A Lazarvs felszántotta, felrobbantotta, majd sóval behintette a Parkot

onbanMéltó módon búcsúzott a Budapest Park a szeptembertől, hiszen egy tisztességes hazai heavy metal szeánsz várta az igényes rockerarcokat. Áron András világklasszis zenekara egyértelműen ellopta a show-t, amit szerintem kevesen bántak. Igazi heavy metal-ünnep volt szerda este.

Hol van már 1991, amikor a rock és a heavy metal vagy a rock műfaja egyértelműen a mainstream szerves részét képezte? Ebben az évben jelent meg a Guns ’n Roses dupla lemeze, a Metallica fekete albuma, a Pearl Jam debütáló korongja, vagy éppen az Achtung Baby (U2), a Badmotorfinger (Soundgarden) és a Bloodsugarsexmagik (RHCP). Az MTV-n rengeteg minőségi rockzene szólt, és a slágerlistákat is dominálták ezek a zenekarok. 2026-ra a helyzet kissé megváltozott…

A magyar metalélet két meghatározó zenekara nagyjából 6-7 ezer nézőt képes bevonzani a Budapest Parkba, miközben Beton.Hofi kétszer is könnyedén csurig megtölti . A trendek jönnek és mennek, de az biztos, hogy a Lazarvs zenéjét hallgatva teljesen jogosan ötlik fel az a kérdés, hogy ez a trió miért nem turnézza végig a szabadtéri szezont a prémium kategóriás fesztiválokon? Mikor veszik észre hozzáértő szemek/fülek, hogy ennek a bandának a minősége és „actio radiusa” bőven túlterjeszkedik a Kárpát-medence területén?

A bemelegítő banda sem volt babacsörgő

A The Southern Oracle dinamikus, feszes programmal melegítette be a közönséget. Előzenekarnak lenni nem mindig a leghálásabb szerep, de itt most megvolt a kémia a zenekar és a közönség között, és nem az volt a helyzet, mint például a következő napon a girlhood formációval, akikre egyrészt nem voltak túl sokan kíváncsiak, és messze el is maradtak az utánuk következő előadóktól. Az a fajta muzsika, amit és ahogyan a TSO játszik azokra is hamar képes hatni, akik nem két lábon járó diszkográfiaként érkeztek a koncertre. Otthoni testépítés közben is erősen javallott a tavalyi albumuk (Hunt What You Fear), amelyre jó esélyünk van megdönteni a saját csúcsunkat fekvenyomásban.

A Lazarvs nagyon gyorsan főszereplője lett a hazai metal szcénának tulajdonképpen már az első albumuk megjelenése óta, amely – kimondani is sokkoló – novemberben már 13 éves lesz. Áron Andris úgy nyitott a Devil’s Nectaron mintha Phil Anselmot és Layne Staley-t vacsorázott volna. Gyilkosan erős volt a folytatás is (Hellish), majd jött a HEX, ami számomra az abszolút csúcspont minden tekintetben. Ezek a lemezek még a humoros hangzású Apey & The Pea bandanév alatt jöttek, amit aztán nagyon helyesen egy jóval szigorúbbra változtattak. A negyedik és az 5. LP már a „rendes nevüket” viseli. Irgalmatlan szép kiállítású borítókról beszélhetünk, ahogy a pólóik is tulajdonképpen megszólalnak.

A Lazarvsnak a Puskás Stadionban lenne a helye a kvalitásai alapján

A kezdőtétel a végtelenül szigorú Methusalem volt, ami kapásból leszakította az arcunkat. Ilyen dalokkal szoktam védekezni mostanában a szomszéd ház szigetelését végző úriember ellen, aki egész nap a Sláger FM végtelenül kínos, szarrá játszott popdalocskáit hallgatja, illetve hallgattatná velem is, ha hagynám. A másodikként érkező Solar Kingre tulajdonképpen lassúzni is lehetne, amihez kedvem is szottyant volna, de 95 kilogrammos Lali barátom inkább a búzasörét ölelgette, így elengedtük a táncot. Az ötödik, legutóbbi lemezről a Perpetual Rule érkezett elsőként, amit azért kedvelek különösen, mert Áron Andris is rendesen megmutatja micsoda torok tulajdonosa. Persze félreértés ne essék, imádom az ordításait is, de így kerek a történet. 

A Nazareth teljesen visszarepített minket a kezdetekhez, ez kuplé tulajdonképpen a Lazarvs „Hit the Lights”-a, hiszen az első nagylemez nyitótétele. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy ez legyen a csengőhangja egészen szentestéig.

Az este egyik csúcspontja a rendkívül vidám hangulatú, csajozós, életigenlő Death volt, aminél minden esetben kezet fogok magammal, hogy nem véletlenül a HEX ékessége ez a masterpiece is. A dal középső részénél a moshpit pedig olyan szinten aktivizálódott, mint Győzike és Fásy Ádám a márciusi Békemeneten. A Scumnál Áron Andris nem sokat tökölődött, hanem áthelyezte a székhelyét a színpad közepéről a circle pit szívcsakrájába. Az ötlet hibátlanul működött, nagyon jó volt látni az erőtől és tesztoszterontól szétfeszülő fiatalságot, ahogy ropják a köröket a hazai metal fejedelme körül. Nem volt kérdés, hogy én is ezt rakom ki a sztorimba ezen a szép, romantikus őszi estén.

A koncert utolsó harmadában sem kellett ásítozni, hiszen érkezett a frontember kedvence (Slaves) és nagyot harapott a Black November is. Külön figyelmességnek veszem, hogy a születési hónapomról ilyen erős számot sikerült írnia a srácoknak kilenc évvel ezelőtt. A hangzás végig kolosszális volt, két dolgot hiányoltam csupán: az egyik a kedvenc számom volt (Golden Goat), a másik pedig a szűkösre szabott kommunikáció a frontemberünk részéről. Ebből simán lehetne több, hiszen jóval fejlettebb humorérzékű úriemberről van szó, mint például Schobert Norbert.

Az a fránya hangosítás...

A Lazarvs után birtokba venni a színpadot nem egyszerű kihívás, és nem is sikerült fenntartani a színvonalat a Thy Catafalque-nak, amely érthetetlenül halkan szólalt meg. Az omegás Babylon nyitányt érdekesnek tartottam, szerencsére sokkal vastagabban szólalt meg a dal, mint az eredeti, vérszegény változat. A hangosítás viszont végig hagyott kívánnivalót maga után, valamint a hangkép is folyamatosan változott. Mondhatnánk, hogy ez az eklektika valamennyire izgalmassá tette a koncertet, de ez hatalmas túlzás volna. A zenészeken persze semmi nem múlt, de tényleg kellemetlen az, hogy ez eddigi legnagyobb koncerthelyszínen szólalt meg így ez a kiváló banda.

Az újragondolt Vakond és az Alföld volt számomra a leginkább emlékezetes, a legutóbbi nagylemezt (XII: A gyönyörű álmok pedig ezután jönnek) pedig tokkal vonóval lenyomták, és a sorrendhez is teljesen hűek maradtak. Az este maradandó nyomokat hagyott a Budapest Parkba ellátogató több ezer nézőben, de az biztos, hogy a Lazarvs-rajongók elégedettebben csettinthettek a legvégén. Andris divatokon átívelő, sepulturás pólójára pedig Max Cavalera is nyomott volna egy vastag lájkot…