Lesz elég víz a Tiszában az idén?

Az ezredforduló rekordokat döntögető tiszai árvizei után idén minden eddiginél súlyosabb aszály fenyegeti az Alföldet, mivel a téli hónapokban a Tisza vízgyűjtő területére nem hullott értelmezhető mennyiségű csapadék. 

Az erről szóló hírek az elmúlt napokban bejárták az országos sajtót. A régóta tartó, egyébként az utóbbi időben az álláspontok közeledésével járó vízügyes-természetvédő vita pedig könnyen okafogyottá válhat, hiszen, ha a Tisza vízhozama a jövőben is az ideihez hasonlóan alakul, gyakorlatilag alig lesz víz, amit a tározókban vissza lehetne tartani vagy a zöld elképzelések szerint a tájban szétteríteni. A klímaváltozással szorosan összefüggő és komoly gazdasági, sőt társadalmi hatásokkal járó problémakör jobb megértéséhez érdemes áttekintenünk a Tisza-vidék környezettörténetét és vízgazdálkodását.

Így nézhet ki a Tisza az idén vízutánpótlás híján (Forrás: ChatGPT / Dall-e)

A Tisza  ingadozó vízjárása évszázadokon át ismert és állandó adottság volt: a kora tavaszi, a kárpáti hóolvadásnak köszönhető árvíz és a kora nyári csapadékmaximumhoz kapcsolódó zöldár öntötte el hosszú hónapokra az Alföld jelentős részét, míg augusztustól októberig rendszerint kisvizes időszak volt.  

Nagyjából tizenöt évente csapadékosabb és szárazabb periódusok váltogatták egymást. A hatalmas árvízi elöntéseket hozó úgynevezett kis jégkorszak pedig a maga hűvösebb, csapadékosabb klímájával a 15. század elejétől a 19. század végéig tartott. Erre a különböző korok emberei különböző válaszokat adtak. Már a honfoglalók és az előttük itt élt emberek is alkalmazkodtak az Alföld hatalmas vízjárta területeihez és a magasabb, árvízmentes térszíneken hozták létre többé-kevésbé állandó településeiket, itt folytattak földművelést, az ártéri haszonvételek (pl. legeltetés, gyümölcsészet, halászat, pákászat) pedig mindennapi megélhetésük fontos részét képezték. 

A török hódoltság után a Mendöl Tibor által leírt  “tönkretett, leromlott kultúrtáj” már nem hasonlított az ősállapothoz: a korábban jellemző erdők nagy része eltűnt, helyét füves puszta és mocsár vette át, sőt a futóhomok is egyre nagyobb teret hódított. Már Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusa alatt, tehát a 18. század második felében voltak kisebb-nagyobb vízszabályozási, csatornázási munkálatok, azonban az 1800-as évek elején Magyarország területének 13 %-át még rendszeresen elöntötték a folyók, ráadásul az elöntött területek fele a Tisza árterére esett. 

A 19. században megkezdődött rendszeres vízszabályozási munkák legfőbb célja tehát az árvízmentesítés volt, amelynek köszönhetően hatalmas területek váltak mezőgazdasági művelésre, emberi megtelepedésre és zavartalan közlekedésre alkalmassá. Ugyanakkor a folyószabályozás káros következményei is megmutatkoztak. Ezek közül most csak az 1863-64-es aszályt és éhínséget, valamint a Szegedet romba döntő 1879-es árvizet emelnénk ki.

A Kárpát-medence vízborította és árvízjárta területei, az ármentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt

A magyar vízügyi (akkori elnevezéssel: kultúrmérnöki) szakma az 1930-as évektől kezdve igyekezett megoldást találni az Alföldet sújtó árvizek és aszályok mérséklésére, tehát a folyószabályozás egyfajta mérnöki szemléletű korrekciójára. Sajó Elemér királyi főmérnök “Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában” című tanulmányában fogalmazta meg a vízgazdálkodás máig korszerűnek számító alapelveit. Eszerint a „vizek rendezése” után a „vizek hasznosítása” kell hogy megvalósuljon. Tanítómesterének tekintette őt Lampl Hugó, a tiszántúli aszályos tájak öntözésének apostola, akinek a nevéhez a Tisza-völgy öntözésének megtervezése és létrehozása fűződik. 

Törekvéseiket hathatósan támogatta Horthy Miklós kormányzó, aki kenderesi birtokán megtapasztalta halastava kiszáradását és az aszály okozta károkat. Az oda vezető, 1940-ben megépült tiszafüredi öntözőmű neve a köznyelvben a mai napig Horthy-csatorna. 1942-ben maga az államfő avatta fel Magyarország addigi legnagyobb vízügyi műtárgyát, a keleti fronton repülőbaleset áldozatául esett fiáról elnevezett Horthy István zsilipművet Békésszentandráson, a Hármas-Körösön.

A második világháború kényszerűen megszakította a 30-as, 40-es évek vízügyi beruházásait, de a Sajó Elemér és kortársai által kidolgozott tervek szocialista köntösben, a szovjet tudományos és gazdasági példákhoz igazítva tovább éltek. Ennek eredménye lett az 1954-ben megépült tiszalöki duzzasztómű és a hozzá csatlakozó Keleti-főcsatorna, majd az 1973-ban elkészült Kiskörei-víztározó, későbbi nevén a Tisza-tó, amely a nyári időszakra feltöltve az Alföld legaszályosabb tájait látja el öntözővízzel a Nagykunsági- és Jászsági-főcsatornákon keresztül. A tervezett Duna-Tisza csatorna és a csongrádi duzzasztómű viszont az anyagiak, majd a rendszerváltás után politikai akarat híján nem valósult meg.

A rendszerváltás környékén a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer kapcsán megindult vízügyes-zöld vita az ezredforduló után felerősödött, különösen miután a klímaváltozás hatása egyre inkább érezhető lett az Alföldön. A környezetvédők “vízlépcsőlátással”, a víztöbblet Magyarországon való keresztül engedésével és a táj kiszárításával vádolták a vízügyeseket, szorgalmazva a visszatérést a korábbi történelmi korokban szerintük bevált módszerekhez (vízkivezetés, fokgazdálkodás, tájban való vízmegtartás). Egyfajta hitvita alakult ki, miközben mindkét fél az egyre súlyosbodó probléma megoldására törekedett a maga eszközeivel és elképzelései szerint. A Zöld Gerilla Mozgalom például vízelvezető csatornákat zárt el a Duna-Tisza közén, a vízügy pedig erre igyekezett szakmai érvekkel válaszolni, amelyből végül konstruktív vita és helyi együttműködés alakult ki.

Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) főigazgató-helyettesi kinevezését több, a témával foglalkozó civil és környezetvédő nyitásként értékelte a táji vízgazdálkodás felé. A vízügyi szakember szerint minél több vizet kell tárolnunk a tájban, főleg a régi vízjárta területeken, mert a legjobb víztározó maga a talaj. Ehhez viszont területre van szükség, amelynek igénybe vétele a gazdálkodók ellenállásába ütközhet.

Az utóbbi időben valóban érzékelhető a mérnöki és ökológiai szemlélet összefésülése, amely egyébként az öntözéses gazdálkodásról szóló 2019. évi CXIII. törvény alapelveiben is megjelenik: a természeti erőforrások megóvása, a mezőgazdaság alkalmazkodóképességének erősítése, az öntözéses gazdálkodás elterjesztése, valamint az öntözési közösségek kialakítása szerepel a kiemelt célok között. A Második Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia, ezen belül pedig a Nemzeti Alkalmazkodási Stratégia vízgazdálkodási fejezete, a Nemzeti Vízstratégia (Kvassay Jenő Terv) így fogalmaz: „…a víz káros bősége a vízhiány mérséklésére legyen fordítható.”

Úgy tűnik, a kormány a fentiekben megfogalmazott magasztos elveket a gyakorlatban is meg kívánja valósítani. A Válasz Online cikke alapján a Felső-Tiszán megindítják a “Vizet a tájba!” nevű, 480 milliárd forint összértékű programot, melynek teljes körű tervezése már véget is ért, az első szakasz 22 milliárd forint értékben meg is indul. A Duna–Tisza közi Homokhátságon összesen 1763 milliárd forint beruházási költségű program veszi kezdetét. De a felgyorsuló klímaváltozás könnyen idézőjelbe teheti ezeket a nagyszabású, ám némileg megkésett terveket a Tisza-völgy vonatkozásában, hiszen könnyen elképzelhető, hogy nem lesz elegendő víz, amit vissza lehetne tartani és a tájban eltárolni.

A Tisza vízgyűjtő területére az idei télen nagyon kevés csapadék hullott. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) jelentései szerint a hóban tárolt víz mennyisége sokéves mélyponton van, a Tiszánál pedig szinte egyáltalán nincs hó. Ez a számok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a Tisza Szeged feletti vízgyűjtőjén - tehát azon a területen, amelyről gyakorlatilag az összes vízfolyás a Tiszába torkollik, beleértve a legnagyobb mellékfolyót, a Marost is - mindössze 0,018 (!) köbkilométer a hóban tárolt vízkészlet. A sokéves átlagérték az év azonos napján 2174 km3, ami jól mutatja, mekkora most a baj. Mindez az alábbi térképen is látható és összehasonlítható a Duna alpi-kárpáti vízgyűjtőjének jelenleg szintén extrém alacsony hóvízkészletével.

Forrás: Országos Vízügyi Főigazgatóság

A Tisza idén március 1-én Szegednél, tehát minden jelentős mellékvizének felvétele után mindössze 81 centiméteres vízállású volt. Ez másodpercenként 228 köbméteres vízhozamot jelentett.

Összehasonlításképpen: az eddigi legnagyobb tiszai árvizet megelőzően, 2006. március 1-én 467 cm volt a vízállás, ami akkor még nem volt elég az elsőfokú árvízvédelmi készültség elrendeléséhez. Nem sokkal később, április 21-én viszont már 1009 cm-es rekordértéken tetőzött a folyó, ami a kárpáti vízgyűjtőn bekövetkezett gyors hóolvadásnak volt köszönhető. Ekkor becslések szerint 4000 köbméter víz ömlött át másodpercenként a szegedi mederkeresztmetszeten. De még az aszályos 2022-es évben is 292 centit mutatott a szegedi vízmérce ezen a tavasz első napján.

Az elmúlt egy hónap szegedi vízállásai. Forrás: Országos Vízügyi Főigazgatóság

A kevés hóvízkészlet miatt a tavaszi áradások elmaradhatnak, ami a talajvízvesztést is növelheti. Az ősszel tervszerűen leengedett, alacsonyabb vízszinten üzemeltetett Tisza-tó nyári szintre való feltöltése is nehezebb lesz, tekintve, hogy a jelenlegi szabályok alapján napi 10 cm-rel lehet emelni a vízszintet. Így aztán a legszárazabb alföldi területek öntözése is veszélybe kerülhet. A mezőgazdaság mindenképpen megsínyli a várható aszályt: a közismerten vízigényes kukorica rossz termése kihat a takarmányárakra, ezeken keresztül pedig a húsárakra is.

Ennyi rossz adat után felmerül a kérdés, hogy mégis mit tehetünk? Lehet például reménykedni abban, hogy a klímaváltozás szélsőségei a másik irányban is működnek, és a tavaly őszi dunai árvízhez hasonló óriási esőzés egyenlíti ki a Tisza most erősen negatív hidrológiai mérlegét. De ha nem készülünk fel a hirtelen lezúduló vízmennyiség tárolására és tájban való elosztására, ugyanúgy járunk, mint elődeink a korábbi katasztrofális árvizekkel és aszályokkal. És természetesen lehet kísérletezni a szárazságot jobban tűrő növényekkel, a megváltozott klimatikus viszonyok között jobban működő gazdálkodási formákkal. 

A kulcsszó mindenképpen az alkalmazkodás, vagyis a kihívásra adott megfelelő válasz. Ezt viszont a tudósoknak, a vízügyi szakembereknek, a politikusoknak, a környezetvédőknek és a gazdálkodóknak együtt kell megfogalmazniuk.

Fotó: MTI