Venezuela lett az érdekalapú magyar külpolitika állatorvosi lova

Terjedelmes elemző cikkben mutatta be a Telex, miként vált Venezuela az Orbán-kormány külpolitikájának iskolapéldájává: a magyar diplomácia döntéseit nem stabil elvek, hanem gyorsan változó politikai és gazdasági érdekek alakítják, a történet íve pedig a diktatúrától való elhatárolódástól az üzleti nyitáson át az újabb hirtelen elfordulásig tart.

Orbán Viktor a tegnapi nemzetközi sajtótájékoztatón a venezuelai fejleményekről szólva úgy fogalmazott: „Megtörtént, van, ahogy van, és mi azt nézzük, hogy ez Magyarországnak jó vagy rossz. És Magyarországnak ez jó.” 

Ez a mondat tömören leírja azt a szemléletet, amely a venezuelai ügyekben is végigkísérte a magyar kormány döntéseit: nem az a kérdés, mi helyes, igazságos vagy erkölcsös, hanem az, hogy az adott helyzetből milyen előny származtatható, és mikor érdemes kihátrálni egy már nem különösebben ígéretes kapcsolatból.

A magyar kormány az elmúlt években éles kanyarokat vett Venezuelával kapcsolatban, a vargabetűket pedig végigkísérhetjük a Telex cikkét olvasva. 

2018–2019-ben Budapest még egyértelműen diktatúraként kezelte Maduro rendszerét. Több száz magyar származású venezuelait menekítettek ki állami segítséggel, miközben a kormány nyíltan az ellenzéket támogatta. Szijjártó Péter Juan Guaidót ismerte el legitim vezetőként, Orbán Balázs pedig egyenesen egy elnyomó, kommunista rezsimről beszélt. Ebben az időszakban a humanitárius szempontok érvényesítése, és a madurói rendszertől való elhatárolódás voltak a meghatározók, Magyarország pedig alapvetően igazodott az Egyesült Államok és az Európai Unió álláspontjához, amelyeket egy kemény szankciós politika jellemzett. 

A hangnem és a politika akkor változott meg, amikor 2022–2023-ban felcsillant a lehetőség, hogy Maduro engedményeket tesz, és a nyugati szankciók enyhülhetnek. Az Egyesült Államok ideiglenesen fel is függesztette az olajszankciók egy részét. 

Ebben a helyzetben utazott Szijjártó Péter 2023 novemberében Caracasba, 31 év után először, ahová a politikust elkísérték a Mol és az MVM vezetői is. A látogatás nyíltan üzleti logikára épült: Venezuela hatalmas olaj- és gázkészletei hatalmas csáberővel bírtak, Szíjjártó nem is igen akarta véka alá rejteni szándékait: „aki előbb jön, az zsebeli be a hasznot” – fogalmazott akkoriban.

A remények azonban gyorsan szertefoszlottak: Maduro kizárta az ellenzéki jelölteket, a 2024-es választásokat vitatott körülmények között tartották meg, az eredményt sem Washington, sem Brüsszel nem ismerte el, az amerikai szankciók pedig visszatértek. 

Eközben a magyar–venezuelai gazdasági együttműködésből nem lett kézzelfogható eredmény: a kereskedelmi forgalom elenyésző maradt, és a Szijjártó által aláírt megállapodás részleteit is titkosították.

Maduro minapi amerikai elfogása után az EU 27 tagállama közül 26 közös nyilatkozatban szólított fel nyugalomra és visszafogottságra. Egyetlen kivétel Magyarország volt. 

Ennek alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy Budapest kitartott korábbi partnere mellett, ám rövid időn belül ismét gyökeres fordulat állt be a magyar politikában. 

Orbán Balázs már a korábban kimenekített magyarokra hivatkozva beszélt az elnyomó diktatúráról, kormánypárti publicisták pedig a jelentéktelen gazdasági adatokat emlegetve igyekeztek relativizálni a caracasi nyitás jelentőségét. Orbán Viktor pedig már „narkóállamról” beszélt, amelynek bukását örömhírként értékelte.

De akkor most barátai vagyunk Madurónak vagy nem? – teszi fel a kérdést a Telex elemzője, és ha nem, mit keresett Szijjártó Caracasban, és mi van a venezuelaiakkal aláírt egyezményben?