyire működött a konspiráció, erre milyen példák vannak, egyáltalán milyen árat kellett mindezért fizetniük?

DG: Az állambiztonsági megfigyelés és befolyásolás veszélyét mindenekelőtt a konspirációs szabályok alkalmazása tudta csökkenteni. Alapszabály volt, hogy otthon, a négy fal között nem beszélnek az ellenzéki tevékenységgel kapcsolatos ügyekről, hiszen a lakás jó eséllyel be van poloskázva – ezt a szabadban teszik, ahol a lehallgatásra kisebb esély van. Otthoni telefonkészüléket (már akinek volt), hasonló okból nem használtak: ha feltétlenül telefonálni kellett, azt nyilvános fülkékből tették. Kőszeg Ferenc például úgy bukott le a Feketében című szamizdat antológiával, hogy a munkahelyéről, egy állami könyvesboltból telefonált be a nyomdába.

Az ellenzéki tevékenység megszervezésekor, legyen az röplapozás vagy szamizdatozás, a háttérmunkákat konspirációs módon végezték. Az aktivisták a folyamatnak csak egy szakaszáért feleltek, egy adott feladatra összpontosítottak. Azt, hogy ezt megelőzően vagy ezt követően mi történik, nem volt szabad tudniuk. Aki mégis túl sokat akart tudni, azt könnyen ügynöknek bélyegezték. Magyar Bálintról például csak a rendszerváltás után derült ki, hogy a Beszélő nyomdai összekötője volt, ennyire jól működött a konspiráció.

A dolog vadregényesebb részét azok a technikák jelentették, amelyek segítségével az ellenzékiek igyekezték lerázni a személyi követőket: például a buszjáratokat váltogatták, megtévesztésből az ellenkező irányba indultak el, vagy a jó helyismeretet kihasználva bementek egy épületbe és egy másik kijáraton át távoztak (ahogy Demszky Gábor tette), netalán a metrón mozgólépcsőztek föl-le több alkalommal, figyelve a szembejövő forgalmat, hogy nem bukkan-e fel olyan arc, amelyet az előbb már láttak – ez ugyanis a személyi követő lebukásával lett volna egyenlő.

K: Előfordult, hogy a besúgóktól való félelem és a gyanakvás már magát az ellenzéki mozgalmat gyengítette? Hol húzódott a határ az indokolt óvatosság és a bénító bizalmatlanság között?

DG: Ez az ellenzéki tevékenység örök dilemmája a diktatúrákban. Meg kellett találni az egészséges arányokat a konspiráció és a nyílt tevékenység, az óvatosság és a bátorság, a megfontolt körültekintés és a gyorsan végrehajtott akció között. A túlzott konspiráció azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy az ember elszigetelődik, az ellenzéki csoport atomjaira hullik, az ellenzéki tevékenység megbénul. Egy rejtekhelyről ugyanis nem lehet megszólítani a társadalmat – ahogy például Krassó György megfogalmazta. 

A konspirációs szabályok teljes elhagyása ugyanakkor szabad prédává tette volna az ellenzékieket az állambiztonság számára. Nagy Jenő, az ABC Független Kiadó alapítója nem igazán szeretett konspirálni, kapott is a nyakába számtalan házkutatást.

K: Hogyan befolyásolta az ügynökmúlt a demokratikus ellenzék rendszerváltás utáni megítélését? A jobboldali értelmezés, miszerint az ellenzék a pártállam része volt, mennyire vezethető le ebből a tényből?

DG: Én úgy látom, hogy végeredményben a társadalmi igazságtétel hiánya és az ügynökkérdés átláthatatlansága járult hozzá ahhoz, hogy ezek az értelmezések teret nyertek. 

Ami az utóbbi kérdést illeti, a rendszerváltás küszöbén a szervek nagyon sok iratot semmisítettek meg, a jelenleg elérhető dokumentumok állománya súlyosan hiányos. Azok pedig, akik a rendszerváltás után hozzáfértek, politikai manipulációra és haszonszerzésre használták az ügynökaktákat. Ez az átláthatatlan helyzet tette lehetővé a visszaéléseket, találgatásokat, összeesküvéselméleteket.

De ott van a társadalmi igazságtétel hiánya is, ami összefügg az előző kérdéssel. Voltak olyanok, akik az ellenzéki tevékenységükkel felhalmozott erkölcsi tőkét kamatoztatni tudták a rendszerváltás után, például parlamenti képviselők, politikusok lettek. De voltak olyan ellenzékiek is, akik ugyanolyan marginalizált, mellőzött figurák maradtak a rendszerváltás után, mint előtte voltak. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy sok egykori ügynöknek sikerült átmentenie magát az új politikai rendszerbe, és az egykori kapcsolataiból gazdasági-politikai pozíciókat kovácsolnia, akkor a különbségek még aggasztóbbak. 

A rendszerváltást követő időszakban nem működött olyan intézményes kárpótlási mechanizmus, amely adott esetben kompenzálni tudta volna az ellenzékiek által a diktatúrában elszenvedett hátrányokat. Ez a helyzet, megspékelve a mellőzöttség érzésével, amely könnyen radikalizálja az embert, teret engedett azoknak a narratíváknak, amelyek az egykori ellenzéket két részre osztják fel: az elitre, vagyis a kiváltságosokra és a plebejusokra, vagyis a mellőzöttekre. Pedig a különbségek kialakulásában – vagyis abban, hogy az 1980-as években ki mennyi házkutatást kapott a nyakába, kinek mekkora volt a mozgástere – nagy szerepet játszottak az ellenzéki stratégiák is. Aki nem konspirált, az könnyebb préda volt a hatóságok számára. De volt egy másik fontos ellenzéki „fegyver” is: a nyilvánosság. Minél ismertebb volt valaki, annál kínosabb volt a rendszer számára a zaklatás ténye. A hatóságok sunyi módon feltűnés és botrány nélkül igyekeztek elejét venni az ellenzék kiszélesedésének, ezért gyakran a kevésbé ismert személyekre összpontosítottak.

Az elit/plebejus felosztáson is túlmutató tézis már azt mondja, hogy a demokratikus ellenzék pszeudo-ellenzék volt, amely a kommunista párt jóváhagyásával működött. Nem láttam még olyan dokumentumot, amely ezt az elméletet igazolná.

K: Hogyan kellene feldolgozni és nyilvánossá tenni az ügynökaktákat ahhoz, hogy ne csak az árulások és az emberi gyarlóság történetei, hanem az ellenzéki ellenállás is láthatóvá váljon? 

DG: Sokan attól tartanak, hogy a 6-os kartonok nyilvánosságra hozásával a „közös ügynöklista” egyneműsíti, egyazon kategóriába ömleszti a különböző történeteket és sorsokat. Ez a félelem jogosnak tűnik, ugyanis ügynök és ügynök között óriási lehetett a különbség. Ráadásul önmagában a 6-os karton megléte nem bizonyítja, hogy az illető ténylegesen jelentett, hiszen a sikertelen beszervezések után is kiállítottak ilyen dokumentumot.

A beszervezés körülményei, az ügynökként adott jelentések tartalma, az illető által bejárt életút mind nagyon fontosak a tekintetben, hogyan ítéljük meg az adott személy tevékenységét, szerepét és felelősségét. Hogy a lengyel ellenzék háza tájáról hozzak egy példát: Lech Walęsa alakjára is vetülnek árnyékok, aki a Szolidaritás mozgalom vezetőjeként elévülhetetlen érdemeket szerzett az 1980-as évek demokratikus küzdelmeiben.

A rendszerváltás után ügynökvádak érték Walęsát, amelyek szerint 1970-1976 között „Bolek” fedőnéven együttműködött az állambiztonsággal. Ezt a viszonyt több dokumentum is megerősíti, amelyek szerint Walęsa az állambiztonságnak információkat szolgáltatott a gdański hajógyári munkások hangulatáról, a munkabeszüntetésekről és az ellenzéki aktivitásról, és ezért pénzügyi juttatást is kapott. Walęsát 1970-ben szervezték be, amikor a hatalom kegyetlen brutalitással verte le a tengermelléki sztrájkokat (ezt a jelenetet Andrzej Wajda Wałęsáról szóló filmje, A remény embere is megidézi). Wałęsa azonban fokozatosan kihátrált ebből az együttműködésből, és amikor a Szolidaritás vezéralakja lett, már semmilyen kapcsolata nem volt az állambiztonsággal. Manapság Wałęsa nevét viseli a gdański repülőtér – de látszik, hogy még az ő története sem fekete-fehér.

Ezért nagyon fontos, hogy az akták nyilvánosságra hozatalakor ne csak egy homogén névsort lássunk. Elengedhetetlen, hogy az állambiztonsági bevonódás mértékét transzparens módszertan segítségével tudjuk megállapítani, hogy a beszervezettek történeteit részletekbe menően bontsuk ki, hogy tisztában legyünk a nyilvánosságra hozott iratok tágabb kontextusával, hogy kritikusan szemléljük a rendelkezésre álló állambiztonsági iratok forrásértékét.

A megfigyelőkre irányuló figyelem közben nem szabad megfeledkezni a megfigyeltekről sem. Abban a pillanatban, amikor megnyílnak az ügynökakták, és a reflektorfény az emberi gyarlóság eseteire irányul, felértékelődnek azoknak a történetei, akik nyíltan szembeszálltak a rendszerrel, akik elutasították a pártállam fojtogató és korrupt viszonyait, akik a társadalmi szolidaritás mellett tették le a voksukat. A szembenézés akkor lesz teljes, ha az ő érdemeiket is elismerjük.

K: A mostani iratfelszabadítás révén nyerünk-e valami új információt az ellenzékről?

DG: A most nyilvánosságra hozott 6-os kartonok olyan adatlapok, amelyeket az állambiztonság a hálózati személyek beszervezéskor állított ki. Ezek a kétoldalas dokumentumok a beszervezettek alapvető adatait tartalmazzák, így az ellenzék tevékenységével kapcsolatos részletekbe menő információk, „nagy történetek” nem fognak belőlük kibomlani. Ráadásul sok olyan ügynök neve ismert már, aki a demokratikus ellenzék körül tevékenykedett. 

Voltak, akiknek a lelepleződése sokkolta a közvéleményt: a Kenedi Jánosról rendszeresen jelentő Tar Sándor esete kétségtelenül az egyik ilyen. Mikes Tamásról, a szinte mindenütt feltűnő közismert ellenzékiről, a Demokrata című szamizdat folyóirat egyik szerkesztőjéről a halála után derült ki, hogy két és fél évtizeden át szorgalmasan jelentett a társairól, amivel általános megdöbbenést keltett ismerősei körében: róla senki sem tudta elképzelni, hogy ügynök lett volna. A most nyilvánosságra hozott akták révén elképzelhető, hogy bővülni fog a demokratikus ellenzék körüli ügynökökről való tudásunk, még az is lehet, egy-egy eddig ismeretlen ügynök napvilágra kerülése képes lehet átrendezni mindazt, amit az ellenzéki hálózatok egyes szeleteiről eddig gondoltunk. De talán nem is a meglepetés a lényeg, hanem az, hogy ezeknek a dokumentumoknak a nyilvánosságra hozása – még ha jócskán megkésve is, de – nagyban hozzájárul a történelmi szembenézéshez és a közélet tisztulásához.

(Az interjú e-mail-ben készült a Lengyelországban élő történésszel.)

Danyi Gábor – (irodalom)történész, műfordító. Kutatási területe a hidegháború kultúrája, különösen tekintettel a szamizdat irodalom jelenségére, továbbá az ellenzéki mozgalmak, illetve a lengyel-magyar kapcsolatok története. A magyarországi szamizdat irodalom történetét feldolgozó nagyszabású monográfiája 2023-ban jelent meg Az írógép és az utazótáska címmel. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem posztdoktori kutatója, a lengyel-magyar ellenzéki kapcsolatokról ír könyvet. A CEU Nyitott Galériájában bemutatott Sokan vagyunk kevesen. A Szolidaritás és a magyarok című kiállítás társkurátora. Varsó mellett és Budapesten él.