A lehallgatások és megfigyelések kora – az UD Zrt. ügyétől a Szuverenitásvédelmi Hivatalig (1.rész)

A kémkedés az ellenségeink és sajátjaink után nem új dolog. Történelmi tekintetben kimondhatjuk, hogy amióta konfliktusokról vagy háborúkról vannak feljegyzések, azóta ez a „szakma” is létezik, és már az ókorban is beszélhetünk profi kémkedésről. 

Szintén az ókornál maradva történelmileg igazolható tény, hogy például a rómaiak esetében a köztársaság diktátorainak üldözési mániájával egyre inkább megnőtt a kémek száma a vezető környezetében. És bizonyos érdekkörök már akkor is hamisítottak információkat, hogy maguk nagyobb hatalomra tegyenek szert a vezető mellett. Nemhiába mondjuk, hogy a történelem ismétli önmagát! Avagy semmi sem változik, csak új elnevezést kap. 

A modern világban, amiben élünk a megfigyelés – mármint, hogy mi mindannyian megfigyeltek vagyunk – szinte az életünk normális és elfogadott része. Szinte mindenki használ internetet, okostelefont, tabletet és számítógépet. A fejlett társadalmak tagjainak nagy része pedig autót is, ami valamilyen módon, leginkább műholdon keresztül szintén be van kötve a különböző informatikai rendszerekbe. Ezen eszközök mindegyike alkalmas az adott egyén mozgásának és tevékenységének megfigyelésére, nyomon követesére. Persze, amikor a terrorizmus lokális mivoltából (pl.: európai tekintetben az IRA és az ETA) átlepett globálissá (pl.: Al-Kaida, ISIS), akkor egyfajta társadalmi konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy mindannyian feladunk jócskán a szabadságunkból ennek a háborúnak a megnyerése érdekében. 

Ez a technológiai fejlődés igazából az egyén szabadságának fundamentális feladásáról szól, amivel nem tudunk mit kezdeni vagy érdektelenek vagyunk ezzel kapcsolatban. 

Ezt mi itt Magyarországon nem is tudjuk nagyon felfogni, mint a volt szovjet blokk egyik tagja, mert hát a rendszer, amiben éltünk a megfigyelésekre és spicli hálózatokra épült. A modern politika pedig nem segített nekünk ezt feldolgozni és megértetni a szabadság igazi érzését, átélését. 

Viszont a fejlett világban kialakult a demokráciák részeként egyfajta társadalmi alku a politikai kormányzás és a nép között. A titkosszolgálati hírszerzés és elhárítás szükséges a szabadságunk megvédéséhez, de ezek a rendszerek nem politika függő intézményekként működnek a nép pénzén, hanem kvázi egy független hatalmi ágként. Persze a vezetője ezeknek a szerveknek politikai kinevezett, de alatta olyan emberek dolgoznak, akik egész életüket ennek az ügynek szentelik és szembe mennek a politikával a saját integritásuk érdekében, ha az élet úgy kívánja. Persze ne legyünk naivok, hiszen volt és lesz is olyan, amikor a titkosszolgálatok akarnak túlnőni a politikán, és ekkor jön be a képbe a civil kontroll, amit a nép a választott politikusokon keresztül gyakorol. Rengeteg ilyen példa van a modern történelemben, a hollywoodi filmiparnak köszönhetően leginkább a CIA-ról, amely az Egyesült Államok hírszerző szerve. 

Magyarország tekintetében érdekes helyzet állt elő a rendszerváltás idején. Mint minden volt szocialista tagköztársaság esetében, itt is döntést kellett hoznia az új politika elitnek abban a tekintetben, hogy az előző rendszer politikai és titkosszolgálati szereplőit beengedi-e az új érába vagy eltiltja őket ezektől a tevékenységektől. Példaként Lengyelország ezt teljes egészében megtette, a Cseh Köztársaság pedig felszámolta a titkosszolgálatát, aminek a szerepét az újjászervezésig és újjáépítésig a nyugati baráti országok ezen szervei látták el. 

Mi itthon mindenkit átmentettünk, amely döntésnek voltak előnyei és sok hátránya is. A mi esetünkben az új politikai elitnek annyi ereje vagy bátorsága sem volt, hogy az úgynevezett Ügynök Törvényt megszavazza, ami legalább a spicli hálózatot nyilvánosságra hozta volna. De jó pár információs bróker (aktabróker) meggazdagodott vagy politikai hatalmat szerzett abból, hogy a nála lévő ellopott információkkal befolyásos gazdasági szereplőket és politikusokat zsaroltak. A politika is vásárolt ilyeneket, amikor az érdekei úgy kívánták, és ennek legérdekesebb eleme, hogy nagy részben ezeket saját pártjukon belüli harcokra vagy párttársaik tönkretételére használták. 

Összességében ezek a folyamatok a szabadság csíráját sem engedték elültetni a magyar népben. 

A 2010 óta hatalmon lévő rezsimnek a kétharmados kormányzása okán történelmi felelőssége van abban, hogy ezek a demokráciákat skálázó statisztikák hazánkban nemhogy javultak volna, hanem mondhatjuk, hogy bezuhantak. A titkosszolgálatok működésének törvényességi látszatát fent tudják tartani, hiszen a zárt bizottsági ülésen a szokásjog szerinti ellenzéki elnöknek nincs semmi lehetősége a civil kontrollt gyakorolnia, és az államtitokká minősített ügyek miatt, továbbá ezeknek a szerveknek a működése miatt nem is nyilatkozhat őszintén a sajtónak sem, még ha releváns információval is rendelkezne. 

Tehát a fejétől bűzlik a hal, ahogy a mondás tartja. A FIDESZ 14 éve tartó kormányzása alatt elérte, hogy ezeknél a szerveknél is a káderei dolgozzanak, és a rendes hivatástudattal, illetve a szövetségi rendszereinkbe illő munka morállal rendelkező szakembereket kirúgja vagy leginkább pályaelhagyásra kényszerítse. A kormányzó pártnak ez az önös érdeke, hiszen a rendszer kiszolgálja minden igényét, annak etikai vagy törvényességi alapot nélkülöző módon és levadássza, akiket kell. De van ennek egy komoly árnyoldala is. Ez pedig az, hogy minden kisebb autoriter rendszer, annyira a belső ellenségre koncentrál, hogy az igazi kívülről jövő fenyegetésekre már nem marad se tudás, se energia (lásd: az amerikai titkosszolgálat figyelmeztet minket arra, hogy egy magyar fiatal fegyvereket halmoz fel és politikai vezetőket akar megölni). 

Viszont ki, vagy kik a belső ellenség, teszi fel a kérdést az ember? A válasz pedig az, hogy mindenki, aki a FIDESZ politikai hegemóniáját meg akarja törni, például demokratikus választások útján. Tehát nem illegálisan, bűncselekmények sorozatos elkövetésével. Itt érünk el arra a pontra, hogy napjaink nemtelen politikai akcióiról beszéljünk kis hazánk tekintetében. 

Magyarország népszavazások útján két komolyabb szövetségi rendszerhez csatlakozott, amelyek az Európai Unió és a NATO. Ebben a cikkben a civil titkosszolgálati szervezetekre (nem katonai) fókuszálunk, mert ez érinti az állampolgárok mindennapjait. Ugyanis a NATO, amely egy katonai védelmi szövetség, kizárólag katonapolitikai szempontokat képvisel. 

Ezeken a szövetségi rendszereken belül, leginkább az európai uniós országok között különböző bűnüldözési intézmények és együttműködések vannak, például: az Interpo rendőrségi oldalon, és az EU INTCEN titkosszolgálati oldalon. 

Ezen kívül az Egyesült Államokkal is van civil titkosszolgálati együttműködése az Európai Uniónak, ami az „EU-US data protection umbrella agreement” névre hallgat. Természetesen Nagy Britannia is része maradt ezeknek az együttműködéseknek a brexit után is, hiszen ez a saját jól felfogott érdeke volt ebben a ligában maradni. 

Minden EU-s tagország szuverén módon alkothatja meg a titkosszolgálatok működését szabályozó törvényeit, de a jogi dogmák alapjai azonosak, például az egyének, az állampolgárok szabadságának tekintetében. Tehát működési különbségek vannak, de fundamentálisan nem térhetnek el egymástól. 

Ennek ellenére kijelenthetjük, hogy hazánk a méretéhez és súlyához képest elég sok nemzetközileg is problémás ügynek, ügyletnek a részese. 

A 2010. évi nagy FIDESZ győzelmet megelőzően is visszaélt bizonyos értelemben nemzetbiztonsági eszközökkel, csak akkor még nem kizárólag az államhatalmon keresztül, hanem privát cégek közreműködésével. Az UD Zrt. ügyében már született mindenféle bírósági ítélet, amelyekben mindenkit elmarasztaltak, csak azokat az embereket nem, akik kétes adatszerzési és lehallgatási módszerekkel készítettek felvételeket, például az egykori MDF szétverése céljából. Nevezetesen Tóth Jánost és Horváth Józsefet semelyik jogi fórum nem ítélte el hadiipari eszközökkel történő visszaélés vagy tiltott adatszerzés miatt. Sőt még kártérítési pereket is indítottak sajtóorgánumok ellen, amelyek írtak az üzelmeikről. 

Jól mutatja a FIDESZ pszichéjét, hogy Horváth János, aki 1986-1989 között a Belügyminisztérium III/III-4b alosztály alhadnagya volt, az első Orbán-kormány idején a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgató-helyettese volt. Majd 2005-ben a szintén ex titkosszolga Tóth Jánossal megalapították az UD Zrt.-t, amely papíron adatfeldolgozással, webhostinggal és őrzés-védelemmel foglalkozott. Tehát semmilyen különleges minősítés alá sorolandó foglalkozási kör nem tartozott a tevékenységeik közé. Ennek ellenére a rendszerváltás utáni legnagyobb lehallgatási botránnyal zárult a történetük, amiben a rendelkezésre álló információk szerint mentelmi joggal rendelkező személyeket is lehallgattak és megfigyeltek (pl.: Dávid Ibolya és Herényi Károly MDF-es országgyűlési képviselőket). 

Horváth József (borítóképünkön jobbra) története itt még nem ért véget (bár egy normális országban a történtek után persona non grata lett volna), hiszen a második Orbán-kormányban a Katonai Biztonsági Hivatal operatív főigazgató-helyettese lett. 2019-től a hírhedt Alapjogokért Központ tanácsadójaként működött. 2024-től pedig az állampárti tapasztalatait és a privát szektorban jól kipróbált, nyugatos szemmel nézve nemtelen eszközökkel felvértezve a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet vezetője lett. 

Mint ennek a Kutatóintézetnek a vezetője, jótanácsokkal láthatja el a Szuverenitásvédelmi Hivatal vezetőjét Lánczi Tamást (borítóképünkön balra) és kollégáit. A Hivatal legfontosabb célja jelenleg a külföldi támogatáshoz is hozzájutó független média és civilszervezetek felszámolása. Ez a Hivatal egyszer sem kezdte el az olyan igazi külföldi befolyásokat vizsgálni, mint például a letelepedési kötvény-biznisz, ami világbotrány kéne, hogy legyen még most is, hiszen Rogán Antal még mint a Parlament Gazdasági Bizottságának elnöke a kötvények árusítását offshore cégekre dedikálta ki, amelyek a magyar adófizetők pénzéből a kötelező visszafizetések pillanatában több százmilliárd forintot vettek és vesznek ki a mai napig. Legjobb tudásunk szerint nemzetközi körözés alatt álló személyek és terroristák is nyugodtan élhettek így a hazánkban. 

Vagy miért nem vizsgálja azt, hogy miért hozhatnak be munkaerő-közvetítő cégek az ukrajnai háborúban érintett országok állampolgárait munkavállalási vízummal? Ki tudja garantálni a mai helyzetben azt, hogy ezen orosz és belorusz munkavállalók nem kémkedés vagy bomlasztás céljából érkeznek Magyarországra, és mivel schengeni vízumuk van, akár tovább is mehetnek a visegrádi országokba vagy nyugatra?

Ne legyen senkinek kétsége afelől, hogy ez a Hivatal előbb-utóbb olyan nyomozati jogköröket fog kapni, amelyek alapján a III/III-as ügyosztály méltó utódjaként fogja beírni magát a történelembe. 

Az elemzés második része december 29-én lesz olvasható a kontroll.hu-n!

Fotó: YouTube / Szuverenitásvédelmi Hivatal