Gryllus Vilmos: emberszabású muzsika, ami nem tolakszik

A Kontroll kulturális podcast sorozata, a 3T első vendége a kétszeres Kossuth-díjas Gryllus Vilmos, a Kaláka alapító tagja. Együtt dolgozott Levente Péterrel és Döbrentey Ildikóval, ennek a hármasnak köszönhetjük az emblematikus „Égből pottyant meséket”. Interjú.

Magyar Márton: -Még csak 18 éves vagy, amikor felmerült az ötlet, hogy együttest kellene alakítani.

Gryllus Vilmos: - Mikó István és Dani bátyám ketten összeültek, hogy kellene csinálni valamit. Pista akkor már tudott néhány akkordot a gitáron, ő remek hegedűs volt. A zenei általánosban együtt muzsikáltunk, és van is egy fényképünk, ahol a Zeneakadémián én tízévesen csellózom, ő tizenegy évesen hegedül egy hangversenyen. Kitalálta, hogy verseket zenésít meg, ami Daninak is nagyon tetszett, aki már akkor nagyon intenzíven gyakorolt régizenét furulyán.

Megbeszélték, hogy legyen egy együttes, és majd én leszek benne a csellista. Másnap már próbáltunk is, és két héttel később felléptünk a Tolcsvayék Bem rakparti klubjában, ahol eljátszottuk azt a hat számot, amit tudtunk, és ennek mindenki nagyon örült, talán mi a legjobban.

M.M.: - Emlékszel még, hogy mi volt ez a hat szám?

G.V.: - Mind a hatra nem emlékszem, de az biztos, hogy volt a „Megy a juhász a szamáron” Petőfitől, a „Csikóbőrös kulacs” Csokonaitól, és talán az „Egri leány” Arany Jánostól. 

M.M.: - 1969-et írunk, rövidesen bevonulsz katonának, majd utána jön a Műszaki Egyetem a Gryllus testvéreknek. Az ott szerzett tudást már sosem kellett használnotok.

G.V.: - Már korábban elhatároztam, hogy nem a Zeneművészeti Főiskolát választom. A zenei konzervatórium helyett inkább gimnáziumba mentem, akkor 14 éves gyerekként úgy gondoltam, hogy az a nekem való közeg.

M.M.: - Ez a közismert zárkózottságod miatt volt?

G.V.: - Amiatt is. Úgy éreztem, hogy soha nem tudom azt a szintet hozni a színpadon, amit otthon tudok. Márpedig egy színpadi koncertező művésznél ez pont fordítva kell lennie. Otthon egész ügyesen eljátssza, és amikor kimegy a színpadra, akkor a helyzet annyira hat rá, hogy még jobban játszik, mint valaha életében. Ez velem mindig fordítva történt meg, és ezt én nagyon nem szerettem.

M.M.: A zenéhez a nagypapád miatt kerültél közel, aki csellóművész volt.

G.V.: - Igen, Zsámboki Miklós a főiskolán tanított, és egy nagyon jó nevű kvartettel járták a világot. Ő tanította kicsi korától kezdve Perényi Miklóst, és engem is ötéves koromban fogott be csellózni. Később a zeneiskolai tanáraimnál tanultam tovább, voltam a korosztályomban szólamvezető csellista is, de úgy éreztem, hogy ez kevés.

M.M.: - Más családtag is zenélt?

G.V.: -  Édesanyám három évet elvégzett a főiskolán, mint zongorista, utána otthagyta, és elment a TTK-ra, és vegyész lett belőle, és Eötvös-díjas feltaláló.

M.M.: - A másik ágon református lelkész volt a nagyapa, ami a hatvanas években nem volt nevezhető ideális örökségnek, ha valaki az ember érvényesülni akart.

G.V.: - Szüleim karrierjébe belejátszott, hogy nem voltak hívei a rendszernek. Hívő emberek, akik nem vállaltak semmi olyan funkciót, ami nem függött össze a munkájukkal. Sőt édesapám '56-os szereplése miatt, ha nem is zárták börtönbe, de hosszú-hosszú évekig vidéken kellett dolgoznia, ott kellett töltenie az egész hetet, mindig szombaton késő este ért haza, így csak vasárnapot tölthette otthon. Édesanyám pedig, akinek nagyon jó találmányai voltak a cukorgyártásban, egy bizonyos szintnél nem kerülhetett feljebb a ranglétrán, sőt engem sem vettek fel rögtön a zenei általános iskolába. Érdekes történet volt, édesanyám kutatóintézeti főnöke, egy Kossuth-díjas esztergályos munkáskáder volt, neki mondta el anyám, hogy apám 56’-os szerepe miatt nem vettek fel a zenei általánosba, és ez mennyire elszomorítja. Akkor, ez az egyébként nagyon kedves ember bement az iskolába, beszélt a szintén kommunista igazgatónővel, és azt mondta neki, hogy elvtársnő, a tehetséges gyerekeket fel kell venni. Így kerültem a sima általános iskolából első év végén a zenei általánosba. 

M.M.: -1969-ben elindult a Kaláka, viszonylag bejutottatok a rádióba, televízióba, jöttek a koncertek. Azt is mondhatnánk akár, hogy semmi akadály nem hárult elétek, hogy kiteljesedjetek zeneileg. Így éreztétek?

G.V.: - Az akkori kor keretei között mi viszonylag jól indultunk. Ez nem egy sportcsarnokot megtöltő műfaj természetesen, hanem intim kis közeg. A rádióban az irodalmi osztályon Dorogi Zsigmond bevett bennünket több műsorba is, amit költőkről csinált. Fáy András, aki a sanzon osztálynak volt a vezetője nagyon megörült a megzenésített verseknek, és volt egy saját klubunk. 

Ami nem működött, az a hanglemez volt, a lemezgyár ugyanis nem akart bennünket kiadni, de ebben nem volt semmiféle központi irányított szándék, egyszerűen az igazgató azt gondolta, hogy ez nem fontos. Nem volt nyitott arra, hogy mi lemezt csináljunk. 

M.M.: - Ez meddig tartott?

G.V.: - Amíg a rendszer meg nem változott, 1991-ig nekem nem volt a lemezgyárban lemezem. A Kalákának volt egy, amit 1978-ban hosszas könyörgés után kiadtak, nem tudom, hogy végül is mi lágyította meg a szívüket, de arról is három József Attila dalt kicenzúráztak, mondván, hogy az ne legyen rajta. Utána viszont beindult az irodalmi osztály a lemezgyárban is, akkor elkezdték foglalkoztatni a Kalákát, de akkor abban már nem voltam benne.

M.M.: Elsőre azt gondolná az ember, hogy ti abszolút a támogatottak körében tartoztatok, hiszen a televízió és a rádió foglalkoztatta a zenekart. Másrészt, ha nem adják ki a lemezt, akkor ez a támogatottból inkább átcsúszik a tűrt kategóriába.

G.V.: - Semmiféle rendszerkritika nem volt benne, csak az, amit a versekből ki lehetett hallani. Akkoriban az emberek fantáziája és a sorok közt olvasás tudománya sokkal fejlettebb volt, mint most. És mindenki rögtön tudta, hogy ki mit akar ezzel mondani.

M.M.: - Volt olyan időszaka a Kalákának, amikor egy versválasztás nem volt véletlen? Hiszen lehúztak a három József Attila verset. 

G.V.: - József Attilától az „Azt mondják című verset, a „Tudod, hogy nincs bocsánat” és a „Betlehemi királyok verseket vették le, de ebben ne keressünk semmilyen központi akaratot, szerintem a lemezgyár saját elhatározása volt. Nem hinném, hogy Aczél elvtárs vette volna magának a fáradtságot.

M.M.: - Hogy Gryllus-dalokat húzogasson ki lemezből?

G.V.: - Igen.

M.M.: - Akkor ezt nevezhetjük szervilizmusnak a szó klasszikus értelmében?  

G.V.: - Talán igen. Szóval mi nem sem kedvencei a rendszernek, sem ellenségei.  Delegáltak bennünket például a berlini Világifjúsági Találkozóra, utaztunk fesztiválokra, és akkor még minden meghívást át kellett futtatni a rendszeren. 

M.M.: - Mostanában sok, a szocializmusban, tehetségével, tudásával elismerést szerzett embert vádolnak meg azzal, hogy a rendszer kegyeltje volt. Ti ebben a kegyben nem részesültetek?

G.V.: - Semmiképpen, de elutasításban sem volt részünk. Sokat jártunk ki még a hetvenes évek második felében Bécsbe, ahol az egyetem egyik magyar származású professzora az építészeti előadásait a társművészetek bevonásával tartotta. Mi muzsikáltunk a fotók, makettek és filmek bemutatásakor, és próbáltuk elképzelni, hogy mi lehet az épületek zenei megjelenési formái. Ez persze kicsit fából vaskarika, hiszen az épület egy funkcionális dolog, a zene pedig nem, de ettől függetlenül azért lehet megfeleltetési pontokat találni.

M.M.: - Ez akkor egy nagyon modern gondolat volt.

G.V.: És érdekes, nagyon szerették hallgatók is. Évente többször mentünk, állandó útlevelünk volt, de ennek sem volt köze a rendszerhez. Nem támogatták, nem tiltották, csak megengedték.

M.M.: - Tíz éves a Kaláka, jöttek a sikerek, amikor fogod magad, és otthagyod a testvéredet és a zenésztársakat is.

G.V.: - Nem az én kezdeményezésem volt, és nem volt semmiféle művészeti ellentét közöttünk, nem azért volt váltás, mert én mást szerettem volna csinálni. Pusztán az adminisztratív rész volt az, ahol mindig összekülönböztünk. Mennyit lépjünk föl, mit vállaljunk be, mennyit utazzunk és mennyi idő marad a magánéletre, tanulásra, fejlődésre? Ezekben az életviteli kérdésekben nem tudtunk sokszor megegyezni.

M.M. - Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, inkább maradjon meg a békés testvéri kapcsolat.

G.V.: - Én akadályoztam az együttes munkáját. Sokszor mást csináltam, mint a többiek, elkéstem, nem voltam elég megbízható. És valóban persze az is benne volt, hogy maradjon meg a Danival való kapcsolatunk. Volt is egy-két visszafogottabb év, de aztán elég gyorsan elkezdtünk ketten külön muzsikálni, és sok lemez készült, például Kányádi Sándor által lefordított jiddis népdalokból, kiadtunk altatódalokat „Esti csöndben” címmel. A testvérem bibliai témákkal foglalkozott, majd eljutottunk oda, hogy az én lemezeim is megjelentek. Nyilván ő furulyázott rajtuk, ki más?

M.M.: - Jön egy nagyon fontos és ismert szakasza az életednek. Az együttműködés Levente Péterrel és Döbrentey Ildikóval.

G.V.: - Igen, Döbrentey Ildikó volt mindig a kiindulópont, mert ő írta meg a színpadi előadásainkat, és az én dalaimhoz a verseket is nagyon sokszor ő válogatta. A nyolcvanas években volt még a rádióban a „Ki Kopog?” című műsorunk, amit nagyon szerettünk, éppen azért, mert a rádiót mi többre becsültük a televíziónál, hiszen ott minden a fantáziára van bízva. Azok a játékok, amiket a műsorban játszottunk, azok a gyermeki fantáziában testesültek meg, mint ahogy Péter színpadi játékai is.

M.M: - Többször fogalmaztál úgy, hogy amikor megszűnt az „Égből pottyant mese” pénzhiányra hivatkozva, széttettétek a kezeteket, hogy nem is kell hozzá semmi más, csak öt gyerekrajz, egy kartondoboz, és egy lepedő, amiből van az ejtőernyő.

G.V.: - Úgy találta ki Ildikó, hogy televízió legyen, de közben a fantázia birodalmába kalauzolja a gyerekeket. Csak azt animáltuk, amit a gyerekek megrajzoltak, a lehető legegyszerűbb módon. Pont ez volt a lényege, hogy bízzunk sok mindent a kicsik képzeletére.

M.M.: - A műsor vége óta eltelt közel harminc év, azóta döntő többségében egyedül lépsz fel. Ebben az időszakban lettél önálló?

G.V.:  - Már rögtön az elején bennem volt, hogy szeretném a gyerekeket a csellóval megismertetni. Elég sok gyerekről tudok, aki azért kezdett csellózni, mert látta tőlem.

M.M.: - Például az én kisfiam, már a negyedik csellóján játszik.

G.V.: - Ebből még nem következik, hogy csellista lesz belőle. Most már inkább népdalrészletet szoktam a gyerekeknek játszani, amikor megmutatom a hangszert, de eleinte Bach részleteket játszottam bemutató darabnak. Csak később jött az, hogy lehet cincogni, nyávogni, brummogni és kukorékolni a csellóval. Lehet történetet mesélni, illusztrálni, ahogy megjelenítem vele a mesét.

M.M. - Ez az elképzelésed volt, ami miatt egy idő után már nem működött a kettősötök Levente Péterrel?

G.V.: Nyilván kicsit szétfeszítette a kereteket, és közben eljött a rendszerváltás, amikor elkezdtem kiadni a saját lemezeim. 1991-től mindenki csinálhatott saját céget, megszűnt ez az egyeduralma a hanglemezgyárnak, és akkor én is gyorsan alapítottam egy kft-t.

M.M.: Hány saját lemezt adtál ki? Számoltad?

G.V.: - Nem volt nagyon sok. A „Dalok sorozata” volt négy lemez, a „Csigahéj”, amit családi lemeznek nevezek, mert olyan versek, amiket egy gyerek is és egy felnőtt is a maga szintjén élvezettel tud hallgatni. Persze a kicsi gyerekeknek szóló dalokat is próbáltam úgy hangszerelni, hogy a felnőttek se kapjanak frászt, hogy már megint ez szól. És aztán jött a „Maszkabál” című lemez.

M.M.: - Ami talán a legnagyobb sikered.

 G.V.: - Azt hiszem igen. És volt még a „Dalok reggeltől estig”. Szóval nem olyan nagyon sok lemez ez, de én nem vagyok nagyon termékeny szerző. Jól meggondolom, hogy mit adok ki.

M.M.: - Meg tudod becsülni, hány dalt játszol rendszeresen? 200-300 dal között?

G.V.: - Annál biztosan több, az ilyen irányú memóriám gyakorlatilag hibátlan. Erre vagyok trenírozva, hogy a verseket el tudjam énekelni és meg tudjam jegyezni. Ebben nincs hiba. A kronológiát viszont elfelejtem. 

M.M.:  - 55 éve működik a Kaláka nagy sikerrel. Több mint 40 éve zenélsz gyerekeknek. Visszaemlékezve gyerekkoromból a koncertjeidre, és látva most, amikor a saját gyerekemmel megyek, azt látom, hogy pontosan ugyanazt a minőséget hozod, de valahogy a közönség megváltozott.

G.V.: - Sokszor türelmetlenebbek. Régen talán fegyelmezettebbek voltak a gyerekek, ma sokkal szabadabbak, jönnek-mennek, beszélnek, telefont nyomkodnak. Sokszor az ember érzése, hogy az ő kezükben van a távirányító. A telefonon ugyanis nem hallgatják végig a zenét, csak megnyomják a gombot és belekezdenek a következőbe. A gombnyomás az mindig valami új, valami más.

M.M.: - Ha neked lett volna ebben a korodban a kezedben ez az eszköz, nem ugyanezt csináltad volna?

G.V.: - Biztosan! Ez szerintem a gyerek természetéből fakad, mert hát hihetetlen csoda ez az egész digitális világ, ami egy gombnyomás elé tárul, fénykép, film, zene, bármi, ezzel nehéz betelni.

M.M.: - Azt mondtad korábban, nem örülsz, hogy már nincs a könyveidben benne a CD, csak egy QR-kód, de tudomásul vetted, hogy ez a fejlődés. A Covid-időszakban viszont sok videód került fel a YouTube-ra. Tudatos volt a digitalizációs váltás?

G.V.: - Nem. Muszáj volt. Ez a világ engem nem nagyon érdekel, de örömmel élek vele, ha lehet abban az esetben is online koncertet adni, amikor nem működhet a színház. Ez egy hatalmas szerencse. Azóta viszont nem tartok így koncertet, pedig lehetett volna folytatni biztosan. Sokkal jobban érdekel együtt énekelni ötven gyerekkel.

M.M.: - Idén legalább 220 koncertet adsz. Ezek jelentős része vidéken van, vagy esetleg a határon túl, vagy akár másik kontinensen.  Van olyan pont, amikor azt fogod mondani, hogy ez a tempó már nem fog menni?

G.V.: - Remélem, hogy fogom érezni saját magamon, és talán lesz egy olyan ember, akinek hiszek, akiben bízom, és aki azt mondja, hogy ezt most már nem kéne csinálni.

M.M.: - Készült egy Kaláka film. 55 éves születésnap van. Van még valami terv erre az évre?

G.V.: - November 16-án a Vígszínházban lesz egy gála, ahol mi játszunk, és színészek is, muzsikusok is közreműködnek majd. Nem meglepetés koncert, és nem nekünk szól, hanem a közönségnek. És nemsokára elkezdem a hangfelvételét egy olyan zenéskönyvnek, amin különleges állatokról szóló dalok vannak. 

A szövegeket én írtam, és ez egy gyerekbarát kiadvány lesz, nagyon szép rajzokkal, de még kezdeti stádiumban van. És rengeteg koncertmeghívásom van. Nem szoktam szervezni magamnak fellépéseket, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy abba kellene hagynom.

M.M.: - Mi a titka Gryllus Vilmos zenéinek?

G.V.: - Azt gondolom, hogy igazán emberszabású muzsika, ami nem tolakszik, de szívesen társul, szegődik és hallgatható és elfogadható bárki számára. Nem nagyon tudok erről többet mondani. Én ilyennek gondoltam, ilyen lett.