Kína a klímaváltozást okolja a nepáli tragédiáért, saját szerepéről azonban jótékonyan hallgat

A Nepál és Tibet határvidékén pusztító katasztrófában több mint kilencszáz ember meghalt, csaknem ötezret pedig továbbra is eltűntként tartanak nyilván, köztük három magyar állampolgárt is. A jégből, sziklából és iszapból álló törmelékár kialakulásához a klímaváltozás mellett a térség földtani adottságai, a monszunesők és a folyó eltorlaszolódása is hozzájárulhatott. Abban azonban, hogy a pusztítás ekkora méreteket öltött, már az emberi döntéseknek is komoly szerepük volt

Jég, szikla és iszap zúdult le augusztus 26-án a Langtang-hegységből, majd végigsöpört a nepáli-tibeti határvidék szűk völgyein. Egész falvak tűntek el, utak, hidak és vízerőművek semmisültek meg, az áradat pedig elsodorta a Nepált Tibettel összekötő határátkelő egy részét is.

Nepálban mostanáig 903 halálos áldozatot azonosítottak, és 4247 embert továbbra is keresnek. A kínai oldalon 16 ember halt meg, 546 pedig eltűnt. A katasztrófa több mint 90 ezer embert érintett, a mentők pedig csaknem ezer munkást próbálnak elérni, akik a feltételezések szerint vízerőművek alagútjaiban rekedtek. 

A térségben észlelt rengést először földrengésnek hitték, az amerikai földtani szolgálat később arra jutott, hogy a műszerek valójában a hegyoldalból leszakadt jég- és sziklatömeget érzékelték. Az omlás egy 5,2-es erősségű földrengéshez hasonló szeizmikus jelet keltett. A jelenlegi feltételezések szerint a Langtang Lirung mintegy 5200 méteres magasságban fekvő részéről szakadt le egy hatalmas gleccserdarab az alatta lévő kőzettel együtt, ezt követően a lavina útközben további hordalékot ragadott magával, majd vízzel keveredve sűrű, gyorsan mozgó törmelékárrá alakult. Egy kínai geológus szerint a sárból, jégből és sziklákból álló tömeg helyenként másodpercenként ötven méteres sebességgel haladt.

Így az már nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy nem egy klasszikus földrengés indította el a katasztrófát. Arra viszont egyelőre nincs egyszerű válasz, hogy miért éppen akkor szakadt le a gleccser egy darabja.

A Himalája fiatal, meredek és eleve kifejezetten instabil hegység, kőzetét repedések szabdalják, a jég visszahúzódásával pedig eltűnik az a támasz, ami korábban megtartotta a hegyoldalak egy részét. Az olvadékvíz így könnyedén beszivárog a repedésekbe, a fagyás és olvadás tovább feszíti a sziklákat, a monszuneső pedig még több vizet juttat a már meggyengült lejtőkbe. 

Mindez persze nem bizonyítja feltétlenül, hogy a klímaváltozás volt az omlás egyetlen és közvetlen oka, de az bizonyos, hogy egyre kedvezőbb feltételeket teremt az ilyen katasztrófákhoz.

A történtekhez valószínűleg a folyó eltorlaszolódása is hozzájárult, mert a lezúduló jég és szikla egy időre elzárhatta a Lhende folyót, ami mögött gyorsan gyűlni kezdett a víz, és amikor a törmelékből kialakult természetes gát átszakadt, a feltorlódott víz sárral, jéggel és kövekkel együtt indult meg a Bhote Koshi, majd a Trisuli völgyében.

Önmagában már ez is könnyedén elég lett volna a brutális pusztításhoz, csakhogy ezekbe a szűk völgyekbe az elmúlt években utak, határállomások és vízerőművek sora épült. Eközben persze arra sincs konkrét bizonyíték, hogy valamelyik beruházás okozta volna a gleccser összeomlását, arra viszont igen, hogy rengeteg ember dolgozott az árhullámnak közvetlenül kitett területeken, így legalább 12 vízerőmű sérült meg, az eltűntek között pedig több mint kilencszáz erőművi munkás is van.

Közben arról is komoly vita kezdődött, hogy Kína időben megosztotta-e Nepállal a határvidékről rendelkezésére álló adatokat. Peking szerint meteorológiai információkkal, műholdképekkel és figyelmeztetésekkel is segítette a nepáli hatóságokat, ezzel szemben nepáli tisztviselők azt állítják, hogy jóval kevesebb adatot kaptak a gleccserek állapotáról és a vízszintekről, mint amennyire szükségük lett volna.

A két ország már májusban tárgyalt egy közös megfigyelési és riasztási rendszer kialakításáról, de ez augusztus végére sem készült el. A jelek szerint maga az omlás nepáli oldalon történt, ezért nem lehet kijelenteni, hogy Kína előre láthatta volna a konkrét veszélyt. 

Az viszont ennél is nehezebben magyarázható, miért nincs megfelelő adatcsere egy olyan határvidéken, ahol a hegyekből lezúduló víz néhány perc alatt egyik országból a másikba érhet.

A tragédiát követően Nepál külügyminisztere arra emlékeztetett, hogy országa a világ üvegházhatásúgáz-kibocsátásának mindössze 0,01 százalékáért felelős, míg Kína ezzel szemben a világ legnagyobb kibocsátója: a Climate Action Tracker 2025-re 14,8 gigatonna szén-dioxid-egyenértéknyi kibocsátással számol. Peking ugyan gyors ütemben fejleszti a nap- és szélenergia-termelést, vállalásai a szervezet szerint továbbra sem elegendők a párizsi klímacélok teljesítéséhez.

Eközben a kínai állami média a katasztrófáról szóló beszámolóiban a globális felmelegedés miatt instabillá váló gleccsereket emelte ki, és a történteket a tibeti fennsík új típusú, úgynevezett krioszféra-katasztrófájaként mutatta be. Külön hangsúlyozva és többször is elmondva, hogy Kína folyamatosan adatokat és figyelmeztetéseket osztott meg Nepállal, saját kibocsátási felelősségéről azonban nem beszélt.

Persze Kína sem teljesen alaptalanul hivatkozik a klímaváltozásra: a felmelegedés valóban egyre instabilabbá teszi a Himalája gleccsereit és hegyoldalait, csakhogy a klímaváltozás nem magától történik, hanem nagyrészt a világ legnagyobb kibocsátói idézik elő, köztük az élen például pont Kína. A nepáli katasztrófa eközben erős betekintést nyújt azzal kapcsolatban, milyen következményekkel jár, amikor a felmelegedés hatásai egy sérülékeny hegyvidéket, veszélyes helyre épített infrastruktúrát és hiányos riasztási rendszert érnek el, ráadásul miközben Nepál falvait elsodorja a jég és az iszap, a világ legnagyobb kibocsátója továbbra is csak a klímaváltozásra mutogat, viszont a saját szerepéről már jóval kevesebbet beszél.

A történtek pontos láncolatát tehát még vizsgálják, az azonban már látszik, hogy a tragédia nem vezethető vissza egyetlen nagyon konkrét okra. A Himalája földtani adottságai, a leszakadó jég- és kőzettömeg, a feltorlódó víz, valamint a meggyengült hegyoldalak együttesen idézhették elő a pusztítást, aminek kockázatát a felmelegedés még tovább növeli. Ebben az értelemben a nepáli katasztrófa jóval többről szól egy gleccser összeomlásánál, hiszen elég frontális képet ad arról, hogyan viselik a klímaváltozás legsúlyosabb következményeit azok az országok, amik közben a legkevésbé járultak hozzá.

Fotó:Japanese / Facebook