Orbánt ismét megcsalta az emlékezete – most éppen az Északi Áramlat ügyében

A miniszterelnök csütörtöki washingtoni sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy mindig is támogatta az Északi Áramlat vezeték megépítését, mely közvetlen szállítási útvonalat jelentett volna az oroszországi Viborg és a németországi Greifswaldig között a Balti-tenger alatt. Ennek azonban pont az ellenkezője az igaz, hiszen tíz évvel ezelőtt még hat másik országgal közösen tiltakozott a projekt ellen.

A Mandiner kérdésére a miniszterelnök úgy fogalmazott a tegnapi sajtóeseményen, hogy „Az egész Északi Áramlatnak az volt a koncepciója, szerintem egy helyes koncepció volt egyébként, bár Közép-Európában erről mindig vita volt – a lengyelek mindig ellenezték, mi mindig támogattuk – hogy ez helyes koncepció-e, de nekünk mindig is az volt az érdekünk, hogy az orosz nagy területekről érkező energiaforrások, azok ne egyetlen ország területéről érkezzenek meg Európába. (...) Ezért mi támogattuk mindig is, hogy Északi Áramlat is legyen.”

Ez az állítás azonban nem igaz - erről pedig bő tíz évvel ezelőtt a 444.hu már be is számolt, a valóság ugyanis az, hogy

2015-ben a magyar kormány volt az, hat másik országgal közösen, amelyik az Európai Bizottságnál egy közös levélben tiltakozott az Északi Áramlat gázvezeték építésének engedélyezése ellen. 

Azt a levelet Maroš Šefčovič akkori energetikai biztosnak címezték a tiltakozó tagállamok energetikáért felelős miniszterei, magyar részről Seszták Miklós volt az aláíró.

A következő évben, 2016. március 7-én a tiltakozó országok, immár még egy tagállammal kiegészülve, egy újabb levelet írtak, mert az előző hatástalan volt.

Ezúttal már a Bizottság akkori elnökének, Jean-Claude Junckernek címezték a tiltakozást. Az aláírók is magasabb rangú politikusok voltak ebben a körben, ekkor nem miniszterek, hanem maguk a miniszterelnökök írták alá, hogy még nagyobb súlya legyen az Északi Áramlat elleni tiltakozásuknak. Magyar részről pedig az aláíró Orbán Viktor volt.

Magyarország, Csehország, Észtország, Lettország, Lengyelország, Szlovákia, Románia, illetve Litvánia tiltakozásáról akkor a Reuters is beszámolt.

A tiltakozók akkori legfőbb érve az volt a gázvezeték megépítése ellen, hogy az növelné energiaellátás szempontjából az orosz függőséget, még több gáz jönne Oroszországból, és nem mozdítaná elő a kívánatos diverzifikálást sem, ugyanakkor megkerülve a kelet-európai tranzitországokat (Ukrajnát, Szlovákiát Lengyelországot) Németországot is kulcsszereplővé tenné, ami által a régió még inkább kiszolgáltatottabbá válna.

A vezeték megépítés melletti orosz érdekek is egyértelműen beazonosíthatók voltak: Ukrajna megkerülése elsődleges cél volt, hogy ezáltal ne legyen szükség az ukrán tranzitra, gyengüljön Ukrajna geopolitikai szerepe, de a Németországgal való stabil, közvetlen kapcsolat is ott volt az akkori orosz indokok között. 

A korabeli ukrán félelmeket táplálta, hogy az ország elesett volna évi több milliárd dollárnyi tranzitdíj-bevételtől, és tartottak attól is, hogy Ukrajna így elveszítheti legfontosabb „védelmét”, hiszen, amíg Oroszország rajta keresztül exportál, kevésbé érdekelt a teljes konfliktusban. 

Németország lett volna az egyik fő nyertese a beruházásnak, mivel ő lett volna az orosz gáz fő elosztóközpontja Európában.

A vita tehát nem gazdasági, hanem elsősorban geopolitikai természetű volt: Oroszország Ukrajnát akarta megkerülni, Németország stratégiai szerephez jutott volna, míg Kelet-Európa és Ukrajna befolyást vesztett volna és komoly bevételektől esett volna el. 

Nem véletlenül ellenezték akkor az említett országok, Magyarországgal közösen a gázvezeték megépítését, és talán nem véletlenül emlékezik úgy most Orbán Viktor, hogy már korábban is a projekt támogatója volt.