Amikor a pártállam beleáll a hatalmi meccsbe

Aki megélte 1989/90-et, az emlékezhet ilyesmire. Tudjuk, hogy vége, bár azt nem, hogy milyen lesz utána. Akkor viszont az állampárt nem állt bele a dologba: háromoldalú kerekasztal mellett átadta a politikai hatalmat, a gazdasági egy részét meg szépen átvitte; nem mint párt, hanem mint oligarchák.

Amit most látunk az az, hogy mi lett volna, ha az MSZMP akkor beleáll a hatalmi meccsbe. „Azért a komcsik pártja kemény” énekelte Cseh Tamás az Illegalitásban c. dalban. Szerencsére nem volt az, de most igen. Most az utolsó megafonos posztig, az utolsó megzsarolt alkalmazottig, az utolsó körlevélig próbálják tartani a frontot.

Ilyen is volt persze a keleti blokkban. A Csehszlovák Kommunista Párt tényleg kemény volt, legalábbis egy ideig. Gustáv Husák hallani sem akart a reformokról, még akkor sem, amikor Gorbacsov már „átépített” sok mindent. 88-89-ben már rendszeres ellenzéki megmozdulások voltak. A fordulópont 1989. november 17-én történt: ekkor egy, a náci megtorlás áldozataira emlékező diáktüntetés volt Prágában. Ez békésen indult, de a rendőrség brutálisan feloszlatta (ha jól emlékszem, Deutsch Tamást még fiatal és demokrata korában is Prágában tartóztatták le, de őt még augusztusban). Ekkor hamis hír terjedt el; hogy egy diák meghalt, ami országos tiltakozási hullámhoz vezetett. Naponta százezres tüntetések kezdődtek a Vencel téren (kulcscsörgetős demonstrációk). Csehországban megalakult a Polgári Fórum, Szlovákiában a Nyilvánosság az Erőszak Ellen ellenzéki szervezetek, majd november végén kétórás országos sztrájk következett.

A kommunista párt november végén, egy hónap dacolás után dobta be a kártyáit. November végén lemond a pártvezetés, decemberben törlik az alkotmányból az egypárti vezető szerepet, lemond Gustáv Husák, 29-én a parlament köztársasági elnökké választja Václav Havelt. A kommunista rendszer másfél hónap alatt megbukott.

Nem volt fegyveres konfliktus, jelentős vérontás sem, a kommunista vezetésű hadsereg nem avatkozott be. Bár nem volt magyar típusú egyezkedés, a hatalomátadás tárgyalásos úton történt, amelyet azonban utcai és politikai tömegmozgalom kényszerített ki. A csehek (és bizonyos mértékig a szlovákok) úgy érezhették és joggal, hogy a rendszerváltás kiharcolásához személyes közük volt. Az első szabad választások pár hónappal a magyar után, 1990 júniusban voltak.

A CSKP beleállt, de sem a november 17-i karhatalmi fellépés hatására, sem a következő egyezkedések során nem tudta megtartani a hatalmat. Havel megválasztásával egy időben Romániában azt is láthattuk, hogy ez erővel sem ment Ceausescunak. Az azonban egy másik sztori: ott a hatalom a végsőkig fenntartott egy korábban is meglévő elnyomást, ami miatt az alapfeszültség sokkal nagyobb volt.

Ezekhez képest ami itthon van az egyelőre kutyafüle, keverve jó adag hányingerrel. A fullba tolt propaganda kb. ugyanaz, mint anno a komcsi duma, és kb. ugyanannyira hiszi is el a nép – ezért kopott meg a hatása. (Azt azért meg kell jegyezzem, hogy 89-ben az állami média messze nem volt olyan pártos, mint ma. Az volt, de nem fullosan.) Minden más párt-presszió azon alapul, hogy „ha marad a rendszer, leverjük rajtad, vagy megjutalmazunk”. Viszont, ahogy 89-ben, egyre nyilvánvalóbb, hogy a rendszer nem marad, így ezek a licitek egyre gyengébbek: se az nem valószínű, hogy ott lesz, aki bármit leverne vagy aki bármi jutalmat onnan adna. A hatalom meg eldöntheti, hogy lehív-e még egy „Vencel teret”, vagy leköszön.

Fotó: Wikimedia Commons