A környezeti otthonvesztés gyásza – új érzelmek a klímaválságban

A klímaváltozás már régóta kopogtat, de most nyáron ránk is rúgta az ajtót: az aszályhelyzet, a vízhiány minden eddigi rekordot megdöntött és sajnos egyre jobban sújtja az élő környezetet is: apadnak, kiszáradnak a vizeink, szenvednek, pusztulnak a növények, fák, erdők. Az átalakuló környezet veszteségként jelenik meg, és ez az emberi pszichére is komoly hatással van. Egy pszichológussal, környezettudatossági szaktanácsadóval jártuk körbe a témát.

A klimatikus változások az élőhelyünkre, tágabb és szűkebb környezetünkre is komoly hatással vannak és a társadalmunkra, az egyénre is eddig nem tapasztalt mentális terhekkel nehezednek. Fájó érzés az üres patakmedrekben, az elsárgult, kiszáradt növények között sétálni. A pszichológia szerint ez is egyfajta gyászfolyamat, amire a szolasztalgia kifejezést használja.

Schell Gergely pszichológus, környezettudatossági szaktanácsadó segített elmagyarázni a klímaválság társadalmi vetületeit, aki maga is tartott terepszemlét a közelmúltban a klímaváltozás által sújtott, sérülékeny Tápió-vidéken.

„A globális és helyi kiszáradást érdemes lassú lefolyású katasztrófahelyzetként értelmezni. Ám a lassú katasztrófákhoz nem vagyunk hozzászokva, és nehezen is vesszük őket észre. Míg egy árvíznek vagy viharnak van jól azonosítható időpontja, addig a talajvíz süllyedése, a vizes élőhelyek visszahúzódása és a folyók kiszáradása évek, esetünkben évszázadok alatt bontakozik ki. Nincs egyetlen „katasztrófanap”, ezért a veszély nehezebben kelti fel a figyelmünket. Kahneman gyors és lassú gondolkodásról szóló modelljét a jelen helyzetre alkalmazva: evolúciós okokból a figyelmünk könnyebben reagál a hirtelen és közvetlen veszélyre, míg egy összetett, fokozatos folyamat felismerése tartós figyelmet, mérlegelést és hosszú távú tervezést igényel” – mondta a pszichológus kiemelve, hogy a lassú lefolyás azzal is jár, hogy az észlelésünk alkalmazkodik a romláshoz: ami korábban rendkívüli volt, előbb gyakorivá, majd megszokottá válhat.

„Ezt nevezzük eltolódó alapvonalnak: az újabb és újabb generációk egy egyre leromlottabb állapotba születnek bele, számukra az lesz a megszokott, és nem fognak emlékezni a jobb állapotra” – tette hozzá.

Egy új gyászfolyamat

A szakember szerint a veszteség észlelésének, tudatosításának lelki következménye lehet a szorongás, gyász, düh, tehetetlenség és a jövő kiszámíthatóságába vetett bizalom megrendülése. A gazdálkodók és állattartók számára mindehhez megélhetési és identitásbeli bizonytalanság is társulhat.

„Ezek nem feltétlenül pszichiátriai tünetek, hanem valós veszteségre adott arányos emberi válaszok. A pszichológia olyan új érzelmeket is leírt a közelmúltban, mint a szolasztalgia, azaz a környezeti otthonvesztés gyásza. Ez azt jelenti, hogy a táj, az otthon a szemünk láttára alakul át, veszíti el jól ismert otthonosságát. Az általam monitorozott Tápió-vidéken egyre hosszabb időre száradnak ki a felszíni vízfolyások, felbomlik a táj ökológiai gondozását is elvégző hagyományos állattartás, és a környékbeli embereknek egyre kevesebb a kapcsolata a világukkal. Ahova korábban horgászni és strandolni jártak, ma szomorú érzéseket kelt bennük. A vizes élőhelyek megszűnésével, leromlásával fajok tűnnek el, köztük számos védett faj, amelyek mind ökológiai kapcsolatban állnak egymással, egyetlen sérülékeny rendszert alkotnak. Ám épp ezen a területen pozitív példákat is találunk” – részletezte a folyamatot.

Ami pedig némi kapaszkodót jelenthet ebben a válságban az, ha az ember megbízható információt kap, meg tudja osztani másokkal a tapasztalatait, talál elérhető cselekvési lehetőségeket, és nem marad egyedül a tehetetlenség érzésével. 
„Ha azonban a szorongás tartós alvászavart, reménytelenséget vagy működésromlást okoz, érdemes szakmai segítséget kérni” – szögezte le a pszichológus.

A cselekvő remény

Schell Gergely rámutatott arra, hogy a helyieknek nem kell hidrológussá vagy ökológussá válniuk ahhoz, hogy érdemi szerepük legyen, azt érezzék, hogy tesznek valamit. Segíthet az egyénileg és közösen megélt veszteség kimondása, a régi fényképek és történetek összegyűjtése, megosztása, a változások dokumentálása, a közösségi monitoring, valamint a részvétel a helyi egyeztetésekben.

„Ezek egyszerre őrzik meg a táj emlékezetét és erősítik a kollektív énhatékonyság érzését, azt a tapasztalatot, hogy a közösség nem pusztán elszenvedője, hanem bizonyos mértékig alakítója is lehet a folyamatoknak. Az ökológia fontos kifejezése a cselekvő remény: ez nem annak a bizonyossága, hogy minden helyreállítható, hanem annak vállalása, hogy a bizonytalanság ellenére megtesszük, ami még megtehető. Össze kell fognunk mindenkivel, egy asztalhoz kell ülnünk az érdekellentéteink és a korábbi konfliktusaink ellenére” – sorolta a konkrét tennivalókat a szakember.

Azt is le kell itt szögezni, hogy a műszaki tervezést, a vízkormányzást és az ökológiai állapot felmérését természetesen az illetékes szakembereknek kell tervezniük és koordinálniuk. Ehhez bizalomra van szükség, amiben mi magyarok sajnos nem vagyunk túl erősek.

„A helyi tudás nem a tudomány vetélytársa: más időtávon és más nézőpontból mutatja meg ugyanazt a tájat. A részvételiség biztosítása érdekében úgy gondolom, hogy a tartós megoldásokhoz a vízügy, a természetvédelem, az önkormányzatok, a gazdálkodók, a környezetvédők, a kutatók és a helyi közösségek együttműködésére van szükség. Az érintett szereplők bevonása most már nem lehet kommunikációs díszlet, hanem annak az alapvető feltétele, hogy a beavatkozásokat megértsék, elfogadják, és hosszú távon gondozzák a bekapcsolódó partnerek” – hangsúlyozta Schell Gergely, aki arról is beszélt, hogy a mindennapi cselekvés erősítheti az énhatékonyság-élményt, csökkentheti a teljes tehetetlenség érzését, és kapcsolatot teremthet a számunkra fontos értékek és a viselkedésünk között. A felelős vízhasználat, a helyi kezdeményezések támogatása, a tájékozódás és a közösségi részvétel ezért pszichológiailag is rendkívül fontos. Még erősebb lehet ez az élmény, ha nem magányos erkölcsi teljesítményként, hanem másokkal végzett, látható eredményekhez kapcsolódó cselekvésként jelenik meg. Fontos, hogy beszéljünk azokról, akik szűkebb és tágabb környezetükben eredményeket érnek el. 

A megoldáskeresés

Azt is fontos kiemelni, hogy nem szabad az egyénre hárítani egy teljes vízgazdálkodási rendszer felelősségét. A háztartási víztakarékosság nagyon is értékes, de önmagában nem állítja helyre egy vízgyűjtő terület vízháztartását. Az egyéni cselekvés akkor válik igazán erőssé, amikor közösségi és intézményi változásokhoz kapcsolódik. 

„Egyre több szó esik arról, hogy a lokális kezelésnek egyszerre kell mérsékelnie a klímaváltozás további súlyosbodását és alkalmazkodnia azokhoz a változásokhoz, amelyek már elkezdődtek. Magyarországon ennek egyik kulcsa, hogy a vizet ne kizárólag gyorsan elvezetendő többletként, hanem a tájban megőrzendő értékként is kezeljük. Hála az égnek úgy tűnik, hogy erre van most nyitottság” – mutatott rá a környezettudatossági szaktanácsadó, aki leszögezte, hogy a szakmai és civil szereplők feladata nem ugyanaz, de egymásra vannak utalva. A szakemberek mérnek, terveznek és felelnek a biztonságos megvalósításért. A civilek dokumentálhatnak, helyi tudást gyűjthetnek, nyilvánosságot teremthetnek, számon kérhetik a hosszú távú vállalásokat és részt vehetnek a kisléptékű beavatkozások megvalósításában.

„Pszichológusként úgy látom, hogy nem csak műtárgyakat kell építeni, hanem tudást, bizalmat és együttműködési képességet is. Egy lassú katasztrófára csak következetes, hosszú távú és közösen fenntartott munkával lehet válaszolni. Kiemelten fontosnak tartom, hogy a közösségek vezetői, a polgármesterek, a vízügyi munkatársai, a természetvédők, a civilek, a helyi közösségek úgy tekintsenek egymásra, mint akik egy csónakban eveznek a közös megoldás felé” – zárta gondolatait Schell Gergely.