Mikor esik szét a háziorvosi rendszer?

Nem csupán a háziorvosok száma apad Magyarországon, hanem maga a háziorvosi rendszer is egyre több ponton repedezik. A legfrissebb adatok szerint már nem csak az a kérdés, hol van orvos és hol nincs – hanem az is, hogy egyre több magyar állampolgár egyszerűen kikerül az alapellátás látóköréből. – írta meg a G7 gazdasági szakportál. 

A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőtől kikért adatok alapján 2014 és 2023 között 96 százalékról 92,7 százalékra csökkent azok aránya, akik be vannak jelentkezve háziorvosi körzetbe. Ez azt jelenti, hogy a lakosság mintegy hét százaléka – több százezer ember – nem rendelkezik háziorvossal.

Ez önmagában is riasztó adat, de még súlyosabb képet fest, ha figyelembe vesszük, a háziorvosi ellátás a magyar egészségügyi rendszer kapuja. Ha itt megszakad a kapcsolat, az egész rendszer működése sérül.

A jelenség mögött több ok is húzódhat. Vannak, akik magyar lakcímmel rendelkeznek, de tartósan külföldön dolgoznak, és ott veszik igénybe az ellátást. Mások azért maradnak ki, mert nincs érvényes biztosításuk, így nem is választhatnak háziorvost. A KSH adatai szerint 2010 és 2018 között 97-ről 94 százalékra csökkent az egészségügyi szolgáltatásra jogosultak aránya, vagyis már jóval a pandémia előtt megindult az elszakadás folyamata.

Ehhez társul a háziorvoshiány. Egyre több körzetben nincs állandó orvos, sok helyen csak helyettesítéssel működik az ellátás, máshol még úgy sem. Ahol pedig nincs orvos, ott értelemszerűen nincs mihez kötődni.

A területi különbségek is markánsak. Míg Budapesten a lakosság több mint 95 százaléka be van jelentkezve háziorvoshoz, addig vidéken ez az arány 92 százalék körül alakul – és az átlag elfedi a súlyos helyi hiányokat. Különösen rossz a helyzet Északkelet-Magyarországon, a Dél-Dunántúlon és egyes alföldi térségekben, ahol egyszerre magas a betöltetlen praxisok aránya és alacsony a bejelentkezetteké.

A rendszer torzulását jól mutatják azok a járások, ahol a bejelentkezési arány 100 százalék fölé emelkedik: ez nem „túlellátottságot”, hanem adminisztratív torzulást jelez – sokan nem ott vannak bejelentkezve, ahol élnek, hanem ahol még működik praxis.

Miközben sok helyen nincs orvos, máshol túl sok beteg jut egyetlen háziorvosra. Bár a finanszírozás szerint 1500 fő felett „éri meg” praxist működtetni, 2000 beteg felett már kezelhetetlenné válik a terhelés. Ennek ellenére a magyar lakosság legalább negyede túlméretezett körzetekhez tartozik.

Ez a túlterheltség nemcsak az ellátás minőségét rontja, hanem elriasztja a fiatal orvosokat is attól, hogy vidéki praxist vállaljanak – különösen olyan térségekben, ahol a szakmai elszigeteltség is komoly probléma.

A statisztikák szerint a háziorvosok munkaterhelése nem csökkent, sőt bár a személyes orvos–beteg találkozások száma visszaesett, a telemedicina – telefonos és online konzultációk – átvették a helyüket. A pandémia felgyorsította ezt a folyamatot, amely bizonyos esetekben valóban hatékonyabbá tette az ellátást.

Ugyanakkor nem látszik, hogy a rendszer tudatosan alkalmazkodott volna ehhez. Az orvosok továbbra is jelentős időt töltenek adminisztrációval, miközben más országokban ezt asszisztensek vagy betegút-szervezők végzik. Magyarországon az alapellátás sok helyen egyszemélyes túlélőüzemmódban működik.

A háziorvoshiány ellenére egy nagyobb praxis kifejezetten jól jövedelmezhet. Egy átlagos háziorvosi praxis 2023-ban havi 3,2 millió forintos bevételt ért el. A 2021-es béremelés érdemben javított az anyagi helyzeten, ám a finanszírozási rendszer továbbra is rossz ösztönzőket tartalmaz.

A bevétel döntően a körzet méretétől és az orvos életkorától függ, nem pedig a tényleges munkától vagy a minőségtől. Az új, teljesítményalapú indikátorrendszer mindössze 5–10 százalékot tesz ki.

Miközben az alapellátás állami feladat lenne, sok településen az önkormányzatok próbálják megmenteni a rendszert. Rendelőfelújítással, eszközbeszerzéssel, szolgálati lakással csábítják az orvosokat. Ez azonban tovább növeli az egyenlőtlenségeket, hiszen ahol van pénz, ott van orvos.

A háziorvosi válság nem új keletű. Legalább tíz éve pontosan látható, hogy a vidéki praxisok kiürülnek, a területi különbségek nőnek, a rendszer pedig egyre több embert veszít el. Ennek ellenére nem született átfogó, hatékony válasz: a reformkísérletek inkább tüneti kezelések voltak, amelyek sok esetben tovább rontották a helyzetet.

Ma már nemcsak az a kérdés, hogy lesz-e orvos egy adott településen, hanem az is, hogy marad-e működő alapellátási rendszer egyáltalán.