Trianon 106 – Lehetett volna máshogy a békekonferencián?

Ma 106 éve írták alá a trianoni békediktátumot Párizsban, amelyet a magyar nemzetgyűlés öt hónappal később ratifikált, és amely az antant ratifikációk után 1921. július végén lépett hatályba. Magyarország számára akkor ért véget a hadiállapot, és ezzel az első világháború. A puskaropogásnak nem volt teljesen vége: volt egy nyugat-magyarországi felkelés, amely végül Sopron megmaradásához vezetett és IV. Károly második hazatérési kísérletét is egy lövöldözős csetepaté zárta le Budaőrsnél. A diktátum azonban máshol már csak nagyon kis pontokon változott, hogy aztán a második világháború után három faluval tovább csonkuljunk.

Következetesen diktátumot írok, hiszen olyan jellegű béketárgyalásról, ahol Magyarország érdemi tárgyaló félként ült volna, nem beszélhetünk. Arra akkor lett volna esély, ha Károlyi Mihály kitart, márciusban nem adja át a hatalmat és nincs Tanácsköztársaság. Akkor feltehetően Ausztriával együtt minket is meghívnak 1919 május-júniusban Párizsba és még a konferenciának mondhatjuk el az észrevételeinket – persze nem mindegy, hogy milyeneket. Erre azonban nem volt lehetőségünk. 1920 januárjában a magyar delegáció meghallgatása már a konferencia lezárultával történt. Apponyi Magyarország mellett elmondott védőbeszédét a brit Lloyd George mellett már az Orlandót váltó olasz Nitti hallgatta meg, Clemenceau pedig sokkal inkább figyelt az őt leváltó aznapi választásra. Csip-csup ügyekben engedtek nekünk – területi kérdésekben viszont végül semmit sem. A szerződésből pedig mára csak a területi rendelkezések maradtak meg. Mivel ebbe nem volt beleszólásunk, ezért a diktátum jelző.

Ámde az előző bekezdés egy félmondatos kérdése – hogy a képzeletbeli, 1919 nyári magyar delegáció mit mondott volna a konferenciának – nagyon is aktuális, tulajdonképp ma is fontos lenne a gondolkodásunk számára. A dilemma az lett volna, és Apponyi előtt is az volt, hogy „mindent vissza”, vagy „valamit vissza”? Az integer, Szent István-i Magyarországot vagy az etnikai határokat lehetett volna megcélozni?

Nekem volt szerencsém végigolvasni a konferencia határbizottsági jegyzőkönyveit: valójában egyikre sem lett volna lehetőség. Kisebb korrekciókra viszont nyílt volna: azokra, amelyek a határbizottságokban (kizárólag francia, brit, olasz és amerikai részvétellel) is vitatottak voltak. Csallóköz, esetleg (de tényleg csak esetleg) a Duna-mente és Fülek vidéke, a Felső-Bodrogköz, a szatmári síkság elcsatolt része, a Bácska tiszai partja, és persze az Őrvidék. Nem meglepő, hogy az Őrvidéket leszámítva a többi megnevezett terület az, ahol mindmáig magyar többséget találunk. Azt hadd tegyem rögtön hozzá, hogy ezekben a bizottságokban hajszálon múlt, hogy nem csatolták el a Börzsönyt, a Cserhát északi részét az Ipoly vízválasztóig, a szatmári síkon Vásárosnaményt és Mátészalkát, illetve a Tisza-Maros szögét akár Újszegeddel is, miközben a szomszédok igényei ezen is bőven túlmentek. A történelem különösen fura fintora, hogy a mai Mosonmagyaróvárt (ami akkor még két város volt, 1939-ben egyesült) és a mosoni síkot cseh közbelépésre tarthattuk meg Ausztria igénye ellenében.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy örüljünk ezeknek a határoknak, hiszen nincs rá okunk. Azt azonban érdemes tudnunk, hogy hogyan jöttek létre, és hogy milyen veszélyes, ha egy rólunk döntő konferencia asztalánál nem is ülünk ott, vagy nem osztanak kártyát.