Egy mesteri közelkép Hitler propagandaminiszterének félelmetes rendszeréről

Joachim A. Lang német rendező Joseph Goebbels propagandaminiszter Adolf Hitler mellett töltött hét évét mutatja be legújabb filmjében, amelyet május 1-től vetítenek a hazai mozik. Az alkotás hibrid formátumú: holokauszt-túlélőkkel készített interjúkat és dokumentumfilmes anyagokat is belefűztek a cselekménybe.

Goebbels közel egy évtizeden keresztül kitartott Hitler mellett: az 1938 márciusában zajlott Anschlusstól egészen az 1945 májusában, a Führerbunkerben elkövetett öngyilkosságáig. Miközben Hitler a hatalma csúcsán van, elsőszámú minisztere megrendeli a Jud Süß és Az örök zsidó (Der ewige Jude) című antiszemita filmeket, amelyek a zsidók tömeges meggyilkolására készítik fel az embereket.

A sztálingrádi vereség és az 1944 végén egyre kilátástalanabbá váló helyzet után Goebbels a legradikálisabb propagandaakciót állítja színpadra: Hitler öngyilkosságát, családja meggyilkolását, valamint saját életének kioltását. A Rolling Stone magazin kritikusa szerint „a film megmutatja, milyen hatékonyan rejtette el Goebbels az igazságot, hogy táplálja propagandagépezetét”. A cselekményében komótosan beinduló film egy feliratsorozattal kezdődik, amely felér egy vallomással az alkotók részéről: 

„Ez a film az elkövetők perspektíváját mutatja be. Ez kockázatos, de szükséges. Csak a közeli vizsgálat által lehetünk képesek lerántani a maszkot a történelem legnagyobb gonosztevőiről, ezáltal lefegyverezve a jelen demagógjait.” 

Hibrid film egy kicsit sem hibrid rezsimről

A Goebbels, a manipuláció művészete egy hibrid formával próbálkozik: Holokauszt-túlélőkkel készített interjúk vannak beleszőve a játékfilmbe, továbbá dokumentumfilmes anyagokat is beleszerkesztettek a cselekménybe. Különösen figyelemre méltó egy rövid hangfelvétel, amelyet az elején játszanak le. Ez Hitlert mutatja be egy magánbeszélgetés közben. A finn hadsereg főparancsnokával folytatott beszélgetés valószínűleg az egyetlen olyan felvétel, amely nem egy begyakorolt előadása a náci vezérnek, és egészen másképp hangzik, mint amit megszoktunk tőle: 

a hangja nem karcos, hanem meglepően lágy. Lehet, hogy a való életben egészen más volt ez az ember, mint amit a közszereplésein mutatott?

A The Guardian szerzője szerint „a film a színfalak mögé kalauzolja a nézőt, még inkább felhívva a figyelmet a képek és a manipulatív stratégiák hatalmával szemben, miközben bemutatja, hogyan végzi Goebbels a valóság elferdítését a beszédek megírásakor és elpróbálásakor”. 

A propagandaminiszter 1938-tól még teljesen más arcát mutatja, ahhoz képest, ami igazán belénk vésődhetett róla, ha eleget foglalkoztunk a III. Birodalom időszakával. Goebbels egy igazi hedonista szoknyabolond, aki minden pillanatát igyekszik kiélvezni a pozíciójának. A második világháború kitörése nyilván az ő életében is fordulópontot jelent, emlékezetes az a jelenet, amikor a Führer megtiltja neki azt, hogy elváljon a számtalanszor megcsalt feleségétől, mert az ő szintjén ez már egyszerűen nem fér bele. Ez egyben a búcsút is jelentette attól a high life-tól, amelyhez elég könnyű hozzászoknia annak, akinek ez megadatik.

Goebbelsnek még Rogán Antalnál is nehezebb feladat jut aktív éveiben: el kell magyaráznia Ausztria bekebelezését, Lengyelország lerohanását, amely a propaganda szerint a keleti szomszéd provokációja miatt volt elkerülhetetlen. 1941-ben pedig a keleti front megnyitásához kellett igazítani a központi narratívát és ezáltal a német közvéleményt. Az egyre ésszerűtlenebb döntések megmagyarázásához a nyilvánvalóan elképesztő manipulációs képességeken kívül már a vakhit is elengedhetetlen volt.

A címszerepet Robert Stadlober játssza egészen kiválóan, amit hiányolhatunk belőle, annak pusztán fiziognómiai akadálya van, hiszen a színész arcvonása közel sem annyira szikár, mint amilyen Goebbelsé volt az életben, és még nagyobb a kontraszt, ha összevetjük Ulrich Matthes diabolikus alakjával A bukás - Hitler utolsó napjai című, mára már klasszikussá vált filmben. 

A Hitlert alakító Fritz Karl külső megjelenésében és hanghordozásában is hitelesen adja vissza Németország egyik legnagyobb sírásóját, de a Führer kétségtelen karizmája ebben az alakításban teljesen rejtve marad, ami persze szándékolt is lehetett Lang részéről, hiszen ennek a mozinak nem ő a kulcsfigurája. Azt is hozzá kell tenni, hogy Bruno Ganz felejthetetlen alakítása irgalmatlan magasra tette a lécet 2004-ben, és ennek az árnyéka bármelyik későbbi Hitler-figurára rá fog vetülni még jó ideig.

Mindent azért nem kéne a goebbelsi propagandára fogni

A Neue Zürcher Zeitung kritikusa, Andreas Scheiner kifejezetten elhibázottnak tartja a film elejét: „Az emberiség történetének legnagyobb bűnözőit kell közelről szemügyre vennünk, mert csak így téphetjük le az álarcot az arcukról, tehetjük átláthatóvá a demagógiát, és fegyverezhetjük le a jelen agitátorait. Amit Joachim A. Lang valószínűleg mondani akar, hogy aki látta a filmemet, az nem szavaz az AfD-re, vagy legalábbis kevésbé valószínű, hogy ezt teszi. Ez valahol a naivitás és az önelégültség között van, figyelemre méltó művészi világtalanság kifejezése.”

A film alapvető problémája, hogy minél jobban hangsúlyozza Goebbels propagandisztikus teljesítményét, annál kevésbé tűnnek bűnösnek az egyszerű nácik, akiket egyszerűen bevonzottak a nácizmus bűvkörébe. A rendező tisztában van vele, hogy sikamlós talajra lépett, hiszen a kétórás játékidő azt hangsúlyozza, hogy a propaganda volt a lényeg.

Az ARD Artour nevű német kulturális magazin kiemeli, hogy Lang filmje lenyűgözően ötvözi az archív felvételeket a játékfilmes szekvenciákkal, nem csupán a történelmi hűség miatt, amelyek a goebbelsi propaganda működését mutatják be, a játékfilmes részek pedig a mögöttük zajló folyamatokat: „A film mesteri közelkép erről a félelmetes rendszerről.”

Fotó: YouTube / ARD Artour