Iránnak nem kell győznie, elég túlélnie Trump háborúját

Az Egyesült Államok katonai fölénye megkérdőjelezhetetlen, öt hónap után mégsem került közelebb ahhoz, hogy rákényszerítse akaratát Teheránra, és ennek oka nem az iráni hadsereg erejében, hanem a háború természetében keresendő: Iránnak nem kell legyőznie Amerikát, elég megakadályoznia, hogy Washington elfogadható áron győzelmet hirdethessen.

A Közel-Keleten a háborúkat ritkán dönti el az, hogy ki tud több hidat, radarállomást vagy katonai raktárt megsemmisíteni, és igen, az Egyesült Államok ezen a téren természetesen összehasonlíthatatlanul erősebb Iránnál, szinte korlátlanul uralja a légteret, és lényegében akkor támad iráni célpontokat, amikor csak akar.

Csakhogy a katonai fölény önmagában nem jelent automatikus győzelmet, és ha valakinek vannak erről viszonylag friss történelmi tapasztalatai is, az éppen Amerika.

Mindenesetre öt hónappal a háború kitörése után pontosan ez lett Donald Trump problémája: Irán nem áll nyerésre, de nem is omlott össze. A rendszer tovább működik, rakétái és drónjai továbbra is képesek elérni a térség amerikai támaszpontjait, Teherán pedig változatlanul a kezében tartja azt az ütőkártyát, amely az egész konfliktust a világ többi részének ügyévé teszi: bármikor lezárással fenyegetheti a Hormuzi-szorost.

Teljesen nyilvánvaló, hogy Irán számára ez a háború soha nem arról szólt, hogy katonailag legyőzze az Egyesült Államokat, hiszen a különbség a két ország ereje között ehhez túlságosan nagy. Teherán stratégiája sokkal prózaibb: szimplán túlélni a csapásokat, fenntartani a válaszadás képességét, növelni a háború gazdasági és politikai költségeit, majd kivárni, amíg Washingtonban egyre többen teszik fel a kérdést, hogy egyáltalán megéri-e még folytatni.

Ez a logika egyébként nem új az iráni külpolitikában, mivel az ajatollahok rendszere évtizedek óta abból indul ki, hogy közvetlen katonai összecsapásban úgysem veheti fel a versenyt az Egyesült Államokkal vagy Izraellel, ezért a klasszikus hadsereg mellett rakétákra, drónokra, tengeri fenyegetésre és regionális fegyveres hálózatokra épít.

Ezek persze külön-külön nem képesek megnyerni egy háborút, együtt viszont elegendők lehetnek ahhoz, hogy egy amerikai győzelem mondjuk már túlságosan drágává és politikailag kényelmetlenné váljon, a elnyúló hosszúságról ne is beszéljünk.

Példának okán a jemeni húszik szerepe is ebben a keretben értelmezhető, hiszen Iránnak nem szükséges saját haditengerészetével lezárnia egyszerre a Hormuzi-szorost és a Vörös-tenger déli kijáratát. Már az is elég, ha a hajózási útvonalak egyszerűen csak bizonytalanná válnak, a biztosítási díjak megugranak, a kereskedelmi hajók kerülőkre kényszerülnek, az olaj ára pedig tartósan száz dollár fölött marad. Nem kell ehhez a tényleges blokád, elég annak a kvázi hiteles veszélye, ami már önmagában óriási kárt okozhat.

Trump ott követte el a szokásos amerikai hübriszt, amikor februárban még abból indult ki, hogy az Izraellel közös légicsapások majd gyorsan megbontják az iráni vezetés egységét, és olyan gazdasági, katonai, valamint pszichológiai nyomást teremtenek, amely mellett Teherán kénytelen lesz elfogadni az amerikai feltételeket.Trump akkor még feltétel nélküli megadásról beszélt, a nukleáris program teljes felszámolását követelte, és még egy belső rendszerellenes felkelés lehetőségét is lebegtette.

Egyfelől ennek a vége dörgedelmes kapufa lett, illetve totálisan alábecsülte az iráni állam egyik legfontosabb tulajdonságát: ez a rezsim nem feltétlenül attól stabil, hogy népszerű, hanem attól, hogy túlélésre rendezkedett be. Meglehetősen erős belső biztonsági apparátussal rendelkezik, képes elfojtani a tiltakozásokat, külső támadás esetén pedig időlegesen még azokat is maga mellé állíthatja, akik békeidőben mélyen ellenségesek vele szemben. Ez egyébként sokat elárul az iráni társadalom külső beavatkozásokhoz való viszonyáról is: történelmi tapasztalatai miatt aligha meglepő, hogy az irániak sosem fogadták különösebb lelkesedéssel, ha mások kívülről próbálták megmondani nekik, hogyan éljenek. Mindenesetre az iráni társadalom elégedetlensége nagyon is valós, ebből azonban nem következik automatikusan, hogy egy amerikai bombázás hatására az emberek Washington oldalára állnak. Sokkal valószínűbb, hogy egyszerre gyűlölik saját vezetőiket és az országukat támadó külső hatalmat.

Az infláció azonban nyárra megközelítette a 89 százalékot – ez még iráni mércével is brutális –, az élelmiszerek ára több mint kétszeresére emelkedett, a bombázások pedig már nemcsak katonai objektumokat, hanem különböző vízellátó rendszereket – Iránban egyébként is óriási vízszegénység van –, erőműveket, kikötőket és közlekedési útvonalakat is érintenek. Több mint 1900 ember halt meg, tízezrek sebesültek meg, Kesem szigetén pedig egyetlen csapás után több mint huszonöt falu maradt ivóvíz nélkül.

Ebből márpedig az következik, hogy a rendszer ugyan túlélheti a bombázásokat, de közben fokozatosan elveszítheti azt a társadalmat, amely fölött uralkodik. A Forradalmi Gárda és a keményvonalas elit számára a háború az ellenállás és a forradalmi állam fennmaradásának heroikusnak eladott sztoriját meséli, a lakosság számára azonban egy idő után már csak egyre drágább kenyér, áramkimaradások, megszűnő munkahelyek és folyamatos létbizonytalanság. Mindez ráadásul a háború nélkül is egy hosszú évek óta tartó folyamat. 

Maszúd Pezeskian elnök éppen ezért beszél egyre nyíltabban a harcok lezárásának szükségességéről, miközben a valódi stratégiai döntések aligha az ő kezében vannak, illetve Ali Hámenei likvidálása után minden jel arra utal, hogy az iráni hatalmi rendszeren belül a Forradalmi Gárda szava a korábbinál is meghatározóbbá vált. Formálisan Hámenei fia, Modzstaba lett az új legfelsőbb vezető, csakhogy kinevezése óta egyszer sem mutatkozott nyilvánosan, és sem hiteles kép-, sem pedig hangfelvétel nem jelent meg róla. Az iráni vezetés azt állítja, hogy életben van, kapcsolatban áll az állami vezetőkkel és részt vesz a döntéshozatalban, ezt azonban kívülről senki nem tudta ellenőrizni, így teljes bizonyossággal még az sem állítható, hogy egyáltalán életben van.

Ebben a helyzetben az sem világos, hogy Modzstaba ténylegesen gyakorolja-e a legfelsőbb vezető hatalmát, vagy csupán vallási-politikai legitimációt biztosít egy olyan rendszernek, amelynek napi működését egyre inkább a Forradalmi Gárda diktálja. Az alkuhoz tehát nem elég, ha Pezeskian kompromisszumot akar: elsősorban a Gárdának kell elhinnie, hogy a megállapodás nem a rendszer gyengeségének, hanem túlélőképességének bizonyítéka.

És bizony ugyanez a hübrisz csapda Washingtonban is működik, hiszen Trump olyan célokkal indította el a háborút, amelyekből később nehéz visszalépni. Ha nukleáris megállapodás nélkül vonul ki, miközben Irán továbbra is képes fenyegetni a Hormuzi-szorost, azt ellenfelei érthető módon vereségként fogják ezt tálalni. Ellenben viszont amennyiben tovább emeli a tétet, iráni erőműveket, kikötőket és más kritikus létesítményeket támadva, akkor nő a civil áldozatok, az amerikai veszteségek és egy ellenőrizhetetlen regionális eszkaláció veszélye.

A júniusi iszlámábádi memorandum már valamennyire előrevetítette, hogy mennyit is változott az amerikai álláspont. Ezt bizonyítja, hogy a kezdeti feltétel nélküli megadás helyett Washington ekkor már a nukleáris program szigorúbb ellenőrzésével, a Hormuzi-szoros megnyitásával és egy hatalmas iráni újjáépítési csomaggal is beérte volna, csakhogy az alku nem rendezte a rakétaprogramot, a regionális fegyveres csoportok ügyét, és azt sem, hogy ki gyakoroljon valódi ellenőrzést a szoros fölött.

Aztán a tűzszünet összeomlása után mindkét fél vissza is tért a bombázásokhoz, mert egyik sem tudott olyan kompromisszumot kínálni, amelyet a másik elfogadhatott volna anélkül, hogy közben gyengének tűnik.

Eközben már a republikánus politikusok közül is többen sürgetik a konfliktus lezárását. Nyilván nem azért, mert hirtelen közel-keleti békepártiakká váltak, hanem mert pontosan érzik, milyen gyorsan válhat teherré egy választási évben az a háború, amelynek világos, könnyen tálalható célja sincs, nem beszélve arról, hogy nincs látható vége, és már egyre nehezebb megmagyarázni, miért kell egyáltalán tovább folytatni. Ráadásul már tizennyolc amerikai katona halt meg, a sebesültek száma meghaladta a hatszázat, és a benzin ára ismét négy dollár fölé került gallononként. 

A kiutat egyelőre így viszont nehezen látni. Irán talán olyan szempontból kedvezőbb helyzetben van, hogy a rendszerük történelmi léptékben gondolkodik, és akár súlyos társadalmi áldozatok árán is képes hosszú ideig kitartani. Egy amerikai elnöknek viszont mindenféle közvélemény-kutatásokkal, kongresszusi szavazásokkal, katonai veszteségekkel és benzinárakkal kell számolnia.

Trump ugyan megnyerheti a következő légicsapást, elpusztíthat újabb iráni rakétaállásokat, és még súlyosabb károkat okozhat az ország energiahálózatában is. Ettől azonban továbbra sem kerül közelebb ahhoz a ponthoz, ahol hitelesen kijelenthetné, hogy megnyerte a háborút. Iránnak pedig egyelőre nem kell győznie.

Az is elég, ha nem veszít.

Fotó: Pixabay