A megmaradt bejgli: a karácsony veszélyei

A szeretet ünnepe telis-tele gyöngédséggel, figyelemmel, szeretettel, színekkel, illatokkal… és ízekkel. Ezzel még nem is lenne olyan nagy baj, de ha véletlen épp nemrég úsztál meg három infarktust lábon, kiderült, hogy cukorbeteg lettél, az ereid tele vannak koleszterines plakkokkal és az összes orvos ismerősöd összeráncolt szemöldökkel ordítja az arcodba, hogy diétázzál, miközben leéltél 60 évet elhivatott hedonistaként és kéjevőként, akkor a karácsony már nem is annyira vicces.

Főleg, ha kiterjedt a család. Mert azt még csak-csak túlélnéd – a fenéket -, hogy a behavazott tobozformára igazított kókusszal megszórt kakaós-rumos-kekszmorzsát önfeláldozó módra messzire kerülöd, ahogy a bejgliket, a hókockát, a kozáksapkát, a zserbót és a hókifliket is, még akkor is, ha úgy érzed magad, mint az árbochoz kikötött Odüsszeusz a szirének énekét hallgatva. Még egy hedonistában is legyen tartás.

Azt is nagy kínok árán, de kizárod, hogy egy kisebb kazalnyi gyufatésztát tömj a paprikás zsírpacákkal ékes halászlébe és a mákos gubából sem eszel két villányinál többet, mert önmegtartóztatás is van a világon, no meg ugyebár a cukorbetegség. Pedig John Travolta is megmondta Sparkie kutyusnak a Michael című filmben, hogy „El ne feledd Sparkie, bármit is mondanak, a cukorból sosem elég”. Na, ezt magyarázd meg egy diabetológusnak.

Szóval itt még szűken, de átcsúszol a démoni kísértők csapdái között. De az igazi feladat még csak most kezdődik. Ugyanis az olasz nagynéni panettonét készített és ha nem kóstolod meg, akkor neked véged. Karácsonykor egy olasz panettone nélkül félkarú óriás. Kész szerencse, hogy nem hozott cukorszirupban tocsogó struffolit és lazagne-t, mert annyi inzulin nincs a földön, ami ezt kivédené, márpedig bitang jól főz a boszorkány és ezt nem csak tudja magáról, de még erőszakos is a lelkem. Az ő kínálását kikerülni legalább olyan felesleges próbálkozás, mint kikerülni a kaszást, miközben golyózápor zúdul rád, épp a fejedre pottyan egy cár-bomba és egyszerre hat tányéraknán állsz, de legalább a nejed azzal bíztat, hogy ne aggódj Gézuka, viszont téged Péternek hívnak. 

De nincs vége a kínoknak, mert a fiad filippinó asszonykája kivételesen idén nem lechont, azaz ropogósra sült malacot készített az ünnepre való tekintettel, hanem darálthúsos-kolbászos-paradicsomszószos-fokhagymás-sajtos spagettit, amit náluk édesen készítenek, ha már karácsony. Úgy néz rád, hogy esélyed sincs nem enni belőle. A diabetikusod elővette az injekciós tűt.

Azonban az asztalon még ott díszeleg a Maron glacé, a cukrozott gesztenye meg a Bûche de Noël, amit a francia pék cimborád küldött és mázlistának mondhatod magad, hogy Foie gras-t nem mellékelt hozzá idén. Ahogy ott van az asztal közepén a Christopsomo, ami nélkül a lányod görög pasija sosem jönne el, mert az anyja rögvest kiátkozná, ahogy téged is, ha nem ennél belőle. A családi béke meg ugyebár… főleg, hogy a srác legalább 195 centi és 120 kilónyi könyörtelenség, viszont a lányod imádja, a lányodat meg te. Pedig jobb lett volna, ha inkább avgolemono-t küld az a szőrős szívű és arcú szipirtyó, mert az legalább frissítő, citromos leves. Így viszont a kardiológusod már elkezdte keresgélni a Nitromint…

Azonban a lányodék Portugáliában élnek és az ottani barátaik a lelkükre kötötték, hogy a karácsonyi asztalt ne szégyenítsék meg azzal, hogy kihagyják róla a Bolo Rei-t, tehát ez a gyümölcskenyérszerű aszalt gyümölcsökkel és magvakkal teli kelttészta rogyásig szórva porcukorral szintén kínálja magát az asztalon. Oltári szerencse, hogy a marokkói haverjuk pastilla-ját otthon hagyták, mert az a rétestésztába burkolt fűszeres galambragú temérdek fahéjas cukorral már tényleg túlzás lett volna. Ezek az őrült marokkóiak kikészítik az embert így karácsonykor.

Ekkor átkopog a kínai szomszéd és átnyújt egy aranyszínű szerencseüzenettel megnyomtatott almát, ami náluk egy újabban kialakult karácsonyi hóbort, amit persze nagy örömmel megköszönsz, mert legalább végre nem édesség – most hagyjuk a fruktózrettegő dietetikusokat – és még mindig jobb, mintha lökött japán szomszédod lenne, aki KFC-t töm magába karácsonykor, ami tényleg a legdurvább ostobaság. Viszont nem heringszagtól illatoznak karácsonyra kiöltözve, mint a orosz ajkúak és a skandinávok, habár az olajszag sem sokkal jobb, de még mindig megnyugtatóbb, mint főtt vagy nyers narválszalonnát tömni magadba az ünnepre való tekintettel, mint ahogy azt az eszkimók teszik és ezen az sem segít, ha mindezt muktuknak nevezik. Ekkor a kedves sógorod elkezd adomázni arról, hogy egyszer a norvégoknál szárított-füstölt, majd főtt birkafejet fogyasztott, merthogy ott az az ünnepi étel, amely hírtől a lányod rögvest határozott lendülettel megtámadja a pálinkás szekciót ideológiai fertőtlenítés céljából. Pedig, ha tudná, hogy Dél-Afrikában karácsonykor érnek be a zamatosra hízott Mopane-kukacok, amit arrafelé hagymával, paradicsommal és chilivel szokás kisütni és kéjes pofával tömnek magukba a helyiek…

Majd belép a kisebbik fiad az ausztrál barátnőjével, aki természetesen pavlova tortát hozott – noná, ott enélkül nincs Karácsony -, ami ugyebár egy merő habcsók némi gyümölccsel körítve, aminél gejlebb dolgot legfeljebb a görögök, arabok és törökök tudnak kitalálni, ha rájuk tör egy akut baklavaroham az ünnepekre való tekintettel. Konkrétan a látványtól lesz 28-as cukrod és rohadtul nem a kockacukortartóban.

És ennek az ütődött kölyöknek az ausztrál kislány előtt egy kolumbiai párja volt, aki natillát, arequipe-t és buñuelos-t készített anno karácsonyra, hogy lenyűgözze a jövendőbeli apósát. A torkom rá, hogy attól lettem cukorbeteg, de ahogy elnézem ezzel az ausztrál kislánnyal sem jártam jobban. Legalább egy diétásnővér spúr skót lányt hozott volna haza, habár a haggiest rühellem és ugyebár a karácsonyi Cloutie Dumpling sem épp a visszafogott cukortartalmáról híres.

Szóval csak azt mondom, hogy a karácsony alapvetően életveszélyes dolog és kezelje mindenki mindig kellő fenntartással azokat, akik látszólag szeretetteljes mosollyal közelítenek önökhöz. Láttam én már Jézus születése napján és főleg utána is böjtről és üres köménylevesről ábrándozni embereket…

Szerző: Nemes György