2008, 2024: Két helycsere a politikai orientációban

Endre bácsi kegyelmi ügyének januári felderítője a „Vidéki prókátor” néven publikáló kisvárosi ügyvéd nagyon magvas posztot tolt az amerikai elnökválasztás után a közösségi médiában. Ebben összefoglalja, hogy a klasszikus baloldal értékeit a politikai baloldalon hogyan váltotta fel a nagyvárosi identitásalapú liberalizmus. Legerősebb mondata a témában, hogy „a baloldal, melynek legfőbb seregszemléje ma már nem május 1., hanem a Pride, melyet a társadalmi elitbe tartozók vezetnek és a társadalmi elitbe tartozókhoz szól, mely jobban aggódik a privilegizált családba született, jól kereső nagyvárosi nők fizetésbeli diszkriminációja miatt, mint például a vidéki szegény sorsú fiatal férfiak helyzete miatt, akik - szemben a privilegizált családba született lányokkal - nem is gondolhatnak felsőfokú tanulmányokra…”

Az 1990 utáni sémát – amely szerint van egy klasszikus baloldali-liberális és egy jobboldali-konzervatív blokk – a 2000-es évek közepe kezdte megbontani. A jobbos blokk összetétele változott ugyan addig is azáltal, hogy a korábban liberális Fidesz oda pozícionálta át magát 1994-1998 között, a szocialisták által vezetett baloldal viszont szinte változatlan felállásban ment egész 2004-ig. Akkor jött az a rendkívüli MSZP-kongresszus, ahol a lemondani kényszerült Medgyessy utódjaként lehetett választani a klasszikus baloldali Kiss Péter és az inkább progresszív Gyurcsány Ferenc között. Bár ez jelentős egyszerűsítés, de a választás így visszatekintve pont a „május 1” és a „Pride” közt volt, tehát, hogy a baloldal a hagyományos értékei vagy valami új mentén képzeli el magát, még ha ezt az „újat” nem is definiálta rendesen senki. Ahhoz viszont, hogy a hazai „klasszikus baloldal”, amelyet akkor leginkább a „panelek népe” kifejezéssel lehetett leírni, a szocialistáktól a Fideszhez pártoljon, ez utóbbi is kellett.

A Fidesz ugyanis addig ebbe az irányba nem nyitott. Miközben a régi bal-jobb ellentétpár jobboldalát jelenítették meg, 1998-2002 közt a gazdaságilag az aktív rétegek érdekeit helyezték előtérbe, kommunikációban a konzervatív-nemzeti értékek mentén.

Mondhatni: polgári párt voltak, még ha ezt később egyes prominenseik csak politikai terméknek neveztek. Orbán viszont – a jobb gazdasági eredményei nyomán váratlan – 2002-es választási vereségből azt szűrte le, hogy Kádár népét nem lehet polgárrá „átnevelni”, tehát célszerűbb az élére állni. Ennek lehetőségét pedig épp az MSZP orientációs választása adta meg, és persze még az is, hogy az „új baloldal” eszméjét Gyurcsány elég látványosan el...ta.

A váltás, a klasszikus jobb-bal pártséma felbomlása a gyakorlatban 2008-ban, a vizitdíjas népszavazással történt meg. Létrejött az az elegy, amely a Fideszt már majd’ két évtizede hegemón politikai erővé tette: a kádári kisember fíling, de nemzeti külsőségekkel és retorikával. Ezzel narratíva szinten a nagy többség tudott azonosulni, de legalábbis megtalálta benne a neki kedves elemeket. A másik oldal meg azzal próbált érvelni, hogy „de hát így vége a demokráciának”. Kétségtelen, narancsék nem fukarkodnak azóta sem a kétharmad saját céljaikra felhasználásával. De az alap mégis az, hogy a Kádár-Horthy kombó ellen az „európai elit” és a szabadságjogok gondolata önmagában nem versenyképes. Nyilván lenne értelme, ha az lenne, de nagyon nem az.

Időben végtelen rendszer persze nincs. Idővel minden rendszer elhülyül, ha kiiktatják a biztonsági szelepeket és önkorrekciós készséget (igen: a fékeket és ellensúlyokat, de itt nem az államigazgatásban értem, hanem az állampártban magában). Ez annál gyorsabb, minél inkább központosítom. Négy kétharmad után hajlamos az állampárt azt gondolni, hogy bármit lehet, jön a hübrisz, jön az, hogy túl sok a sértett a társadalomban, akiket persze össze lehet ugrasztani, hogy ez ne legyen csoportképző erő. De amikor a tőkegazdag évtized után jön a covid, a háború és az összeveszés Európával, akkor nincs annyi pénz, és az eleve előfeszített rendszert a gazdasági jólét sem tartja már össze.

Ilyenkor véletlen események is nagy hatást érnek el. Endre bácsi, az államfő és az EP-listavezető jelölt ejtése úgy, hogy nincs rá fideszes magyarázat, ez bizony megágyazott az azóta a Tisza Pártban manifesztálódott ellenzéki esélynek. 

A Tisza rutinosan nem ugrik be a „polkorrektség” és „progresszivitás” ellenzéki csábításának. Az, hogy az ellenzéki pártok szavazóit ilyen gyorsan felszívta, az nemcsak amiatt volt, hogy tényleg esélyes kihívója a rendszernek, hanem azt is mutatta, hogy ezek a szavazók (ahogy én is) lassan lila hajat kaptak az elitista-polkorrekt alapállástól.

A Fidesz közben szép lassan átvette a szocialisták korábbi gazdasági preferenciáit: társadalmi bázisát egyre növekvő mértékben adják a nyugdíjasok és az alacsony jövedelműek. Már rég csak a nevében polgári párt, a gyakorlatban nem, és már jó ideje a retorikájában sem. Most pedig – ez 2024-es fejlemény – a máig megmagyarázatlan oroszbarátságuk következményeként még a nemzeti külsőség jegyeit is kezdik levetni. Legalábbis azt, hogy Orbán Balázsnak az 56-os hősökre nézve enyhén szólva sem hízelgő megállapításait nem követte látványos korrekció, nehéz másként értelmezni. Ez így viszont már nem a kádári kisember fíling nemzeti mesével, hanem csak az első, saját magában, közben a pártrendezvények törzsközönsége érvrendszerében, habitusában és életkorában egyre jobban hasonlít a késő 80-as évekre.

Ezért tűnik eddig 2024 a második váltásnak. Az, hogy a következménye is olyan földcsuszamlás-szerű lesz-e, mint a 2008-asé, majd utólag kiderül.

Címlapkép: fidesz.hu