Zalatnay István: Bolygassuk-e a múltat?

Az úgynevezett ügynöklisták nyilvánosságra hozatala, ahogy várható volt, heves vitákhoz vezetett. A tartalmi kérdések előtt érdemes maguknak a vitáknak (különösen is a közéletieknek) a természetén elgondolkozni. Mert most (is) érezhető egy rossz szájíz, kedvetlenség sokak részéről. Pedig ami történik, az alapvetően pozitív: valós vita. Ami a demokrácia egyik legfőbb jellemzője: különböző álláspontok ütköztetése komoly érvekkel. Autoriter rendszerekben, ha egyáltalán, akkor is csak álviták vannak, súlytalan, mellékes, akár nevetséges érvekkel. (Emlékezhetünk a kabaréjelenetre, amelyben a meghirdetett munkára nyilvánvalóan alkalmas jelentkezőt mindenáron el akarják utasítani. Ezért kerül be a feltételek közé a szuahéli nyelvtudás, és amikor kiderül, hogy az illető annak hét nyelvjárásából hatot már fiatal korában elsajátított, sajnálattal közlik, hogy éppen a hetedikre lenne szükség. Persze a műfaj törvényeinek megfelelően kiderül, hogy érettebb fővel azt is elsajátította nagybátyjától a delikvens.) A valóságban azért nem mindig ilyen élesek a komoly és komolytalan érvek közötti határok.

A politikában a mondvacsinált, súlytalan érvek nemcsak elfedni akarják a valóságot; egyúttal lehetőséget kínálnak az elvakultak számára, hogy abba kapaszkodva élből elutasítsák „a másik oldal” sokkal komolyabb érveit. Mindenkinek jó szívvel ajánlható az az egyszerű (politikai) értelemgyakorlat, hogy – legalább magában – soroljon fel egy-két esetet, amikor egy vitában, úgy gondolja, „a másik oldalnak” volt igaza.

Így érdemes számba venni az elmúlt hónapok vitáit is. Értékelve, amikor valóságosak voltak, akkor is, ha nem a magunk véleménye érvényesült a döntésben. Álvitában ilyen esetben jogos a kiábrándult vagy indulatos reagálás, valós vitában nem. 

Az ügynökkérdés, a dokumentumok nyilvánosságra hozatala, annak módja valós vita tárgya lehet. Megnehezíti a józan véleményalkotást, hogy olyan kérdésről van szó, amely családok tízezreinek a sorsát mélyen érintette: életkörülményeiket, de ugyanilyen lényeges, hogy önképüket, ahhoz kapcsolódó érzelmeiket, identitástudatukat is. Ezért hajlamosak vagyunk fekete-fehérben gondolkozni: igen vagy nem, érintett vagy nem. Bár nyilvánvaló, hogy óriási különbség van az eltérő típusú esetek között, az, amit nyilvánosságra hoztak ezt a rossz szemléletet erősíti. Nagyon sokan nézik meg, hogy szerepelnek-e a nyilvántartásban bizonyos ismerőseik – ami pillanatokat vesz igénybe még néhány tucat ember végig kutatása esetén is – de órákat, napokat csak az szán rá magánkutatóként a munkadossziék, jelentések tanulmányozására, akinek komoly személyes érintettsége van. És ez nem is lehet másképp. 

Differenciáltabb gondolkozáshoz segít, ha figyelembe vesszük, hogy a dokumentumok hozzáférhetővé tétele melletti érvek ma bizonyos értelemben gyengébbek, mint a rendszerváltozáskor. A publikussá tétel melletti egyik fő érv, hogy az sebeket gyógyíthat. Ez történik, ha valaki szemébe néz annak, aki ellen vétett, ha családtagok egymás között tisztázzák, hogy mi, hogyan, miért történt, de akkor is, ha súlyos tettekkel a nyilvánosság előtt is el kell számolni. Különösen családokon belül sok szép példája volt már eddig is ennek a fájdalmas, de gyógyító folyamatnak. Ma már azonban a közvetlenül érintettek nagyobb része nem él: nincs kivel szembenézni. Halottak pedig sem gyógyulni, sem gyógyítani nem tudnak.

Ez nem azt jelenti, hogy ne szólnának most is komoly érvek a nyilvánosságra hozatal mellett, de azt igen, hogy az ezzel kapcsolatos érveknek, azok súlyának, következményeinek is van története. 

A történet pedig azután is folytatódik, hogy megszületett egy döntés. Van olyan aspektus, amelyről utólag belátható, hogy máshogyan kellett volna.  Biztosan ilyen most az, hogy a neveknél egymás mellett, kvázi egyenrangúként szerepel az, hogy volt-e az illetőnek úgynevezett 6-os kartonja és hogy szerepel-e a mágnesszalagos nyilvántartásban. Bár néha az előbbiekből sem lehet egyértelmű következtetést levonni – az csak aláírt nyilatkozat és tényleges ügynöki munkát mutató dokumentumok alapján lehetséges – nagyságrenddel több problémát okoz a mágnesszalagos nyilvántartás. Ez vált nyilvánvalóvá vált Lezsák Sándor és Surányi György egyébként különböző természetű esetében. Morális abszurdum, ha összekeveredik megfigyelt és megfigyelő, de az is, ha sikertelenül beszervezni akart úgy jelenik meg, mintha ténylegesen beadta volna a derekát. Akit soha nem környékeztek meg, annak nem kellett döntenie. Aki aláírt, annak bizonyos mértékű felelősségéről lehet beszélni, bár az a nagyon csekélytől a nagyon súlyosig terjed. (Nagyon csekély csőbe húzott fiataloknál, egyszerű embereknél, durva eszközökkel bezsaroltaknál, olyanoknál, akik nagyon igyekeztek senkinek sem ártani vagy éppenséggel adott ponton nemet mondtak; súlyos azoknál, akik karrierjüket elősegítendő, adott esetben másokkal szembeni ártó szándékkal ügynökösködtek; és természetesen legsúlyosabb a rendszer működtetőinél, akik azonban, sajnos, hiányoznak e listákról.)  

Akik viszont beszervezési kísérletre nemet mondtak, dicséretesen cselekedtek. Ezért érthető azok felháborodása, akiket áttételesen azzal vádolnak meg, amit éppen, hogy visszautasítottak. Országos hírű emberek, mint láttuk, a nyilvánosság elé állhatnak ügyükkel. A kevésbé neveseknek erre nincs módjuk. Jelen sorok írója például másfél évtizede kérte ki az édesapjára vonatkozó dokumentumokat, amelyekből kiderült, hogy semmiféle terhelő adat nincs rá nézve, bár – követségi alkalmazottként nem is csoda – nyilvánvalóan tettek kísérletet beszervezésére; dossziéjában azonban csak egy üres 6-os karton található, meg elég sok irreleváns dokumentum rá vonatkozólag (lehallgatott kollégája vele folytatott teljesen hétköznapi telefonbeszélgetései és hasonlók). De a listán most ott a neve a mágnesszalagos cédulkával. Nem kétséges, hogy igen sokan kerültek ilyen méltánytalan helyzetbe. Az már csak a helyzet iróniája, hogy mivel születési időpont nincs feltüntetve, ha valakinek azonos nevű fia van, bárki gondolhatja, hogy arra vonatkozik a terhelő információ. Nyilvánvaló, hogy itt nem egyedi technikai hibákról van szó, hanem így működik rendszer. Ha valamit, akkor ezt indokolt lenne megváltoztatni. Nagyon nem mindegy, hogy azért nincs valakinek 6-os kartonja, mert megsemmisíttették és csak mágnesszalagon maradt fenn a neve, vagy azért nincs, mert nem is volt. Az ártatlanság vélelme itt is fontosabb szempont annál, hogy senki ne maradjon büntetetlen. 

Hiba lenne azonban emiatt visszavonni az egész kezdeményezést. Az okozott kárt azzal már nem lehetne jóvá tenni. Az ügynökkérdés tisztázása pedig beletartozik abba a feladatba, amelyet az elmúlt évtizedekben nem vagy legalábbis nem kielégítően végzett el a magyar társadalom: a távolodó, de még mindig közel-múlttal való szembenézést. Alighanem ez is oka annak, hogy ígéretes kezdetet követően utat tévesztettünk. Azt gondoltuk, a mi részünkről lényegében rendben volt az, ami az előtte lévő évtizedekben történt; annál többet nem lehetett kihozni abból a történelmi helyzetből. Ne is bolygassuk a múltat. De így csak a rosszat lehet tovább örökíteni. Hiába múlnak az évek, évtizedek. A trauma nem ismeri az időt. Az amiatt kialakult lelki mechanizmusok, rossz gondolkozási és magatartási minták akkor nem érvényesülnek tovább, ha mások kerülnek helyükbe, akkor nem, ha fátylat borítunk rájuk.

A bolygatatlan múlt megrontja a valóság elől menekülni akaró jelent. Ezért kell feldolgozni a múltunkat minden lényeges aspektusával együtt. Beleértve az ügynökkérdést is. Átgondoltan, felelősségteljesen, és ha szükséges, egyes döntéseket korrigálva.

Szerző: Zalatnay István teológus, filozófus, a Határon Túli Magyarok Hivatala volt elnökhelyettese

(A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Kontroll szerkesztőségének álláspontját.)

Fotó:Facebook / ÁBTL