Főméltóságú Kormányzó Urunk, Orbán Viktor

Bár a történész munkáját szigorúan meghatározott, tudományos keretek között, források és igazolt tények alapján végzi, tisztában van azzal, hogy a történelem menetében váratlan tényezők is szerepet játszanak, amelyek gyakran átalakítják a szereplők előre kigondolt terveit. Ezért, bár továbbra is tények és dokumentumok alapján, a kutató eljátszik néha a gondolattal: „mi lett volna, ha...” - mi lehetett a szereplők eredeti szándéka. Az alábbiakban erre teszek gondolatkísérletet.

Érdeklődéssel hallgattam a Kontroll Kéri Lászlóval készített telefonos interjúját. Ebben a politológus amellett érvel, hogy Orbán Viktor miniszterelnök terve, lengyel mintára, az lehet, hogy egy jelentősen megerősített köztársasági elnök pozíciójában menti át hatalmát. Magam már évek óta, mégpedig a 2010-es Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata megjelenése óta, gondolom, hogy Orbán Viktor nagyívű álma az lehet, hogy idősebb korára kormányzóvá váljon.

A magyar jogtörténetben van hagyománya a kormányzóság intézményének. A kormányzói hatalom és működés megítélése pedig évszázadok távlatából rendre egyre pozitívabb. Magyarországnak eddig három kormányzója volt: Hunyadi János, Kossuth Lajos és Horthy Miklós. Saját korában mindhármat ellentmondásos figurának tartották, de Hunyadi és Kossuth az eltelt évszázadok alatt kifejezetten pozitív figurává nemesült a nemzeti folklórban. Horthy kormányzósága óta még nem telt el száz év, de érezhető, hogy személye és szerepe a kutatásban legalábbis konszolidálódott, a társadalomban pedig a megítélése ma inkább pozitív, a konzervatív körökben pedig egyértelműen az. Bár Orbán Viktor mindhárom egykori kormányzó legendáriumából igyekszik elemeket magához vonzani, az általa vezetett politikai erő szellemi kapcsolata Horthyval és korával a legerősebb – legalábbis a propaganda szintjén.

Egy kormányzó ma, a néplélekben kialakult kép szerint, olyan abszolút köztiszteletben álló személy, aki valamelyest a napi politika fölött áll. Ezenkívül erkölcse és korábbi tettei révén képes és méltó arra, hogy a magyarság ügyeit a legfelsőbb szinten, végső szóval befolyásolja és igazgassa. Bölcs és jóakaratú vezetőként őrködik az egyébként működő hatalmi ágak összessége fölött. Ezt a képet általában kiegészíti egyfajta isteni küldetés, jóváhagyás és kinevezettség is. Vagyis egy kormányzó tulajdonképpen atyja az egész nemzetnek.

Említettem, hogy az első jel, amely alapján Orbán kormányzói aspirációira gondoltam, az Országgyűlés 1/2010 (VI. 16.) Nyilatkozata, azaz a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata (NENYI) volt. 

Ezt a Fidesz győzelme után, mint valamely győzelmi sztélét, törvény szerint ki kellett függeszteni, jól látható helyen, az államigazgatás és a Honvédség intézményeiben. A törvény továbbá nem kötelezte, de kérte az egyéb hatalmi ágakat, hogy azok is függesszék ki a nyilatkozatot. Így jelent az meg többek között önkormányzatoknál, az Országgyűlésben, az Alkotmánybíróságon, bíróságokon, ügyészségeken és másutt. Maga az aktus is arra utalt, hogy ezúttal valami, a hatalmi ágak fölött álló jelenségről volt szó. A szöveg pedig egyértelműen utalt erre. Ez hazánk korábbi és akkori kihívásainak leírásával kezdődik, amelyek miatt kinyilvánítja, hogy új társadalmi szerződés jön létre, amely ezeket a nehézségeket hősiesen leküzdi. Az így megalakult Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) pedig mindenki tagja lehet (értsd: csak az lehet tagja), aki az államvezetés szándékait magáénak vallja.

A szöveg megformálásában erős hasonlóságokat mutat az 1920. évi II. törvénycikkel, amely Horthy Miklós kormányzói kinevezését iktatta törvénybe. Ez így szól: „A nemzetgyűlés méltányolván azokat a nagy érdemeket, amelyeket nagybányai Horthy Miklós úr (...) a háború nehéz küzdelmei közt a haza védelmében (...) a belső rend és biztonság helyreállításában és fenntartásában és így a pusztulás és végenyészet szélére jutott ország megmentésében szerzett, s áthatva attól a bizalomtól, hogy a nemzetet súlyos megpróbáltatásai között (...) megerősödés, fejlődés felé fogja vezetni, őt a nemzetgyűlés 1920. március 1-én tartott ülésén Magyarország kormányzójává választotta.” Vajon elképzelhető lenne ma az Országgyűlés részéről egy hasonló törvény és nyilatkozat, mely Orbán Viktort emelné a kormányzói hatalomba?

Mindenesetre vannak olyan jelek, melyek akár erre is mutathatnak. Ezek közül államjogilag a legfontosabb a hatalmi ágak és az önkormányzatok nyilvánvaló gyengítése és központosítása a NER részéről. Ennek során többek között szavazógéppé silányították az Országgyűlést, fokozatosan egyre nevetségesebbé és a miniszterelnöktől függővé tették a köztársasági elnök hivatalát, a bíróságok fölött befolyást szereztek, az önkormányzatokat pedig a központi hatalom függésébe vonták, és folytathatnánk.

Részben ezzel függ össze az is, hogy hazánkban, különféle okokból, már 2015. óta, azaz pontosan tíz éve, folyamatosan válsághelyzet vagy veszélyhelyzet áll fenn, ennek megfelelően megerősített központi államhatalommal, a többi hatalmi ág rovására. A folyamatos veszélyhelyzet viszont arra is alkalmas, hogy a társadalomban félelmet és békétlenséget keltsen, amely helyzetben a hivatalos propaganda szerint csak az állami főhatalom jelenthet védelmet. Ez viszont, „atyai jószándékában”, szívesen veszi védelmező szárnyai alá a magyarokat, és egyedül képes a sorra jelentkező veszedelmeket elhárítani.

Orbán elméjében megjelenik az isteni küldetés és felhatalmazás is a maga számára. Már a NENYI is tartalmaz erre vonatkozó, bújtatott utalásokat. Azóta pedig tetteiből és propagandájából világos, hogy a NER magát hívő keresztény kurzusként, a kereszténység védelmezőjeként igyekszik beállítani. Csakhogy egyre világosabban látszik az is, hogy az egyházak támogatása a legkevésbé sem önzetlen tett. Nagyon is megvan az ára, amennyiben ezért cserébe lojalitást vár el a hatalom az egyházaktól. Ezzel pedig az állam elveszi a hitélet szabadságát, fojtogató ölelésben tartja és elsorvasztja az egyházakat, amelyeknek emiatt társadalmi megítélése és híveik száma is látványosan hanyatlik. A NER valójában cseppet sem keresztény kurzus, és semmiképp nem barátja az egyházaknak. A barát ugyanis önzetlenül jóakaratú.

Csakhogy a NER valójában éppen a fent leírtakkal ellentétes gépezetté vált. Úgy vélem, a kezdeti, lázálmos elképzelések szerint az Orbán-családhoz köthető presztízsberuházás, Hatvanpuszta is a NER és feje hatalmi szimbolikájának fontos eleme lett volna, mind grandiózus építészetével, különleges állataival, mind történetével. 

Hatvanpuszta azt fejezte volna ki, hogy Orbán személye és hatalma folytonos a „jó Habsburgokkal” és közvetetten Horthyval. Általános vélekedés az is, hogy Orbán ide hívatta embereit fontos döntésekre, kinevezésekre vagy elbocsátásokra készülve. Orbán Hatvanpusztán olyan „főméltóságú úr”, aki fölötte áll a mindennapi országos politikának. Csakhogy Hatvanpuszta a valóságban az ország kirablásának, a hatalmi önkénynek, fényűzésnek és képmutatásnak szimbóluma lett, és mint ilyen, éppen hozzájárulhat Orbán hatalma végéhez. Jelen soraimban én nem a kormányzóság, mint intézmény ellen szólok általában. Azt bizonyos esetekben, történetileg, indokoltnak tartom. Úgy vélem viszont, hogy Hatvanpuszta megtestesíti mindazt, ami Orbán Viktort alkalmatlanná és méltatlanná teszi a kormányzóságra.

Hogy Orbán Viktor a napi hazai politika felett állónak igyekszik magát bemutatni, és ezt saját magáról el is hiszi, azt mutatja, hogy az utóbbi években egyre inkább a nemzetközi nagypolitika szereplőjeként próbált tündökölni belföldön. Ő maga és propagandája is erősen dolgozott azon, hogy Orbánt úgy mutassák be, mint nagyívű államférfit, aki a nagypolitika asztalánál is helyet kap.

Még legutolsó megnyilatkozásaiban is rendszeresen utal arra, hogy a nagypolitika színpadáról mindenkivel jó viszonyt ápol, csak éppen legközelebbi szövetségeseinkkel, az Európai Unióval áll vitában. A belpolitikában azt is igyekszik elterjeszteni, hogy a nemzetközi nagypolitika szereplői az ő véleményét kikérik, miközben Brüsszelét nem. Csakhogy nemzetközi politikai számításai rendre nem teljesülnek, és a tények is arra utalnak, hogy állításai csupán álmok, amelyek a valósággal nem állnak összhangban. Orbán vágyainak egy új kihívó vetett véget, amely ma hazánk legnépszerűbb politikai ereje lett. Ez láthatóan, kénytelen-kelletlen, visszakényszerítette Orbánt „az eke szarvához”.

Orbán megnyilatkozásai napjainkban utalnak arra, hogy hatalmát egy választási vereség után is szándékában áll megtartani, vagy más formában átmenteni. A miniszterelnök egy friss, az amerikai PagerU-nak adott videóinterjújában azt mondta: „Nem adhatom át a hatalmat egy másik politikai tábornak”. Ennek az ijesztő megnyilatkozásnak a fényében még az lenne a jobbik eset, ha Orbán arra gondolt volna, hogy hatalmát kormányzóként szeretné továbbvinni. Pedig ez a „jobbik eset” is sötét jövőképet vetít hazánk elé.

Végezetül, Orbán feltételezett kormányzói aspirációinak elemzésekor szólnom kell a kultúrpropaganda két új megnyilvánulásáról. 

Idén mutatták be a jelentős állami támogatásból megvalósult, Hunyadi című sorozatot, mely a nemzetközi filmes szcénában A Holló felemelkedése címen fut. Vajon véletlen, hogy ez a történetileg megkérdőjelezhető hitelességű, erősen sugalmazó filmsorozat éppen egy olyan példaképet állít elénk, aki a hazát nagy veszedelmek között megvédelmezte, és később kormányzóvá választották? A filmben szereplő Hunyadi lehet Orbán párhuzama, a miniszterelnök saját elképzelése szerint. 

Ezenkívül csak néhány napja, az augusztus 20-i tűzijáték során az állami kultúrpropaganda látszólag funkció nélkül említette Orseolo Péter személyét. Őt úgy állították be, mintha idegenszívű, idegen érdekeket kiszolgáló uralkodó lett volna, akit a „helyesen gondolkodó” magyarok elüldöztek. Napjaink propagandistái ezzel az egyébként kontextusból kilógó említéssel nyilván párhuzamot akartak vonni Orseolo Péter és az ellenzék jelenlegi vezetője között. Holott a történettudományban és forráskritikában axióma, hogy már a Péter királyt említő krónikák is elfogultak voltak, és a saját koruk uralkodóinak érdekei szerinti ferdítéseket tartalmaztak. Hiába, a propaganda nem újkeletű dolog. A tény ezzel szemben az, hogy Péter, aki második királyunk volt, élete nagyrészét Magyarországon élte, és Pécsett temették el. Szent István király maga jelölte ki Pétert utódául, és már életében hatalommal ruházta fel, és felkészítette az uralkodásra, hogy hazánkat a nyugatra vezető úton megtartsa.

A fent leírt esszé csupán személyes gondolatkísérlet. Hogy mi igaz belőle, nem lehet eldönteni. Hogy nem feltétlenül puszta fikció, arra viszont mutathatnak a történész szerszámosládájának olyan elemei, mint források, tények, forráskritika és logikai dedukció. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy a gondolatkísérletet a jövő nem fogja igazolni, még akkor sem, ha az eredeti terv ez lett volna.

Szerző: Csercsa Balázs történész

(A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Kontroll szerkesztőségének álláspontját.)

Fotó: YouTube / ATV