Unokád, a hazaáruló köszönetet mond
Drága olvasó, személyes történet következik. Van nekem egy Nagymamám, aki tárt karokkal várt a világban. Akinek az első unokája vagyok. Egy Nagymamám, aki az egész cseperedésemet végigkísérte. Egy Nagymamám, akitől – bármi történjék is – soha nem lehet elvitatni az énekkel, meséléssel és játékkal töltött temérdek órát, amelyekkel a lelkemet cifrázta gyermekkoromban.
Drága olvasó, személyes történet következik. Van nekem egy Nagymamám, aki tárt karokkal várt a világban. Akinek az első unokája vagyok. Egy Nagymamám, aki az egész cseperedésemet végigkísérte. Egy Nagymamám, akitől – bármi történjék is – soha nem lehet elvitatni az énekkel, meséléssel és játékkal töltött temérdek órát, amelyekkel a lelkemet cifrázta gyermekkoromban.
A Nagymamám Fidesz-szavazó, a háborútól és migránshordáktól rettegő, EU-t és Brüsszelt szidalmazó, hazai nemváltó műtéteket vizionáló nyugdíjas, ez pedig, amióta csak az eszemet tudom, üvöltözésig fajuló konfliktusokat generált közte és a szüleim, majd közte és köztem is. Miért kell ebbe belemenni? Jogos a kérdés. De az a helyzet, a porcelántörékenységű béke megőrzésének mindössze egyetlen módja van: ha az ember nyel. És nyel. És nyel. És nyel.
Amikor belép a házba, abbahagyjuk a beszélgetést, lehalkítjuk a híradót, és kikapcsoljuk a Partizánt, hogy véletlenül se kerüljön szóba a politika. A szüleim társaságában ő is tartja magát ehhez a szabályhoz, velem azonban nem, mert én már nagyon régóta nem üvöltözöm vele. Csak nyelek. És nyelek. És nyelek. Erre Édesanyám azt mondaná: persze, nekem könnyű, mert már rég messze lakom, ezért sokkal kevesebb jut belőle. Igen, igaza van, nekem sokkal könnyebb. De még így is nehéz.
Sokáig titkoltam előtte azt is, hogy a Magyar Márton által alapított Kontrollnál dolgozom. A megjegyzéseket el lehet képzelni, amikor végül kiderült. Tavasszal, az Egymillió lépés alatt, amelyet mi is végigkísértünk, egyszer megkérdezte a szüleimet, mi újság velem, ők pedig azt felelték: dolgozom, épp a menettel vagyok valahol vidéken. „Hát, oda is való.” Oda is való. Ezt felelte a Nagymamám. A Nagymamám, aki etetett, altatott, pelenkázott, zongorázni tanított, és krétával rajzolta nekem a falra a magyar népmeséket. Oda is való.
Karácsonykor meglátogattam, együtt ebédeltünk abban a kis konyhában, ahol számtalan órát töltöttünk a testvéreimmel gyermekként. Lehet, hogy forró lett, vigyázz. Brüsszel, migránsok. Kérsz még levest? Van még. Háború, háború, patkánylyukból előbújó SZDSZ. Tegyél bele tökmagot, úgy finomabb. Az a szemét, rohadék Magyar Péter. Sárikám, te ezeket még sajnos nem látod át. Csomagolok neked ebből, jó? Én megértem, hogy bizonyára nagyon sok pénzt keresel ott, de én akkor sem adtam volna el magam ilyen embereknek.
Nyeltem egyet. Még egyet. Majd még egyet. Hát, akkor te komolyan azt gondolod, hogy ezek olyan jó emberek, tényleg Magyar Péter szekerét kell tolni?
Amikor már dobozokkal felpakolva, felöltözve búcsúzkodtunk a zsebkendőnyi méretű előszobában, a Nagymamám még egy utolsó gondolatra nyitotta a száját. Azt hittem, azt fogja mondani, ne haragudjak rá azért, mert megint csak politizált, és inkább Brüsszelt szidalmazta ahelyett, hogy megkérdezte volna, egyébként hogy vagyok, és mivel telnek a napjaim.
Én nem haragszom rád, amiért ott dolgozol, ahol.
Felnéztem a cipőfűzésből. Nyeltem még egyet. Köszönöm.
Az ajtó halk kattanással csukódott be mögöttem.