Fókuszban az önkormányzatok: mit hozott a központosítás?

Az önkormányzatiság leépítése: központosító törekvések és az önkormányzatok lehetséges válaszai címmel hirdetett kerekasztal-beszélgetést a Magyar Szociológusok Társasága az idei vándorgyűlésén, amelynek központi témája a demokrácia leépítése Közép-Kelet-Európában volt. A panelt Tosics Iván, a Városkutatás Kft. egyik alapítója és ügyvezető igazgatója moderálta.

A meghívottak között volt Lányi András filozófus, az ELTE TáTK Humánökológia Mesterszakának igazgatója; Alföldi György, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója; Jelinek Csaba, a Periféria Közpolitikai és Kutatóközpont társalapítója; Kovách Imre, az ELTE TK Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa; Pálné Kovács Ilona, az ELTE KRTK kutatója; Péteri Gábor, az OSI Local Government Initiative korábbi kutatási igazgatója; valamint Szegvári Péter, az Országos Területfejlesztési Hivatal korábbi elnöke.
Jelinek végül nem vett részt a beszélgetésen, új szereplőként Kiss Márta tudományos főmunkatárs jelent meg.

Ahogyan azt a beszélgetés címe is előre jelezte, a fő téma az önkormányzatiság centralizációja volt. A központosítás legfőbb példájaként a 2011-es helyi önkormányzati törvényt említették, amely a második Orbán-kormány egyik meghatározó lépése volt. Ennek keretében vették el az önkormányzatoktól az iskolákat, és korlátozták a szabad hitelfelvétel lehetőségét is. A beszélgetés során Péteri Gábor felidézte: bár az állami narratíva az adósságátvállalásról szólt, valójában csak a nagyobb városokat érintette komolyabban a hitelprobléma, és ők is képesek lettek volna saját megoldást találni.

A résztvevők a 2011 előtti időszakot sem látták problémamentesnek. Szegvári Péter a rendszerváltás utáni első évek (1991–1994) időszakát nevezte „a legszebbnek”, de szerinte Magyarország ekkor is lemaradt a nemzetközi trendekről: míg más országokban az önkormányzatok összevonása zajlott, nálunk minden település önálló önkormányzatot kapott. Erre Lányi András reagált: ha 3200 település létezik, legyen 3200 önkormányzat is, hiszen ez 3200 különböző identitást jelent – a helyi önállóságot szerinte nem lehet pusztán hatékonysági alapon megítélni.

A korai önkormányzati rendszernek ugyanakkor voltak erényei is. Az alulról szerveződő kezdeményezések ekkor még könnyebben kibontakozhattak. Példaként Szegvári a XIII. kerületi önkormányzat gyakorlatát említette: amíg az iskolák önkormányzati fenntartásban voltak, ötvenezer forintos többletjuttatást kaptak a pedagógusok. A 2011-es átalakítás után ez a lehetőség megszűnt, az intézmények kikerültek a helyi irányítás alól. Lányi szerint az ilyen helyi kezdeményezések túlnyomó része csírájában elhalt, mert a központosított rendszer nem adott nekik teret.

A beszélgetést áthatotta az a közös felismerés, hogy a helyi önállóság elvesztése a magyar demokrácia egyik legsúlyosabb vesztesége. Péteri Gábor számára a legnagyobb meglepetést az jelentette, hogy az önkormányzatok szinte egyáltalán nem próbáltak meg tiltakozni a centralizáció ellen – pártállástól függetlenül. A központosított rendszer így egy olyan struktúrát hozott létre, amelyben a fejlesztési források politikai eszközzé váltak, és sokszor az ideológiai vagy személyes kapcsolatok számítanak többet, mint a szakmai érvek.

A vita végül abban a kérdésben csúcsosodott ki, hogy mennyire működhet hatékonyan az „alulról felfelé” szerveződő önkormányzatiság egy „felülről lefelé” építkező politikai rendszerben. A résztvevők egy része a decentralizáció mellett érvelt, mások szerint viszont az egyik szint sem működhet a másik nélkül – a kulcs a kiegyensúlyozott együttműködés lenne.

Fotó: Wikipedia