Már nem az a kérdés, hogy összeomlik-e az iráni rezsim, hanem az, hogy mikor

Iránban 2025 végén ismét tízezrek vonultak utcára. A mostani tiltakozások a riál összeomlásából és a mindennapi megélhetés válságából indultak ki, de nagyon gyorsan túlnőttek a puszta gazdasági elégedetlenségen. A teheráni bazárok bezártak, az egyetemisták csatlakoztak, és egyre hangosabban kérdőjelezik meg az egész rendszert, jelezve: a három éve húzódó válság most új szintre lépett. A nőjogi tiltakozások, a gazdasági összeomlás és a gyengülő külpolitikai pozíciók mára egyetlen folyamat egymásra torlódó rétegeivé váltak.

A jelenlegi helyzet gyökerei egészen 2022 őszéig vezetnek vissza, Mahsza Amíni haláláig. A fiatal kurd nőt az erkölcsrendészet vitte el, mert a hatóságok szerint nem megfelelően viselte a hidzsábot; néhány nappal később meghalt. Az ügy körülményei és az egymásnak ellentmondó hivatalos magyarázatok rövid időn belül példátlan méretű országos tiltakozásokhoz vezettek. Az országszerte utcára vonuló tüntetők „Nő, Élet, Szabadság” jelszava már nemcsak a konkrét tragédiára adott válasz volt, hanem arra a régóta létező tapasztalatra is, hogy az állam évtizedek óta igyekszik ellenőrzés alatt tartani a mindennapi élet legapróbb részleteit is.

A 2022-es tüntetéseket végül erőszakkal verték le, több száz halottat hagyva maguk után. A hatalom ezzel ugyan elfojtott egy lángot, de érezhetően nem tudta visszaállítani a korábbi látszólagos egyensúlyt. A nagyvárosokban sok nő ma már – a tüntetések eredményeként – nyíltan megszegi a hidzsábelőírásokat, Teheránban becslések szerint nagyjából minden második, ami egy csendes, de tartós ellenállást jelez.

A nőjogi tiltakozások után a gazdaság vált a válság legfájóbb pontjává. A riál szabadpiaci árfolyama 2025 végére dolláronként kb. 1,4 millióra zuhant, az éves infláció 40–50% körül mozog, az élelmiszerárak pedig egy év alatt 60-100%-kal nőttek (pl. gabona és a gyümölcsök árai duplázódtak). Ez a helyzet pedig már nemcsak a városi fiatalokat sújtja, hanem a kereskedőket és kisvállalkozókat is tönkreteszi, éppen azokat, akik korábban inkább a rendszerrel tartottak.

A már harmadik napja tartó tüntetések ebből az alaphelyzetből nőttek ki. December 28-án Teherán bazárjai bezártak, majd az egyetemek is megteltek tiltakozókkal. A megélhetési követelések szinte azonnal politikai töltetet kaptak: a jelszavak immár nem csak árfolyamokról és inflációról szólnak, hanem a hatalom egészének kritikájáról. Ráadásul most olyan csoportok találták meg egymást, amelyeket eddig még sikerült elkülöníteni, ez pedig különösen veszélyes a hatalom számára.

A gazdasági összeomlás hátterében több tényező áll. A 2018-as amerikai kilépés a nukleáris megállapodásból tartós szankciókat hozott, amit Irán csak részben tudott kijátszani. 2025 nyarán pedig a tizenkét napos háború Izraellel és az Egyesült Államokkal tovább súlyosbította a helyzetet. Egyúttal az elmúlt évben brutálisan meggyengült az „ellenállási tengely” is, melynek lényege az volt, hogy Szírián, a Hezbollahon, valamint az iraki és jemeni milíciákon keresztül Teherán folyamatos nyomás alatt tartsa ellenfeleit, és ezzel saját lakossága felé is igazolja a külpolitikai konfrontációt, így nem csak katonai, hanem politikai vereségről is beszélhetünk.

Szíria tavalyi elvesztése azt jelenti, hogy megszűnt az Iránból Irak–Szíria–Libanon irányába futó, szárazföldi folyosó, amelyen keresztül Teherán évtizedekig fegyverrel és pénzzel látta el a Hezbollahot, és közvetlenül tudott jelen lenni a Földközi-tenger térségében. Pluszban a Hezbollah visszaszorulása tovább gyengíti ezt a hálót, az iraki és jemeni szövetségesek elszigetelődése pedig azt jelzi, hogy az iráni proxyk egyre kevésbé képesek egységes politikai–katonai blokkot alkotni.​

Ez belpolitikailag is fontos: a rezsim évtizedek óta arra építi legitimációját, hogy „ostromlott várként” áll ellen a külső fenyegetéseknek, és regionális hálózatát sikertörténetként mutatja be a társadalomnak. Ha ez a háló láthatóan erodálódik, akkor nemcsak a katonai mozgástér szűkül, hanem az a narratíva is gyengül, amellyel a belső elnyomást és az áldozatvállalást próbálja megindokolni.

A belpolitikában a döntések továbbra is Ali Khamenei és a hozzá hű, nem választott intézmények – a Forradalmi Gárda, a vallási testületek, a felügyeleti tanácsok – kezében összpontosulnak, miközben az elnök, Maszúd Peszeskján mozgástere többnyire látszat, nem annyira valódi hatalom. A kormányzat így inkább „ütéselnyelőként” működik: elviseli a társadalmi elégedetlenséget, de a stratégiai kérdésekben aligha dönthet. A hatalom az elmúlt években következetesen az elnyomást választotta válaszként: kiterjedt digitális megfigyelés, közösségi médiára épülő profilozás, célzott letartóztatások és demonstratív, elrettentő ítéletek adják a válaszkészlet magját.

Az emberi jogi szervezetek szerint tavaly 900 fölé emelkedett a kivégzések száma, és azóta is növekvő trend látszik, ami azt üzeni a társadalomnak: a rendszer kész akár nyers erővel is fenntartani magát. Ez pedig már nem egy-egy válságkezelő akció benyomását kelti, hanem egy tartósan militarizált, teljes mértékben elnyomó berendezkedését. A mindennapok szintjén ez folyamatos félelemérzetet, öncenzúrát és bizalmatlanságot szül, miközben az állam egyre inkább „külső hatalomnak” tűnik, nem pedig olyan keretnek, amellyel az emberek széles rétegei azonosulni tudnak.​

A legitimáció pedig fogytán. A rendszer szimbolikus alapjai – a vallási intézmények, a „forradalmi” identitás, az ellenállás mítosza – megrepedtek, a gazdaság recseg, a regionális befolyás látványosan fogy. A társadalom közben jóval szekulárisabb, mint azt kívülről gyakran feltételezik: sok iráni számára a vallás ma inkább személyes kapaszkodó, de a fiatalabb rétegeknek még annyi sem. Az egészen bizonyos, hogy mára széleskörű politikai zászlóként már nem lehet értelmezni. A fiatalabb generációk ráadásul különösen idegenkedve viszonyulnak ahhoz, hogy a hitet állami ideológia formájában kényszerítsék rájuk.​

Irán tehát nem feltétlenül egy újabb forradalom küszöbén áll, sokkal inkább egy elhúzódó, strukturális válságot él meg. A rezsim belső támogatása lassan, de következetesen erodálódik: egyre több olyan csoport távolodik el tőle, amelyre korábban részben akár támaszkodhatott is. A rendszer fenntartása pedig egyre több erőforrást igényel: több rendőrt, több megfigyelést, több propagandát, miközben egyre kevesebb a valódi konszenzus és legitimitás. A kérdés ma már kevésbé az, hogy összeomlik-e a rezsim, hanem inkább az, hogy mikor. 

Fotó: Varga Máté/Kontroll