Amit Orbán sosem tanult meg a futballból: a bajtársiasság

Felébredt a karácsony és az új év megkövetelte téli álmából a Digitális Polgári Kör turné, most épp Miskolcon folytatódott a vidéki körmenet. Itt kiderült, Orbán nem csak a fiatalokat, hanem a futball tanításait sem feltétlenül érti. 

Több változás is történt az eddigi állomásokkal szemben: Radics Gigi és Curtis nem nyomták playbackről a Szabadság vándorait rapbetéttel, még Eye of the Thai Girl sem volt. A hangulatért most Pataky Attila felelt, aki tisztességesen elénekelte az Edda egyik klasszikusát, a Kört.

Ezután következtek a beszédek, persze a kötelező Rákay Philip-átkötésekkel. Ő most egyedül celebrált, Szabó Zsófit egy stratégiai csellel a Mandiner stúdiójába helyezték át, a panelbeszélgetésekkel együtt. A nézőközönség nem ment velük, a Mandiner élő adását eddig 11 ezren látták, hozzászólás pedig nem érkezett. Végignéztem az eseményt, az Orbánt megelőző beszédek közül Csöbör Katalinét, Borsod 01. választókerületének képviselőjét emelném ki, aki többször is irónia nélkül használta a „Sorsod Borsod” kifejezést. Végül is, így is lehet.

Ezután következett a mostanra a Trump-i díszletekhez egészen jól alkalmazkodó kormányfő. A bevonulást követően Miskolccal való kapcsolatát „lovestory”-ként értelmezte, régi történeteket mesélt, viccelődött, érezhetően elemében volt. Ezután következtek a kérdések, ahol nagyon sok régi lemezt játszott újra: háború, Brüsszel, Tisza=Brüsszel=Háború – a matematikai képlet nem változott. Sikerkommunikációval is próbálkozott, továbbá a romák helyzetére is kitért: itt arról beszélt, a kormány azt várja a romáktól, hogy járjanak be dolgozni és írassák be a gyerekeiket az iskolákba, ezért cserébe pedig majd eljön a Kánaán, a középosztályosodás. A nézői kérdések egyik pontján a szegények húsfogyasztási szokásaival igyekezett bizonyítani a miniszterelnök, hogy Magyarországon szó szerint kolbászból van a kerítés.

Mégis, van itt egy pont, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül, ez indokolja ezen írás stílusát is. A legelső kérdés ugyanis arról szólt, hogy mit mondana azoknak a fiataloknak, akik el kívánják hagyni Miskolcot. Itt Orbán arról kezdett el beszélni, hogy az ifjúságért alapvetően a szüleik felelnek, az oktatási rendszernek itt egy másodlagos szerepe van. Arra kérte a kérdező anyát, hogy beszélgessen a fiával, s lényegében győzze meg arról, hogy a Fideszre szavazzon. Vagy inkább követelje meg tőle?

Itt most álljunk meg egy pillanatra.

Akárhogy is nézzük, a szülő-gyermek viszony egy alá-fölérendeltségi viszonyrendszer. A mértéke ennek persze ingadozó, a progresszív gyermeknevelés egyik bázisa a két fél közelítésén alapszik, de ettől még a biológia rendíthetetlen. Így tehát meglátásom szerint 

Orbán abban bízik, hogy ezek a szülők majd nem érvekkel, teljesítményekkel fogják meggyőzni gyermekeiket arról, hogy miért a Fidesz a biztos választás, hanem csak simán utasítanak. Épp azért, mert a teljes kormánypárti kultúra erre nevel.

Orbán Viktor az a szigorú apuka, aki megvéd téged mindenféle valós vagy kitalált veszélytől, viszont ezért cserébe elvárásai vannak: legfőképp az, hogy maradj csendben, tűrj, akkor beszélj, ha kérdeznek, s akkor is csak szépet mondj. Ez egy olyan alattvalói politikai kultúrához vezet, amelyben bár a rendszer döntései hatással vannak ránk, mi nem érezzük úgy, hogy hatásunk lenne a rendszerre. Ez a szociológiai kifejezés az, ami felé Orbán Viktor megállás nélkül robog. Az oktatási rendszer leépül, az idősek már a világvégére vásárolnak, nem pedig a jövő hétre, a szülők pedig utasításba adják, hogy ki a biztos választás. Ez az ajánlat.

Továbbá van itt még valami. Orbán arról is beszélt, hogy az „internetes világban” (jelentsen ez az ő definíciójában bármit is egy DIGITÁLIS polgári körös gyűlésen) már csak a sport tud megfelelően segíteni a gyermeknevelésben. A miniszterelnök szerint a sport tud felruházni olyan tulajdonságokkal, amik aztán később hasznosulni fognak az életben. Alapvetően egyetértek ezzel, viszont tennék egy fontos kiegészítést, leginkább azért, mert én magam is sportoltam, kiskoromban a közeli falu U9-es csapatában fociztam.

Való igaz, hogy épp a futball megtanít az alázatra, a rend megértésére és követésére, s leginkább arra, hogy ezt a rendet nem szabad megkérdőjelezni. Viszont megtanít a bajtársiasságra. Amit bár Orbán említett, bizonyára nem ért. 

Egyszer egy labdáért vetődtem, és bár a lövést kivédtem, pont a kapu egy tömör vas részére estem, majd a bal kezemre rá az egész testsúlyommal. Rándulás, napokon keresztüli fájdalom, ami viszont megmaradt: az engem nem feltétlenül kedvelő csapattársaim (nem voltam a legjobb) azonnal a segítségemre siettek, velem sírtak, velem nevettek. Kisegítettek, amit ők meg tudtak tenni. A bajtársiasság ezt jelenti.

Orbán ezt a kifejezést nem érti, nem értheti. Orbán sosem húzná fel az ellenfél játékosát, akivel éppen szerencsétlenül ütközött. Miért is tenné meg az az ember, akinek a politikájának az az alapja, hogy leszűkíti a nemzetet, kizár belőle hazaszerető magyarokat, nyugdíjasokat riogat háborús bevásárlásba és pánikba, sőt, még arról a Tarr Béláról sem volt hajlandó megemlékezni, aki a hazai filmtörténelem egyik meghatározó alakja, pusztán amiatt, mert mást gondolt a világról, mint a kormányfő. Ez nem bajtársiasság, ez önzőség, végtelen politikai kalkuláció.

Így hát, ha már hozzám is szólt Orbán úr, arra kérem, hogy gondolja újra, amit rólunk, a fiatalokról, s amit a sportról gondol. Bármennyire is próbálja ennek ellenkezőjét elhitetni, minket lövészárokba terelni, Magyarország még mindig egy intakt, nagy futballcsapat, ahonnan nem tudja végérvényesen kiirtani a bajtársiasságot.