Iskoláról iskolára vándorolnak az SNI-s gyerekek

A mai magyar iskolarendszerben szinte lehetetlen a speciális igényű gyermekeknek megtalálni a helyüket SNI-sként. Ezen belül is az autisták vannak talán a legnehezebb helyzetben.

Az előző cikkünkben arról számoltunk be, hogy az SNI-s gyerekek beiskolázását hogyan látja két gyógypedagógus szakember, akik már régóta vannak a pályán. Ebben a cikkben, azt térképezzük fel, hogy a szülők hogyan élik meg, ha ADHD-s vagy autizmussal érintett gyerekük kerül be az oktatási rendszerbe.

Sajnos gyakori, hogy a gyerek iskoláról iskolára vándorol, míg a szülők feladják a küzdelmet, és magántanulói státuszra váltanak. Vagy azért, mert már olyan kiégésben van a gyermek, és feladják az iskola keresést, vagy mert tényleg nincs olyan intézmény elérhető közelségben, ahol a gyerek jól érezné magát és a megfelelő támogatást megkapná. 

A szülők nem kapnak megfelelő tájékoztatást az SNI-s gyerekek beiskolázásáról

Brumecz Viktória a TASZ SNI-s témakörben járatos jogászát kérdeztem a jelenlegi helyzetről. 

„A leggyakoribb okok, amikkel a szülők megkeresnek minket, hogy a gyerekük nem kapja meg az előírt és szükséges fejlesztést (amit a szakértői bizottság már hivatalosan megállapított), vagy hogy nem megfelelő az iskola, illetve a pedagógus hozzáállása. A gyermek SNI státusza miatt megkülönböztetik, ellenségesek vele, próbálják elérni, hogy önként hagyja el az iskolát vagy hogy átláthatatlan az egész rendszer. A szülők jelenleg nem kapnak megfelelő információkat arról, hogy milyen iskolákba írathatják a gyermeküket, illetve milyen lehetőségek állnak rendelkezésükre. Ez az úgynevezett "intézményjegyzék" problémája, amelyet a szakértői bizottságok tartanak nyilván, de nem osztják meg a szülőkkel, így azok nem férhetnek hozzá. Mi azért is dolgozunk, hogy ezek a listák elérhetőek legyenek, erről részletesebben írunk a honlapunkon is.” 

Brumecz Viktória

Dalmai Melinda gyógypedagógus szerint „Megint az a tapasztalat, hogy van, ahol ezt jól, van, ahol kevésbé jól kezelik. Van, amikor az iskola támogatja a szülőt és sok tananyagot küld, de van, akik egyáltalán nem, és a szülők eléggé magukra vannak hagyva. Hasonló a hozzáállás a vizsgáztatásnál is. Heti tíz órát biztosítania kell az intézménynek, amiből levonják a gyógypedagógussal történő fejlesztéseket és a többit tanórán tölti.”

Brumecz Viktória szerint sok esetben arról sincs a szülőknek tudásuk, hogy ha SNI-s a gyermekük, akkor ezzel milyen jogaik és lehetőségeik vannak. Például fontos tudni, hogy a szakértői bizottság szakvéleményében leírt fejlesztések, plusz foglalkozások nem csak ajánlások az iskolának, hanem kötelezően betartandó feladatok. 

„Éppen ezért készítettünk egy közérthető tájékoztató anyagot a TASZ honlapjára, hogy segítsük azokat a szülőket, akik gyermekénél felmerült, vagy már be is igazolódott a sajátos nevelési igény.”

Az intézményjegyzék hiánya mellett egy másik probléma is van az intézményválasztás során: még nagyvárosokban is, főleg középiskolák esetén, gyakran előfordul, hogy ha egy gyermek speciális igényekkel rendelkezik, alig található számára megfelelő iskola. Az iskolák ugyanis maguk dönthetik el, hogy mely SNI-s diákokat fogadnak, így előfordulhat, hogy egy fejlődési zavarral élő gyermek számára nagyon kevés iskola kínálkozik. Például egy autizmussal élő gyermek, aki az általános iskolát integrált oktatásban végezte el, bármilyen jó tanuló is, alig találhat iskolát, mivel csak egy-két középiskola fogad el ilyen diákokat.

Ilyen esetben az egyik szülő részben vagy teljesen kiesik a munkaerőpiacról, hiszen a gyermekével tanul. Az autista gyerekeknél is van jövedelempótlásra lehetőség (GYOD). Emellett 4 órás munkában lehet elhelyezkedni vagy otthonról korlátlan munkavégzésre van lehetőség. Gyakori, hogy vállalkozást működtet a szülő, így a kötetlen munkaidő segítheti őket. 

„Mi a magunk eszközeivel igyekszünk segíteni: tájékoztató kisokosunk elérhető a honlapunkon, a hozzánk fordulóknak jogsegélyt nyújtunk, szorosan együttműködünk érintetti csoportokkal, képezzük, támogatjuk ezeket a szülőcsoportokat, és kerekasztal-beszélgetést is szerveztünk a témában.

De a legfontosabb az lenne, hogy az állam ellássa a feladatát. Elengedhetetlen, hogy kellő számú és jól felkészült szakember legyen az oktatásban, hiszen nagyon sokszor az áll a nehézségek mögött, hogy a pedagógiai szakszolgálatoknál, az óvodákban, iskolákban hiányoznak a szakemberek. Nincs elég pedagógus, pedagógiai asszisztens, gyógypedagógus, pszichológus. Ha ezek a szakemberek adottak, ők tudják segíteni a gyermek fejlődését és a családot is tudják támogatni ebben a helyzetben. 

Emellett fontos lenne a szemléletváltozás: az SNI ne egy stigma legyen, hanem egy lehetőség arra, hogy a gyermek segítséget kapjon. Fontos, hogy az osztálytársak, a szülőtársak és a pedagógusok is ezzel a szemlélettel forduljanak az érintett gyerekek felé.” - egészíti ki a gondolatait Brumecz Viktória.

Két fiúkat vették ki az állami rendszerből, most külföldre költöznek

Patakosné Tóth Emese egy másfél éve húzódó kálváriáról számolt be, melynek folyamányaként külföldre költöznek, Dániába, ahol az oktatási rendszer felkészültebb a megsegítésre szoruló, ADHD-s gyerekek fogadására.

Az tapasztalta, hogy a tanítást zavaró gyermekek beillesztésének bevett gyakorlata Magyarországon a kiközösítés.

"Két gyermekünk került úgy a körzetes állami iskolába, hogy láthatóan nyüzsgősebbek, magabiztosabbak és túláradóak voltak az átlagosnál. Az idősebbik jó tanítót kapott, szépen beilleszkedett és harmadik osztályos korára beállt a sorba, mégis átvittük egy magán iskolába, mert a körzetes iskolai környezet láthatóan rossz folyamatokat indított el nála. Nagyon méltatlan módon próbálták kordában tartani a viselkedését.”

Ugyancsak ebben az iskolában a másik, a kisebb fiúnak a lazább önszabályozása és - mint utóbb körvonalazódott – nagyfokú iskolaéretlensége és ADHD-ja tette próbára az elfogadási hajlandóságot.

A szülők számtalan felmérésre vitték a kicsit is. Hat éves koráig sehol semmi eltérést nem találtak. Az óvóda is elég későn kezdeményezett egy pedagógiai célú vizsgálatot, mégis arról tájékoztatták a szülőket, hogy mivel a gyermek nagyon okos, ezért szerintük, menjen iskolába. Pedig a kötetlenebb nevelési környezet még jót tett volna a gyermeknek. A szakszolgálat vizsgálata a fejlesztést abszolút nem írta elő számára és szabályos módon kiegészítő szakorvosi vizsgálatot sem rendeltek el, még BTMN (beilleszkedési és magatartási nehézség) kódot sem kapott.

Így a kisebb gyermek nem volt olyan szerencsés, mint a nagyobb. Sokszor rászóltak, mert órán beszélt, nyüzsgött. Először azért nehezteltek mert nem volt kódja a gyereknek, később pedig azért, mert lett. Ezek után a szülők úgy érezték, nem a gyermekkel van a gond, hanem a környezettel.

Patakosné Tóth Emese úgy véli, kevés az árnyék pedagógus, nincsenek kis létszámú osztályok, és nincs elég gyógypedagógus sem. 

„Miután jogilag senki sem tehetné meg, hogy eltanácsolja a gyereket az iskolából, ezért van, hogy etikátlan eszközökhöz fordulnak az iskolában és a hergelés, és ellenségeskedés miatt végül maga a szülő látja be, hogy lépni kell és többet nem viszi be a gyerekét és magántanuló lesz a gyerek.” 

"Én tényleg minden résztvevőt megértek, mert mindenkinek igaza van, az óvodának, a pedagógusnak, a többi szülőnek, az igazgatónak, a szakszolgálatnak is, de megoldást nem ad a helyzet, és a gyereket végül mégis el kell vinnem, és az egész helyzettől mindenki feszült szituációba kerül.”

Patakosné Tóth Emese véleménye szerint az erőforráshiányos állapotban tartott közoktatás eredményezte és tartja fenn a szakemberhiányt.

Ahogy utánanézett, Dániában érték az együttműködés és a szolidaritás és egy lényegesen más hozzáállás van a társadalomban is. Az egyetemista fiunk 5 éve él Koppenhágában, ezért is döntöttek most a kiköltözés mellett.

Ha az autizmus mellé még más nehezítő tényezők is járulnak

Fehérvári Csilla arról számolt be, hogy egy többszörösen nehezített körülmények mellett született Milán fiával szinte esélytelenek voltak a magyar iskolai rendszerben.

„Milán érkezését már sok nehézség előzte meg, Egerből a SOTE I-es klinikájára küldtek, mert Egerben azonnali császárt javasoltak, de a baba állapota miatt ezt nem tették meg. Ekkor 32 hetes állapotos voltam és kiderült, hogy nagyon pici a gyermek várható súlya és a magzatvíz is kritikusan kevés. Rengeteg rendellenesség derült ki a szülés után is, az agyi fehérjeállományi eltéréstől kezdve, szívet érintő rendellenességeken át, végtagi deformitások és komplett jobb oldali ajak és szájpad hasadékig bezárólag. Fül-orr gégészeti megjelenéseinek a száma mér közel 200 alkalom. A szervezete olyan, mintha egy beteg 70 éves ember lenne, még nem cukorbeteg, de rosszak az értékei. Evészavara van, az utóbbi pár évben közel tíz kilókat hízott évente. Allergiás, epilepsziás és alvászavaros. Az immunrendszere fordítva működik, állandóan magas az allergiaszintje is. Azt mondták, hogy a sok étel allergia miatt nem tud diétázni sem. Rendkívül ritka szindrómával él, az országban egyedi az esete. A neve pseudopseudohypoparathyroidismus. Mindezek miatt rengeteg műtéten voltunk. A pedagógiai szakvizsgálati kivizsgálások során arra is fény derült, hogy autista.”

Milán a bölcsödében rendszeresen kapott fejlesztést, de óvodai évei alatt rengetegszer volt beteg, így nem kapta meg a megfelelő segítő foglalkozásokat. Végül aztán későn, de megkezdték a fejlesztést, de nem abban a formában, amit a szakértői véleményben javasoltak. Az iskolát így iskolaéretlenként kellett megkezdenie, mivel a törvény nem engedte, hogy tovább óvodás maradjon. Annak ellenére, hogy a szakértői vizsgálat kifejezetten kérte a halasztást a jegyzőtől. Egerben ugyan van egy speciális iskola, de mivel ép értelmű autista, így oda nem vehették fel. A számára kijelölt intézményben sem kapta meg a megfelelő segítséget. Kettő év után hagyták el ezt az intézményt. Végül a második általános iskolában fejezte be tanulmányait, ekkor már betöltötte a 17 évet. Mindvégig magántanuló volt, melyre legelőször a betegségei miatt kapott javaslatot, de a később megállapított autizmusa is okot adott erre.

„2010-ben kerestem meg a panaszaimmal Eger városvezetését, ami először reményre adott okot. De sajnos végül a Magyar Helsinki Bizottsággal karöltve pereltük be a várost és az óvodát is: Milán nem megfelelő, hiányos ellátatlansága miatt pereltünk, amit meg is nyertünk. Az iskolai évek is mellőzöttségben teltek, ugyan magántanulói státuszban volt Milán, de nem igazán foglalkozott velünk az iskola és ekkor sem kapta meg a szakértői bizottság által javasolt ellátást. Sajnos a középiskolai évek sem hoztak jó tapasztalatokat. Van több olyan középiskola is Egerben, amelyeknek az alapítói okiratában szerepel, hogy fogadnak autista tanulókat, de minket mindenhonnan elutasítottak. Volt többször is, amikor azt mondták, hogy felveszik, de a beiratkozáskor közölték velünk, hogy mégsem. Milán ezeket mindig végig hallgatta.” 

A sok elutasítást Csilla is rosszul bírta, de elképzelhetjük, mit érezhetett Milán, aki reménykedett és végül mindig csalódnia kellett. Az segített neki, hogy karatézott, és a sportban sokszor kiemelkedő helyezéseket ért el, az edzői is mindig támogatták.

Végül egy műhelyiskolába vették fel, ahova két évig járt. A varrás soha nem volt Milán tervei között, de ennek ellenére ügyesen megtanulta a szakmát. Ennek elvégzése után ismét próbálkoztak a középiskoláknál, sikertelenül. 

Milán szakács vagy cukrász képzést szeretett volna elvégezni leginkább, de nem vették fel egyik iskolába sem. Tanuláshoz való hozzáállása közel a nullára csökkent ekkorra, de a karate mestere támogatása által elkezdte felnőttképzésben a szakács mesterséget tanulni. „Itt nincs autizmus megsegítés, így nehezebb a tanulás, és itt érződik igazán, hogy mennyi minden kimaradt Milánnak, de azért mégis igyekszik és a maga módján szereti néhány részét a képzésnek.”

Fehérvári Csilla vágya, hogy legyen olyan Szülői Referens Hálózat, melynek az önkormányzatok lehetőséget biztosítanak, ahova a szülők bármely problémájukkal bizalommal fordulhatnak. Ezen a helyen útmutatást kapnának az ügyeik intézéséhez. A Civil Kollégium Alapítvánnyal másokkal együtt azon dolgozik, hogy az oktatás akadálymentesítése megtörténhessen. Továbbá segíteni szeretnék az oktatás résztvevői és a szülők közötti kommunikációt is.

Fontosnak tartja, hogy minden gyerekről legyen információ, hogy milyen egy adott gyermek családi háttere, bármilyen közösségbe és iskolába is kerül, az lekövethető legyen.

Van, aki végül mégis elboldogul a rendszerben

Mayer Dea, arról számol be, hogy már kétévesen feltűnt, hogy probléma van a kisfiúnkkal. 

„A magánbölcsiben szóltak, hogy gyakran rúgja meg a többi társát, és ekkor kezdtünk el kivizsgálásokra járni vele. Az első ovi sem volt sikeres választás, pedig kiscsoportos magánovit néztünk ki, végül el kellett hoznunk és kifejezetten SNI-s gyerekeknek való óvodába jártunk vele. Oviban már megvolt az ADHD és autizmus besorolása is. Közben azt is észrevettem, hogy hasonló sorstársaknak nincs támogatás, ezért magam is nyitottam egy fejlesztőházat, ahol a szülőkkel is foglalkozunk.” 

 

Iskola előtt, iskolaelőkészítőbe is járatták a kisfiút, de ott is sokszor zavarta a foglalkozásokat. 

„Egyszerűen nem bírtak vele, zavarja a foglalkozásokat, nem tudnak haladni miatta. Ekkora döntöttük el, hogy gyógyszert iratunk fel neki, mert így esélytelen lesz az iskola. Az sem volt könnyű, mert gyakran hiánycikk a gyógyszer itthon, de amióta szedi, stabilabb a magatartása és sokkal könnyebben veszi az akadályokat. Sima körzetes iskolába jár, szerencsére kis létszámúba, de rendben működik most vele minden.”

Dea szerint nagyon sok múlik azon, hogy a szülő mennyire jár utána a lehetőségeknek, mennyi időt és energiát tud erre fordítani. „Én azt látom, hogy ha a szülő felvértezi magát tudásanyaggal, sok fejlesztésre viszi a gyereket és ha úgy látja, hogy a gyógyszeres kezelés kell, akkor azt is végig járja, akkor jó kimenetele is lehet a dolgoknak. Érdemes elfogadni a visszajelzéseket, és nem tagadásban lenni, mert az nehezíti a folyamatokat.”

Az látszik, hogy egyik speciális igényű gyermeknek sem egyszerű a mai iskolarendszerben megtalálni a helyét, SNI-sként. Ezen belül is az autisták vannak talán még nehezebb helyzetben. Kevés a jól képzett szakember az állami rendszerben és az iskolák sem olyan befogadóak, mint amilyennek lenniük kellene, és a szülői állhatatosságon nagyon sok múlik, hogy megfelelő ellátást kapjon a gyermek, már ha egyáltalán van elég és megfelelő szakember.

Fotó: Illusztráció