Uniós érvek a szlovák nyelvtörvény ellen, döntsön a közösség a dolgairól a saját szintjén

Könnyen lehet, hogy újabb kanyar következik a szlovák nyelvtörvény immár lassan három évtizedes csiki-csukijában. A dolog háttere olyan szinten világos, hogy a függetlenné vált Szlovákia lakosságának több mint egytizede magyar anyanyelvű volt, és ez az arány, bár valamennyit csökkent 31 év alatt, de a déli járások magyar dominanciája nem kétséges. Ez a szlovák politika egy részét zavarja, egy része pedig ebben hergelési potenciált és könnyen szerezhető népszerűség-forrást is lát. Magyarországon – amely 1920 és 1946 után gyakorlatilag egynyelvű – erre nem igazán látunk hazai mintát.

Az épp csak pár éve függetlenné vált Szlovákia első nyelvtörvényét Vladimir Mečiar kormányzása alatt, 1995-ben vezették be, de ennek szankcionáló passzusait 1999-ben a Dzurinda-kormány javaslatára törölték, hogy aztán Robert Fico kormányzása idején 2009-ben (tehát immár az EU égisze alatt) visszaállítsák. Nagyon a részletekbe ásás nélkül, ezek a lehetséges büntetések eddig önkormányzatokat és bizonyos jogi személyeket fenyegettek, a mostani változtatás – amelynek részleteiről egyelőre csak bizonytalan sajtóhírek szólnak – ezt természetes személyekre is kiterjesztheti, bár hogy hogyan, az nem világos.

Ahányszor ez a vita felmerül, a magyar válasz, teljesen érthetően az, hogy „a több százezres, őslakos szlovákiai magyarság nyelvi jogai sérülnek”, illetve újabban már az is, hogy „a törvény visszaviszi 20-30 évvel Szlovákiát”. Bár ezek az érvek kétségkívül alaposak, ha hatékony fellépést szeretnénk, itt, az EU-ban lenne erre még egy kártya, amelyet eddig nem láttam kijátszani.

A kép forrása: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Etnicke_zlo%C5%BEenie_2011_Atlas_romskych_komunit.png

Itt ugyanis – irányuljon a lépés nyilván a magyar, esetleg a cseh, netán az angol nyelvnek a szlovákkal szemben „hangsúlyosabb” használata ellen – lényegében az Európai Unió hivatalos nyelveinek az Unió egy másik hivatalos nyelvével (a szlovákkal) szemben történő kizárólagos vagy preferált használatát tervezik büntetni. Erre nem is igazán tudok precedenst – ha nagyon érvrendszer után keresgélnék, az 1920-as évek elejéről, a Népszövetségben lejátszott finn-svéd „Åland-vitáig”, vagy az 1970-es évek dél-tiroli rendezéséig nyúlnék vissza.

Az EU-t ilyen ügyekben nem egyszerű a nekünk kedvező irányba állítani, de az egyik legfontosabb uniós alapelv, a szubszidiaritás, vagyis hogy a közösségek dönthessenek a dolgaikról a saját szintjükön, valószínűleg segíthet abban a magyar diplomáciának, hogy ezt arra a különben magától értetődő jogra is vonatkoztatni lehessen, hogy mindenki olyan nyelven beszél, ahogy szeretne és – ez sem mellékes itt – ahogy tud.

Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a magyar-szlovák határ szlovák oldalán több százezres magyar közösség él, nagyjából fele részben olyan kis falvakban, ahol a magyar szinte az egyetlen használt nyelv. Ha másként közelítem a kérdést, akár azt is mondhatnám, hogy rossz helyen van a határ. Az ilyen licitek viszont most – az orosz-ukrán háború árnyékában – nem találnának értő fülekre sehol, nem is állunk úgy nemzetközi tekintély ügyében, hogy találhatnának. Viszont az Európai Unió, és főként az eredeti, több mint fél évszázados francia-német projektje pont arról szól, hogy az ilyen „rossz helyen van a határ” kérdéseket ne is kelljen feltenni.

Ennek pedig alapja, hogy ha a dunaszerdahelyi Józsi bácsinak Szlovákiát dobta a történelem, még ne dörgölhesse senki az orra alá és fenyegethesse bírsággal, ha magyarul beszél, nota bene esetleg nem is tud szlovákul. Persze, mindenkinek jobb lenne, ha tudna, de nem tud. És ha ezt az uniós alapelvek alapján elfogadtuk, akkor akár ráfordulhatunk a Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezésére is.