A bronxi utcakölyök vécépucoló is volt, mielőtt megkapta volna élete szerepét Coppolától

85 éves Al Pacino, Hollywoodi egyik legnagyobb ikonja, akinek kifejezetten nehezen indult be a karrierje, hogy aztán olyan csúcsokra hágjon, ahova nagyon kevesek értek csak fel. Michael Corleone, Serpico, Tony Montana - ezeket a szerepeit képtelenség feledni, és azt sem, amikor egyenesen az ördög bőrébe bújt.

A keleti partról származó színész hálát adott a sorsnak, hogy ekkora kort megért. Nehéz gyerekkorát Bronxban töltötte, ahol három legközelebbi bandatag barátja „30 éves korában halt meg a heroin miatt” - írja a Mirror. 

Miután már kilencévesen elkezdett inni, Pacino azt állítja, hogy már az 1940-es évek túlélése is kész csoda volt. Hosszú életét anyjának köszönheti, aki megtiltotta neki, hogy sötétedés után csuklyával a fején az utcán kóboroljon: „Akkoriban utáltam őt, de anyámnak köszönhetem, hogy még mindig itt vagyok. Soha nem köszöntem meg neki, hogy távol tartott attól az úttól, amely a bűnözéshez, a veszélyhez és az erőszakhoz vezetett, ahhoz a tűhöz, amely megölte Petey-t, Cliffy-t és Bruce-t.”

Al Pacino polcán egy Oscar-díj az Egy nő illatáért, négy Golden Globe, három Tony- és két Emmy-díj díszeleg, az egykori utcagyerekből minden idők egyik legnagyobb színészévé válásáig vezető útja maga is egy hollywoodi eposz.

A sztár, ellentétben Michael Corleonéval, soha nem nősült meg, viszont négy gyermeke született három nőtől. 2023-ban a 83 éves sztár azzal sokkolta Hollywoodot, hogy negyedszerre is apa lett, a 31 éves Noor Alfallah fiúgyermekkel ajándékozta meg. „Mini csodának” nevezte az újbóli apaságot, és azt mondta, azért írta meg Sonny Boy című memoárját, hogy megossza rendkívüli élettörténetét a családjával. 

Alfredo James Pacino 1940. április 25-én született olasz bevándorlók egyetlen gyermekeként a New York-i East Harlem-i gettóban. 

Apja, Salvatore Pacino elhagyta, amikor mindössze kétéves volt, Pacino - akit egy Al Jolson-dal után Sonny Boy-nak becéztek - és anyja, Rose egy olcsó bútorozott szobában éltek, mielőtt szülei egy apró dél-bronxi bérlakásba beköltöztek.

„A nagyszüleim között aludtam. Soha nem voltak cimboráim a lakásunkban, és nem volt tévénk se” - emlékszik vissza a szegénységre Pacino. Az ínséget tompítandó csinos gyári munkás édesanyja csempészte be őt a moziba, ahol láthattak egy kis csillogást, hogy feldobják sivár életüket. Az apja alig fizetett tartásdíjat, és beállt az amerikai hadseregbe a második világháború idején, de csak akkor tért vissza a fia életébe, amikor újra megnősült, és három lánya született.

Sanyarú gyermekkor, neurózistól szenvedő édesanya

„Kiderült, hogy nyolc hónapra elvettek az anyámtól, amíg apám háborúban volt, és apám anyjához küldtek.” Pacino Isten ajándékának nevezte Josephine nagymamáját, és az egyik „első életmentőnek”, amiért megóvta őt az állami gondozás rendszerétől, és távol tartotta a zülléstől. Anyai nagyapja, James, vakoló volt, aki valószínűleg illegálisan érkezett New Yorkba egy szicíliai városból, Corleoneból. „Ő volt az első igazi apafigurám” - állítja Pacino. Egy nap, hatéves korában, amikor az utcán játszott, meglátott egy mentőautót: 

„Édesanyámat hozták ki az ajtón egy hordágyon. Öngyilkosságot kísérelt meg.”

Amíg anyja a pszichiátrián feküdt, a kissrác bérházak tetejére mászott, és a sikátorokban cigarettázott a galeri tagjaival, de az otthon kapott szeretet megmentette őt a lefelé tartó spiráltól. 10 éves kemény fiúként olyan volt, mint „egy macska, akinek kilencnél sokkal több élete van”, ahogyan kicselezte a halált a fagyos Bronx folyóba eséskor, vagy az ágyékának felnyársalásakor egy kerítésen. Visszaemlékezve arra a vad szabadságra, amikor forró nyári napokon tűzcsapokat nyitogattak, és elveszett tízcenteseket halászgattak ki az utcai rácsokban, azt mondja: 

„Ha élelmet akartunk, elloptuk. Soha nem fizettünk semmiért.”

Az atletikus Pacino elkezdett komolyabban sportolni. „Olyan volt, mintha két életet éltem volna - az egyiket életemet a bandával éltem, a másikat meg azokkal, akikkel baseballoztam.” Édesanyja az orvosok szerint szorongásos neurózisban szenvedett, ezért költséges elektrosokk-kezelésre és barbiturátra volt szüksége. A New York-i High School of Performing Artsban végre felfigyeltek Pacino tehetségére. 

„Egy srác odajött hozzám egy előadás után, és azt mondta: Hé kölyök, te leszel a következő Marlon Brando!”

16 évesen el kellett mennie, és alkalmi munkákat vállalt, mint kifutófiú, költöztető és még buszsofőr is volt. „Rajtakaptak, hogy az asztalokról ettem maradékot, annyira éhes voltam” - vallja be. Mivel a színészetet látta menekülési útvonalnak a szegénységből, beiratkozott színészképzésre, ahol megismerkedett diáktársával, Martin Sheennel. 

Vécépucolóból a világ tetejére

Pacino arról álmodott, hogy színpadi színész lesz, ezért az üres telkeken hangosan Shakespeare-t szavalt. „Marty összeköltözött velem, hogy megoszthassuk a lakbért” - mondja, hozzátéve, hogy mindketten vécétisztítóként is dolgoztak.

22 évesen Pacino már off-Broadway produkciókban lépett fel, vegyes kritikákat kapva. Aztán jött a hír, hogy az édesanyja beteg, és elrohant hozzá, de elkésett: „A saját tablettáitól fuldokolva halt meg.” Egy éven belül szeretett nagyapját is elvesztette, alkohollal és tablettákkal igyekezett tompítani a fájdalmat. „Ez volt a mélypontom, de az ivás megmentette az életemet. Képes voltam az öngyógyításra.”

26 évesen Lee Strasberg New York-i színészstúdiójában csiszolta tovább a módszertani képességeit, majd Bostonba ment egy repertoárszínházba. „A kapcsolatom a rendezővel, aki megváltoztatta az életemet, furcsán kezdődött, Francis Ford Coppola szerepet ajánlott nekem egy filmben, amely sosem készült el.” Hónapokkal később viszont felajánlotta neki Michael Corleone szerepét a Keresztapában, a többi már történelem. Pacino a Keresztapa forgatásán találkozott élete szerelmével, Diane Keatonnal: „Egyszerűen megkedveltük egymást. Könnyű volt vele beszélgetni és vicces is volt.”

Nem tudott olaszul, nem tudott táncolni, és nem is vezetett

Amikor Pacino végül találkozott Marlon Brandóval, akihez évekkel korábban hasonlították, el volt bűvölve. „Amikor Marlonnal ebédeltem, a kezével ette a csirke cacciatoret. A keze tele volt vörös szósszal.” Pacino életében először járt az „őshazában”, Szicíliában, hogy a gengsztereposzban az esküvői jelenetet leforgassa.

„Francis megkért, hogy beszéljek a szicíliai jelenetben a statisztákkal, táncoljak keringőt a menyasszonyommal, majd hajtsak el vele. Mondtam neki, hogy nem beszélek olaszul, nem tudok keringőzni, és nem tudok vezetni sem.”

Mire a film 1972-ben a mozikba került, a rendezők már két kézzel kapkodtak Al Pacino után. A hírnév ismét az ital és a drogok felé sodorta, de miután látta, hogy mi történt gyerekkori barátaival, letette a poharat, a legenda 1977 óta józan.

Miután több mint 70 filmet forgatott, köztük olyan, a kritikusok által elismert filmeket, mint a Serpico (1973) és a Sebhelyesarcú (1983), a Keresztapa trilógia, a Carlito útja (1993), a Szemtől szemben (1995) és a Donnie Brasco (1997), és Az Ördög ügyvédje (1997), Al Pacino a szíve mélyén még mindig elsősorban színpadi színész, aki jövőre visszatérhet a Lear király filmadaptációjának főszerepében.

Csodával határos módon túlélte a Coviddal való majdnem halálos összecsapását is 2020-ban, amire így emlékezik: „Nem volt pulzusom. Mindenki azt hitte, hogy meghaltam. Kinyitottam a szemem, és azt mondták: Visszatért! Itt van! A gyerekkori életmentő angyalok bizonyára még mindig vigyáznak a bronxi fiúkra…