A fóti ajtónálló maga „a rendszer”

Péntek reggel óta sokan elemezték, hogy Magyar Péter és a Tisza ajándékkampánya mit „hozott” az ellenzéki pártnak: újabb tematizált nap, a kettős mérce felmutatása, az emberek szeretetteljes jótékonykodásának tiltása, és sorolhatnám. Számomra a legütősebb a fóti gyermekotthon vezetője (?) volt. Az ajtónálló, aki nem engedte be Magyar Péteréket.

Gesztivel szólva: a helyi terminátor. Ő nem fog és nem tud kibújni a bőréből. Ő ilyen. Nincs is ezzel gond, valószínűleg ilyen pozícióra ez kell, bár a fenti kérdőjel annak szól, hogy az arc nekem inkább tűnt biztonsági őrnek, mint igazgatónak, vezetőnek – utóbbit ilyen helyen inkább egy felsős tanítónéni-stílusú hölgynek gondolnék, de ez végül is mindegy. Ő volt ott, és ő lépett fel vezetőként, akkor ő az.

Ő a rendszernek, az Orbán-rendszernek a felhasználói felülete. A „user frontend”.

Vele találkozik az átlagpolgár, akkor, amikor el akarja intézni az ügyes-bajos dolgát. A stílusa, a gesztusai, a metakommunikációja maga „a rendszer”, amellyel találkozunk. Ha mosolyog, elintézi az ügyedet, együttérez, az növeli a politikai vezetés reputációját. Ha elutasít, ha érzed, hogy a hátad közepére kíván (vagy Téged, vagy az adott helyzetet, ez lényegében mindegy), akkor pedig csökken. Ha az ajtónállót feszített helyzetbe küldi a főnöke, ha a „user frontend” nincs megfizetve, és ezért motiválatlan és morcos, az a rendszernek nem jó. Miért őt küldi oda? 

Mert nincs más, mert helyben neki is kell valamit adni, mert a „mi emberünk”, mindegy.

Ha az ilyenből lesz több – és ez köszön vissza a közvélemény kutatásokban – akkor ez az, ami igazán számít. Sokkal többet jelent, mint pár óriásplakát vagy „társadalmi” célú hirdetés, és majdnem annyit, mint hogy mennyi pénz marad a hó végi utolsó bevásárlásra. És ezen is legalább annyira nehéz változtatni, mint a gazdaságon. A rendszer – ilyen.

Címlapkép: Facebook / Magyar Péter